A Sors útjai

3. rész: Az átváltozás

– Most megsértetted, Yaken – mondta halkan Rin, a távozó Kayou után nézve.

A nő nem ment túl messzire, csak éppen annyira, hogy egy kicsit lenyugodhasson.

– Szegény Kayou... – tette hozzá még a kislány.

– Rin, mit akarsz mondani? – kérdezte tőle Sesshoumaru.

– Szerintem Yaken-samanának bocsánatot kéne kérnie tőle... – felelte lassan a kislány. – Mert Kayou nem adott rá okot, hogy Yaken azt mondja, amit.

Sesshoumaru elgondolkodva nézte Rint. Yaken egyre kényelmetlenebbül érezte magát; végül gondterhelten felsóhajtott és elindult a nő után.

– Mit akarsz? – kérdezte Kayou, anélkül, hogy megfordult volna. – Csak nem megfogadod egy halandó tanácsát?

Jyaken agyát azonnal elborította a harag. „Hogy merészeli...” De mielőtt még bármit is mondhatott volna, a nő megfordult, s sziklaszilárd tekintetével ránézett.

– Van egy ötletem... – kezdte lassan – mi lenne, ha te nem piszkálnál engem, és cserébe én meg... – Kayou arca megkeményedett, s hangját felemelte:

– Tulajdonképpen sosem ártottam neked, szóval cserébe én nem ígérhetek semmit, mert fogalmam sincs, miért sértegetsz... Miért is teszed ezt?

Jyaken már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, azonban ezúttal sem engedték meg a körülmények, hogy megszólaljon, mert valamit megérzett; de nem csak ő. Sesshoumaru és Kayou is azonnal arrafelé kapta a fejét, ahonnan megérezték egy másik démon jelenlétét. A nő így nem is várta meg Yaken válaszát, hanem egy ugrással Rin mellett termett.

A kislány érezte, hogy valami nincs rendben, mert rajta kívül mindenki gyanúsan viselkedett. Az utóbbi hetekben, mióta Kayou velük utazott, már többször is előfordult, amikor hasonlóan reagáltak – ha Yaken nem is mindig, de Sesshoumaru nagyúr és Kayou igen. Rin tudta, hogy ismét egy démon van a közelben.

Sesshoumaru épp csak egy pillantást küldött Kayou felé, aki biccentett, s azonnal felkapta a karjába Rint, aztán elindult vele az ellenkező irányba, hogy minél messzebb kerüljenek a szellemtől. Yaken alig bírt lépést tartani vele.

Egy erdő szélén voltak, s Kayou bevezette őket a rengetegbe. Hamarosan egy tisztásra érkeztek, ahol néhány nagyobb szikladarab ideális rejtekhelyet biztosított számukra. Tudta, hogy Sesshoumaru könnyen rájuk talál majd, amint vége a harcnak, de ha esetleg nem várt vendég érkezne, akkor jól tudják védeni magukat itt.

Kayou kiválóan éles hallásával még hallotta, hogy folyik a harc Sesshoumaru és a démon közt, de legnagyobb megdöbbenésére egy másik szellem közeledtét is megérezte – éppen a hátuk mögül. Csak az utolsó pillanatban sikerült Rint felkapnia és elugrania vele, hogy néhány méterrel arrébb puhán érjenek földet. Kayou minden sértegetése ellenére nem feledkezett meg Yakenről, akinek még megijedni sem volt ideje, mikor a nő megragadta a karját és magával húzta.

Ahogy visszafordultak, egy hatalmas csattanást hallottak, s látták, hogy azon a helyen, ahol még az előbb rejtőztek, már csak egy üres kráter áll. A démon leginkább egy medveszellem valódi alakjára emlékeztette Kayout, de ezen nem volt ideje elgondolkodnia, mert ellenfele ismét támadásba lendült. A nőnek megint sikerült még éppen időben elugrania a csapása elől, s Rint és Yakent is magával rántotta. Most sokkal messzebb értek földet, s Kayou azonnal szembefordult a démonnal, úgy mondta a többieknek:

– Maradjatok itt... és Yaken...

– Igen?

– Ha úgy látod, vidd el innen messzire Rint – fejezte be Kayou, s azonnal a levegőbe ugrott.

Röptében letépte nyakláncát, mire az azonnal átváltozott a fegyverévé; egy bottá. Sem Rin, sem Yaken nem lepődött meg ezen, hiszen az utóbbi időben számtalanszor látták már, hogyan változtatja át fegyverét Kayou; mégis hátrébb húzódtak a küzdelemtől.

