A Sors útjai

1. rész: A védelmező

Előzmények: A Természet Úrnője c. fan fiction sorozat

– Gyere ide te kis tolvaj! – kiáltozta két férfi, s a kislány nyomába eredtek.

A gyerek mellett futott még egy fura, pici szerzet, amilyet nem látni mindennap, de mind a ketten rohantak, ahogy csak bírtak.

– Rin, miért nem tudtál a földekről ennivalót szerezni, ahogyan eddig? – kérdezte a furcsa szerzet. – Miért pont egy vásáron kellett meglopnod az egyik árust?

– Dehát ezek nagyon finomak, Yaken-sama! – mentegetőzött a kislány.

Yaken nem szólt semmit, csak a szemét forgatta. Érezte, hogy a két falusi egyre közelebb ér hozzájuk. Megállt, s szembenézett velük. Magas botját feléjük tartotta, s fenyegetően megszólalt:

– Ha közelebb jöttök, hamuvá égetlek titeket! – figyelmeztette a két férfit.

Azok egy pillanatra megálltak, de aztán elnevették magukat, és egyre közelebb jutottak hozzájuk.

– Yaken, gyere! – szaladt vissza Rin. – Nem maradhatsz itt velük!

– Rin, te... – azonban Yaken nem fejezhette be mondandóját, mert ebben a pillanatban megérkezett a két férfi; s még ugyanabban a másodpercben megjelent egy nő, útjukat állva. Mintha a semmiből bukkant volna fel.

Hosszú, barna haja a derekáig ért, s máskor meleg barna szemei ezúttal keményen villantak a két falusira. Kezében egy bot volt, de nem olyan, mint Yakené, hanem tökéletesen sima, és egyetlen egy minta sem volt rajta. Mintha csak egy darab henger lett volna precízen kifaragva egy fából.

– Miért üldözitek ezt a lányt? – kérdezte fagyosan a falubelieket.

– Meglopott minket! – felelte egyikük.

– Most pedig megfizet érte! – tette hozzá a másik, s már emelte is a karját. – Állj félre, asszony, különben még azt hiszem, a pártját fogod...

A nő ránézett a kislányra: kezében élelem volt, épp elég egy gyermeknek, de egy felnőttnek édeskevés; és látszott már, hogy nagyon éhes.

– Na és ha igen? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét a nő. – Azt hiszitek, két magadfajta elbír velem?

– Nagyon felvágták a nyelved, asszony! – válaszolta az utóbbi.

– De majd meglátjuk – fűzte hozzá a másik.

A nőt sértette ezeknek a faragatlan embereknek a hanghordozása, s ilyenkor még veszélyesebbé vált. A két férfi megindult feléje, de ő könnyedén a földre küldte mind a kettőt, egyetlen csapással.

– Bocsánat, mit is mondtatok? – kérdezte tettetett zavarral.

– Ööö... semmit, semmit! – vágta rá azonnal egyikük.

– Vigyétek nyugodtan, nekünk úgyis van elég! – tette hozzá a másik, s azzal mindketten futásnak eredtek.

A nő dühösen fújt egyet.

– Szánalmasak! – megvető tekintettel kísérte végig a két falusit, aztán a megszeppent kislányhoz fordult:

– Jól vagy? – kérdezte egy barátságos mosoly kíséretében, miközben lehajolt hozzá.

Rin belenézett a szemébe, de ott már nem volt semmi keménység, barátságosan mosolygott a kislányra. Rin visszamosolygott, s bólintott.

– Mi a neved? – érdeklődött a nő.

– Rin vagyok... – válaszolta a kislány, majd némi tétovázás után hozzátette:

– Téged hogy hívnak?

– Az én nevem Kayou – felelte a nő.

– Gyere Rin, Sesshoumaru nagyúr már biztos vár minket – kotyogott közben Yaken.