Kayou szüntelenül támadott és védekezett, azonban a medvedémon erősebbnek bizonyult nála. Az egyik csapással a szellem majdnem lemetszette pengeéles karmaival a nő fejét; ekkor tudatosult Kayouban, hogy nem fog olyan könnyen elbánni ellenfelével. Nagyon úgy tűnt, minden erejére szüksége lesz, ha le akarja győzni.

Miután egy támadás következtében legalább húsz métert repült hátrafelé, és a csak szerencséjén múlott, hogy még épp idejében sikerült megállnia, mielőtt nekicsapódik egy fának, elhatározásra jutott. „Nagyon erős... tényleg minden erőmre szükségem lesz. De ez azt jelenti, hogy a valódi alakomban kell harcolnom vele. Úgy vagyok a legerősebb.”

Ezzel a gondolattal ugrott fel a levegőbe; felülről akart lecsapni a szörnyeget fejére a botjával. Már félúton járt, mikor teste átváltozott; Yaken és Rin egy bokor rejtekéből figyelték a párbajt, de Kayou olyan hihetetlenül felgyorsult, hogy nem tudták tisztán kivenni, mi történik, de azt észrevették, hogy a nő valahogy megváltozik.

Ekkor elsuhant mellettük egy még gyorsabb ezüst fény. Sesshoumaru alakját sem lehetett tisztán kivenni, de Yaken tudta, nagyura haladt el mellette. A szellem is felugrott a levegőbe, s éppen akkor ért a szörnyeteg fölé, mikor Kayou is.

A nő fegyvere ezüst fénnyel izzott, s sokkal nagyobbnak tűnt, mint eddig bármikor. Kayou sem teljesen úgy nézett ki, mint máskor. Sesshoumaru észrevett az arcán egy pár ezüst méregcsíkot, de még mielőtt jobban szemügyre vehette volna, Kayou lecsapott.

A nő tekintetét abban a pillanatban, mikor lecsapott ellenfelére és a módszer, ahogy végzett vele, még Sesshoumarut is arra késztette, hogy elismerje, félelmetes volt. A szemeiben valamilyen láng izzott, s Sesshoumaru felismerte benne azt a kegyetlenséget, amivel ő csapott le ellenségeire – egy szikrányi könyörület sem volt benne.

Kayou egy hatalmasat rávágott a démon fejére ragyogó fegyverével, s a pontban, ahol hozzáért, ezüst fény keletkezett; a következő pillanatban, pedig nyolc darabban hullott szét a szörny.

A nő puhán ért földet, Rinék és Sesshoumaru között. A ellenfele darabjai pedig körülötte hevertek. Haja elfedte az arcát, ahogy előrehajtotta fejét, botja, pedig még mindig ezüstös színben derengett, de Kayou nem mozdult meg – úgy tűnt, még csak nem is lélegzik. Sesshoumaru közelebb lépett hozzá.

Kayou fejében egymást kergették a gondolatok. Egyrészt attól tartott, Rin megijed tőle, hogy így látja, másrészt pedig... megfogadta, hogy sosem fedi fel a valódi alakját senki előtt sem; mivel ha megteszi, akkor csak azért teszi, hogy végezzen ellenfelével. A családján kívül eddig még senki sem élte túl, ha valódi alakjában találkozott vele.

Ez volt a legnagyobb titka, s nem akarta, hogy napvilágra kerüljön. De Rin és saját maga érdekében nem volt más választása. Sesshoumarut nem várhatta meg, hiszen nem tudta, mennyi ideig tarthat a harca, ráadásul ő ajánlotta fel, hogy megvédi Rint, és úgy nem is teljesítette volna az ígéretét.

Sesshoumaru már ott állt közvetlenül mellette. Kayou vett egy mély levegőt, s a szemébe nézett. De a férfi tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni, ahogy Sesshoumaru sem az övéből. Mindketten fagyos pillantással néztek egymásra. Kayou úgy érezte, a férfi valamilyen magyarázatot vár tőle.

– Mondtam, hogy nem vagyok hanyou – emlékeztette őt a nő.

Miközben beszélt, kilátszottak meghosszabbodott fogai, amik, ha teljes szellemről lenne szó, az agyarait jelentette volna. Ezen kívül Sesshoumaru több helyen is látott a testén ezüst színű méregcsíkokat; egy-egy párt. Kayou körmei ezüstös színben csillogtak, s rendkívül hosszúak voltak – mint egy ragadozó halálosan veszélyes karmai. Fülei pedig Sesshoumaru hegyes füleire hasonlítottak. Még egyvalami eltérést fedezett fel a nő eddigi alakjával kapcsolatban Sesshoumaru: Kayou homloka közepén egy ezüst kör csillant meg a Nap fényében.