– Igen, Yaken-sama – bólintott a kislány, s már indult volna tovább, de Kayou hangja megállította:

– Várj... – mondta, s közelebb lépett a kislányhoz. – Ezt neked adom, remélem, ízelni fog!

Azzal egy narancsot nyomott Rin kezébe. Ő mosolyogva elvette, s megköszönte.

– Szia, Kayou! – köszönt el tőle.

– Szervusz, Rin! – mosolyogva nézett a kislány után, míg el nem tűnt a szeme elől.

Aztán sóhajtott egyet, s elindult egy másik irányba – tekintete ismét megkeményedett.

– Rin, honnan szerezted azt a gyümölcsöt? – kérdezte Sesshoumaru, mikor odaértek hozzá. – Itt nem terem ilyen.

– Egy nő adta neki, nagyuram! – felelte a kislány helyett Yaken.

– Egy asszony? – csodálkozott a démon.

– Igen – bólintott mosolyogva Rin. – A falusiak észrevették, hogy elvittem ezt-azt és Kayou mentett meg!

– Pedig én már majdnem elintéztem őket! – tette hozzá Yaken.

– Hát persze – mondta Sesshoumaru, némi gúnyos éllel a hangjában. – Kayou... a neve? – kérdezte, bár sejtette a választ.

A felelet azonban nem érkezett meg, mert a közelben egy sikoly hangzott el. Rin ijedten nézett körbe.

– Yaken, te maradj itt Rinnel – rendelkezett a démon.

– Igenis, nagyuram!

„A fenébe! Pont most kellett ennek is rám találnia!” szitkozódott magában Kayou, miközben bemenekült a fák közé. „Csak még tíz percet... ha tíz perccel később talált volna rám, akkor most nem lennék ekkora nagy bajban!” futott, ahogy a lába bírta, de szerencsétlenségére elesett egy fa gyökerében. Egyenesen egy hatalmas kő felé zuhant, aminek igen élesek voltak az élei. Hirtelen felsikoltott. „Hát ez aztán nagyon okos volt. Most már pontosan tudja, hol vagyok.” gondolta, miközben félregurult. „Fú, ez nem sokon múlott.” Jegyezte meg magában, de már fel is pattant, s rohant tovább.

Azonban a következő facsoport mögött már várt rá a szörny. Egy erős démon volt, a valódi alakjában, és igen félelmetes. „A pokolba is!” gondolta Kayou. „Ha egy picit később futok össze vele, nem jelentene túl nagy gondot, de így... ebben a halandó testben...” töprengését nem fejezhette be, mert a szörny támadásba lendült.

Éppen, hogy sikerült elugrania az első csapása elől. De így is megütötte magát; rosszul esett. Fájt a térde, de összeszorította a fogait és félregurult a következő támadás elől. Bár még a harc elején voltak, Kayou már most kifáradt. „Bármit is akarnék csinálni, képtelen vagyok megtenni így.” A nő kivédett egy újabb csapást, ezúttal a botja segítségével. Bár a fegyvere állta a sarat, ő maga túl gyengének bizonyult. Az utolsó pillanatban, mielőtt a démon lenyomta volna, ismét félreugrott.

A szellem megelégelte a kergetőzést, igyekezett elkapni a nőt, de csak egy karmolással megfűszerezett pofont sikerült célba juttatnia. A nő arcán azonnal megjelent négy hosszú, vékony, vörös csík. Felszisszent a hirtelen jövő, égető fájdalomra. A szellem ismét meglendítette karját, s ezúttal sikerült elkapnia a kimerült nőt. Felemelte, rávicsorgott, aztán teljes erejéből egy fához dobta.

Kayou eszméletlenül rogyott össze, kezében botjával. Elsötétült előtte a világ; úgy érezte, ennyi volt, itt a vég...

Sesshoumaru a gondolat sebességével száguldott az erdőben. A kíváncsiság hajtotta – először. Aztán megérezte a szellem szagát, aki egy halandóra támadt. Ismerte ezt a démont; és volt egy kis elszámolnivalója vele, így még gyorsabbra váltotta a tempót, s éppen akkor érkezett meg, mikor a démon elhajította az embert. Sesshoumaru elkiáltotta a démon nevét, aki már áldozata fölé hajolt, mire az megfordult.