– Egyéb mondanivalód nincs? – kérdezte végül a férfi.

„Nem érti. Többet akar tudni erről az egészről...” Kayou tudta, milyen veszélyes, amit tenni készül, de – maga sem értette, miért – kezdett megbízni Sesshoumaruban, ráadásul úgy érezte, tényleg tartozik neki annyival, hogy elmagyarázza, mi történt. A nő bólintott:

– Négyszemközt majd elmondom.

– Kayou! – közelítette meg óvatosan Rin.

A nő megfordult, de még nem változott vissza eddigi alakjába. A kislány megérdemli, hogy tudja, hogyan néz ki valójában. Rin lassan közelített felé, s megállt, közvetlenül előtte. Kayou lenézett rá, azonban tekintete most nem lágyult meg. Leguggolt a kislányhoz.

Rin nézte egy darabig, majd megérintette a nő homlokán lévő ezüst kört... aztán elmosolyodott és ezt mondta:

– Köszönöm Kayou, hogy megmentettél!

A nő figyelte a kislányt. Rin nem félt tőle, sőt bízott benne. Még most is, hogy a valódi alakját felfedte előtte. Végre megenyhült a tekintete és barátságosan elmosolyodott. Ekkor Rin átölelte.

– Szívesen – súgta a kislánynak.

Sesshoumarut mindig lenyűgözte, ahogy Kayou egyik pillanatról a másikra képes megenyhülni, ha Rinről van szó. Egyszer megközelíthetetlen és kemény, de a kislányra sosem tudott úgy nézni; másodpercek alatt meglágyult a tekintete, ha Rinre pillantott.

A férfi ezen gondolkozott még akkor is, mikor végre beesteledett és táborhelyet kerestek maguknak. Yaken elment tűzifát gyűjteni, Rin pedig az út közben szerzett gyümölcsöket ette. Kayou a harc után nem sokkal visszaváltozott olyan alakjába, amilyenben ismerték, s most éppen mesélt valamit Rinnek.

Néhány órával később, mikor a kislány már mélyen aludt, s Jyaken sem volt már ébren, Sesshoumaru megszólította Kayout:

– Azt mondtad, négyszemközt elmondod... mi történt veled.

Kayou tökéletesen emlékezett ígéretére, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Végül rendezte gondolatait, s magyarázni kezdett Sesshoumarunak:

– Én több vagyok, mint egy hanyou – vágott bele Kayou. – Apám teljesen szellem volt, de anyám csak félig.

– Így te háromnegyed részt vagy az – vonta le a következtetést Sesshoumaru.

– Igen – biccentett a nő. – Egy negyedrészt, pedig ember vagyok.

– Ez magyarázza a halandó alakodat, mikor először találkoztunk.

– Pontosan... amit pedig ma láttál, harc közben, az... – Kayounak nehezére esett erről beszélnie. – Az a valódi alakom volt. Nagyon kevesen ismerik.

– És ahogy most nézel ki?

– Így akivel találkozom, azt hiszi, csak egy félszellem vagyok, ahogyan ti is gondoltátok rólam – magyarázta Kayou. – Ez egyfajta védelmet nyújt nekem.

– Ezt hogy érted? – faggatta tovább Sesshoumaru.

– Ha egy erős démonnal találkozom, meglephetem... akad olyan is, aki nem is foglalkozik egy hanyouval. De ha tudnák, hogy valójában erősebb vagyok, mint mutatom... – a nő felsóhajtott. – Sokkal nagyobb veszélyben lennék.

Sesshoumaru szeme összeszűkült. Ha mind igaz, amit mondott (már pedig más magyarázatot tényleg nem talált rá), akkor miért mondja most mindezt el neki? Kayou sejtette, mire gondol a férfi.

– Felfedtem előttetek a valódi alakomat, hogy legyőzzem a démont – vonta meg a vállát a nő. – Ha továbbra is veletek utazom, valószínűleg előbb-utóbb úgyis előfordult volna.

„Azt azért mégse mondhatom, hogy azért, mert kezdek megbízni benne... még túl kockázatos lenne.” tette hozzá magában gondolatban.