– Ááá... Sesshoumaru... – dübörögte végig a szörnyeteg hangja az erdőt, amint felismerte ellenfelét.

– Igen – biccentett egy aprót a kutyadémon, s azonnal támadásba lendült.

Könnyedén és villámgyorsan végzett ellenfelével – még csak be sem mocskolta a kezét vagy a ruháját ellenfele fekete vérével. Aztán közelebb lépett az ájultan heverő nőhöz. „Furcsa...” nézte elgondolkodva a halandót. „Ismerős szaga van... de vajon honnan? Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele már korábban” aztán kisvártatva rájött. „Rin narancsának ugyanilyen illata volt... ezek szerint ez a nő adta neki, és mentette meg a falusiaktól.”

Sesshoumaru gondolt egyet, s felkapta az eszméletlen Kayout, aztán visszasietett Rinhez és Yakenhez.

– Sesshoumaru nagyúr, miért hoztad ide ezt a halandót? – kérdezte Yaken, mikor meglátta urát, de a karjában lévő alakot még tudta tisztán kivenni. – De hisz ez...

– Kayou! – szaladt oda Rin.

Sesshoumaru óvatosan leengedte a földre a nő testét. Rin letérdelt mellé. Látta, hogy megsérült az arca, s a kíváncsi kislány megérintette Kayou sebeit. A nő felszisszent és kinyitotta a szemét. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak – de ezeket nem Rin okozta.

– Rin... – suttogta rekedten és egyben meglepődve a nő, aztán körbenézett.

Tőle nem messze, jobbra állt egy nagyon erős démon, ez már a megjelenésén is látszott. Rin mellett pedig... az a kicsi, akivel a kislány volt a faluban. Alig gondolta ezt végig, érezte, hogy valami megváltozik benne – visszatér az ereje. „Csodás... igaz, hogy hamarabb felépülök, de egy veszélyes démon látta az emberi formámat...” gondolta keserűen Kayou.

Becsukta a szemét, s sóhajtott egyet. „Mindjárt... itt az idő.”

– Nézd, Sesshoumaru nagyuram! – hallatszott a kis démon hangja. – Valami történik vele! Vajon micsoda?

– Ostoba! – hallatszott a férfi hangja. – Átváltozik...

Rin megszeppenve pislogott a nőre, de Kayou ezt nem láthatta. Először a körmei hosszabbodtak meg, aztán a haja átváltozott meleg barnából türkiz zöld színűre, végül pedig a másodperc töredéke alatt eltűntek arcáról a sebek, s ő is végre nyugodtabban lélegezhetett – amióta a fához csapódott, alig kapott levegőt.

Kinyitotta a szemeit; amik ezúttal aranysárga színben ragyogtak, akárcsak Sesshoumarué. Lassan felült, s boldogan tapasztalta, hogy már valóban elmúlt minden fájdalma és a légzése is helyreállt. Vett egy mély levegőt, aztán felemelte a fejét, s Sesshoumaru szemébe nézett:

– Köszönöm, hogy segítettél.

Sesshoumaru fagyosan tekintett a nőre.

– Nem téged mentettelek meg... – állította magabiztosan. – Elszámolnivalóm volt azzal a démonnal.

– Akkor is – mondta Kayou, s óvatosan felállt.

Még nem érezte biztonságban magát, ráadásul megtudta a titkát egy erős démon, aki bármikor kihasználhatja ezt. De nem félt. Tudta, az ereje most már mellette áll. Kezében tartotta a botját, azonban nem akart támadni vele – ha lehet, el akarta kerülni a harcot Sesshoumaruval.

– Miért hoztál ide? – kérdezte a nő.