Sesshoumaru úgy érezte, rendbe kell raknia ezt a sok új információt, amit kapott. Még mindig nem tudta, mit is gondoljon erről az egészről – s Kayouről. Felállt a tábortűz mellől, s a nőre nézett:

– Végig kell gondolnom – nem fűzött hozzá további magyarázatot, hanem eltűnt a csillagfényes éjszakában.

Kayou végig elkísérte tekintetével, amíg el nem nyelte a férfi alakját az éjszaka sötétje. Remélte, hogy nem fogja megbánni, hogy rábízta a titkát Sesshoumarura. Nyugtalanul aludt el, de a férfi még mindig nem tért vissza a táborhelyre.

Egész éjjel egyetlen neszt sem hallott, de hajnal egy apró zajra azonnal kipattantak a szemei, s frissen nézett körbe, azt figyelve, ki merészkedett a közelükbe. Kisvártatva egy fókacsalád futott ki az egyik közeli bokorból, s Kayou végre megnyugodott. Körbenézett a társaságon: Rin még békésen aludt, de Yaken éppen akkor ébredezett. Azonban Sesshoumarunak még mindig nem látta a nyomát.

Kayou felállt, s nyújtózkodott egyet. Semmire sem vágyott jobban most, mint egy reggeli fürdőzésre. Idefelé jövet emlékezett egy apró tavacskára, ami még mindig nem volt messze tőlük. Arra gondolt, az ideális lesz.

– Yaken – szólt, mikor a kis démon is végre életet lehelt magába. – Most elmegyek a tóhoz, ami mellett tegnap eljöttünk. Addig vigyázz Rinre.

– Sesshoumaru nagyúr hol van? – kérdezte Yaken.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Kayou, azzal elindult visszafelé az úton, a tó felé. – Majd jövök!

A víz kristálytiszta volt, s csak úgy szikrázott a felkelő Nap fényében. Kayou körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott a környéken. Így hát levetkőzött, s beleúszott a vízbe. Úszni még az édesanyja tanította meg, kiskorában; azóta sem felejtette el.

Szellem mivoltának köszönhetően ráadásul sokkal tovább maradhatott a víz alatt, mint mások, főleg, ha a valódi alakját öltötte fel, mint most is; és ő imádta a vizet. Élvezte, ahogy lebeghet a selymes tavon és hogy a teste ilyenkor milyen könnyű. Mintha minden gondjától megszabadulhatna.

Már jó ideje a víz alatt volt, mikor megérezte, valaki a parton van. A felszín alatt közelebb úszott a tó széléhez, aztán lassan kiemelte fejét a vízből. Aztán összehúzta a szemét.

– Sesshoumaru? – kérdezte. – Te meg mit keresel itt?

– Téged – hangzott a válasz.

– Tessék?

– Indulnánk tovább – magyarázta a démon. – Yaken mondta, hogy itt vagy.

– Jó... – mondta Kayou, de nem mozdult.

Sesshoumaru nem értette, miért nem jön.

– Fordulj meg! – intett a kezével a nő. – Gyerünk, addig nem jövök ki.

Sesshoumaru csak most vette észre a lába mellett heverő ruhadarabokat.

– Visszamegyek Rinékhez, siess! – mondta, azzal megfordult, s visszaballagott a táborhely felé.

Kayou megvárta, míg eltűnik a szeme elől, aztán kimászott a vízből. Mindene csurom víz volt és a haja a rendes súlyának legalább a kétszeresét nyomhatta. Először kicsavarta a haját, aztán a Nap felé fordult, s intett egyet a kezével, mire varázsütésre megszáradt. Felvette a ruháit és visszaindult a kis tisztásra, ahol tábort vertek éjszakára.

Nem láthatta, de Sesshoumaru nem tért vissza azonnal a táborhelyhez, mert megígérte Rinnek, szerez neki valami ennivalót. Egy madár fészkét szemelte ki célpontjául, s óvatosan kezébe vette az apró tojásokat – Rin biztos örülni fog neki. Ekkor azonban egy loccsanás ütötte meg a fülét.

Csak pár lépést kellett előremennie, hogy meglássa a hang forrását: Kayou éppen akkor jött ki a vízből. Sesshoumaru elfordította fejét, s indult volna vissza, de valamilyen megmagyarázhatatlan erő nem engedte el. Ott maradt és figyelte Kayout. „Milyen tökéletes...” gondolta magában, aztán ráeszmélt, mit is csinál, s azonnal visszarohant Rinékhez a reggelivel.

Folytatása következik...