Sesshoumaru várt egy pillanatot válaszával:

– Te voltál az, aki segített Rinnek.

Kayou meglepődött a válasz hallatán, aztán a kislányra nézett, aki még mindig megszeppenve figyelte őt. Odalépett hozzá, majd lehajolt, de ügyelt rá, hogy ne fordítson hátat Sesshoumarunak.

– Látom, megetted a narancsot – kezdte a nő. – Hogy ízlett?

– Finom volt... – válaszolta Rin.

Kayou elmosolyodott, amit a kislány egy félénk mosollyal viszonzott. „Úgy tűnik, ez a szellem törődik Rinnel.” gondolta Kayou, miközben megsimogatta a kislány fejét.

– Talán viszonozhatom valamivel a szívességedet – fordult Sesshoumaru felé.

– Mondtam már, hogy nem... – kezdte a szellem, de Kayou nem hagyta, hogy befejezze:

– Akár miattam tetted, akár nem... ha te nem érsz oda időben, én már nem élnék – bökte ki végül Kayou.

– Nem szorulok egy hanyou segítségére – utasította el Sesshoumaru, s felszegte a fejét, jelezve, mit is gondol erről az egészről.

Kayou arcán titokzatos mosoly jelent meg, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

– Ó, nem miattad... – legyintett a nő. – Utálok tartozni valakinek. Valahogy ki kell egyenlítenem az adósságomat.

Sesshoumaru nem válaszolt, de ez a kijelentés kíváncsivá tette. Gyanakodva húzta össze szemöldökét. Mivel nem szólt semmit, Kayou úgy vette, folytathatja:

– Látom, nem hagy hidegen Rin sorsa... de ha te éppen egy ellenségeddel harcolsz, akkor könnyen a gyenge pontoddá válhat.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte némi fenyegető éllel a hangjában Sesshoumaru.

– Arra, hogy... veletek tartanék – a válasz meglepte a démont, és akármennyire is próbálta palástolni, Kayou pontosan tudta, mit érezhet. – Én meg tudom védeni Rint, amíg távol vagy, és így... leróhatom a tartozásomat is.

– Hmm... – Sesshoumaru elgondolkodott a nő szavain.

Sok igazság volt benne, de nagyon nem akaródzott neki összeállni egy félvérrel... „Micsoda szégyen... a végén még olyan leszek, mint az öcsém...” töprengett, azonban mikor Rinre pillantott, megváltoztak az érzései. Kayou igazat beszélt; a kislány fontos volt Sesshoumaru számára, még akkor is, ha igyekezett ezt titkolni, és előfordulhat, hogy nincs a közelben, mikor Rinnek szüksége volna rá... ha jobban belegondolt, ez az alku igen kedvezőnek bizonyult számára.

Yaken viszont nem tudta türtőztetni magát tovább, kitört belőle a szófolyam:

– Mégis hogy gondolod, hogy Sesshoumaru nagyúr elfogadja egy félvér segítségét? Ő soha... – nem tudta végigmondani, mert ura beléfojtotta a szót:

– Egész jól hangzik. Áll az alku, velünk tarthatsz.

– Micsoda? – hebegett Yaken. Kayou ránézett a kis démonra:

– Egyébként sem vagyok hanyou – mondta egy kis sértődöttséggel a hangjában, s felszegte a fejét, majdnem ugyanúgy, mint az előbb Sesshoumaru, miközben elővette legfagyosabb tekintetét, mellyel Yakenre pillantott. Aki eddig látta így, annak az ereiben megfagyott a vér, s a kis démon is teljesen megdermedt.

– Akkor velünk maradsz? – kérdezte pislogva Rin.

Kayou felé fordult, s egy pillanat alatt megenyhült az arckifejezése. Lehajolt a kislányhoz.

– Igen, egy darabig biztosan – felelte kedvesen mosolyogva.

Rin visszamosolygott és örült, hogy eggyel több beszélgetőtársa lett a hosszú vándorlásokra.

Folytatása következik...