Ébredés

Sesshoumaru az ébrenlét és az álom határán sodródott. Időnként azt képzelte, még mindig a csatában harcol és parancsokat kiált a démon társainak, miközben kardja és energiaostora kíméletlenül kaszabolja azokat, akik meg merészelték támadni a földjeit.

Hirtelen visszakerült abba a különös, fagyott erdőbe, ahol annyira fázott, hogy attól tartott, szilánkokra roppannak a csontjai. Majd a hideg egyszerre tűzbe váltott és lényének egy darabkája, mely halványan érzékelte a külvilágot, felüvöltött fájdalmában.

Valami hűvös és édes csúszott le a torkán, és ettől ismét elszunnyadt. Arról álmodott, hogy otthon fekszik az ágyában, egy mindenre kész asszony mellett, aki egy kis életet visz eddigi unalmas életébe, melyet igaz már megszokott, mégis vágyna egy olyan nőre, akinek a bőre meleg, puha és rózsaillatú.

Lassan közeledik a hajnal.

Azt hitte zenét hall, hárfamuzsikát és lágy, dallamos énekszót.

Időnként egy arcot látott. Smaragdzöld szempárt, bájos, telt ajkakat. Mindezt aranybarna, mézszínű haj vette körbe és a látvány egyszerre volt kibírhatatlanul gyönyörű és kibírhatatlanul szomorú. És minden egyes alkalommal megjelent, amikor a hideg, a forróság vagy a fájdalom kibírhatatlanná vált.

Egyszer arról álmodott, hogy az ismeretlen nő a nevén szólítja. A hangja úgy csengett, mintha parancsolna. A tekintete elsötétült, majd megtelt fájdalommal és erővel. Haja a melle elé bukott, ő pedig elaludt, mélyen és békésen, miközben eltöltötte az érzés, hogy mindenfelől körülveszi az ismeretlen asszony illata.

Amikor felébredt, ugyanazt az illatot érezte. Úgy kúszott oda hozzá, mint a hűs szellő egy forró, nyári napon. A feje fölött mélyvörös bársonybaldachin feszült. Azt bámulta, miközben gondolkodni próbált.

Nem otthon van. Először erre döbbent rá.

Utána arra, hogy él.

Reggel van. Keskeny, tompa fénysugár szűrődött be az ablakon. Nem sokkal hajnal után. Megpróbált felülni, de a mozdulattól azonnal lüktetni kezdett az oldala. Az ismeretlen nő abban a pillanatban mellette termett, ahogy felszisszent.

- Óvatosan - csúsztatta Rina egyik kezét Sesshoumaru feje alá, és vigyázva egy csészét emelt a szájához. - Igyál.

Nem hagyott számára más választást, le kellett nyelnie néhány kortyot, de előtte sikeresen előtört torkából egy morgás. Aztán felemelte és félretolta a nő kezét.

- Hol... - és hallotta, milyen rekedt és gyenge a hangja, de még így is sikeresen megtudta tartani a rideg színvonalat. - Hol vagyok?

- Idd meg az erőlevest, Sesshoumaru Herceg. Nagyon gyenge vagy.

Sesshoumarunak nem tetszett, hogy ez az asszony csak úgy parancsolgat neki és legszívesebben ellenkezett volna, de csalódottan be kellett ismernie, hogy valóban roppant erőtlen. Ellentétben a nővel, akinek a kezén meglátszott a kemény munka. Miközben a levest nyelte, alaposan megnézte magának.

Mézszínű, egyenes szálú haja egészen szürke ruhájának derekáig ért. Nem viselt ékszert, sem szalagot a hajában, semmi féle csecsebecsét sem, ennek ellenére gyönyörű volt, sugárzott róla a nőiesség.

"Egy szolga" találgatott magában Sesshoumaru "aki ért valamelyest a gyógyításhoz". Majd megtalálja a módját, hogy meghálálja, amit érte tett. Mind neki, mind az urának.

- Mi a neved, asszony? - kérdezte hidegen Sesshoumaru.

Rina megborzongott a mély, fagyos hangtól. "A férfiak valóban furcsa teremtmények" gondolta, miközben felvonta a szemöldökét. Alig nyerte vissza az eszméletét, máris elkezdte csapni neki a szelet. Legalábbis így gondolta, ugyanis itt, ebben a Birodalomban, ha egy férfi elsőre megkérdi egy nő nevét, az azt jelenti, hogy udvarolni akar neki. Persze Sesshoumaru nem tudott az efféle szokásokról.

- Rina vagyok.

- Hálával tartozom neked Rina - ezzel megpróbált felkelni, ami nem igazán sikerült neki.

- Ma még nem lehet, uram. Talán majd holnap - tette félre a csészét a lány. - Amíg ellátom a sebedet, felülhetsz.

- Álmodtam rólad - jelentette ki közömbösen a démon. "Igen, nagyon gyenge vagyok" gondolta Sesshoumaru. "Biztosan a Párducdémonok mocskos mérgétől". Nem tudta, hogy lehetséges ez, hiszen ő immunis a mérgekre, de ez valahogy kifogott rajta. Legközelebb óvatosabb lesz és nem becsüli alá az ellenségét, miközben ő maga is meggyengült. De határozottan jobban érzi magát. - Miért énekeltél?

- Azért énekeltem, hogy múlassam az időt. Három napja vagy itt.

- Három... - ismételte Sesshoumaru, aztán összeszorította a fogát, miközben Rina segített neki felülni. Nem mutatta a fájdalmát. - Egyáltalán nem emlékszek semmire.

- Ez teljesen természetes. Most ne mozogj.

Sesshoumaru összevont szemöldökkel figyelte, ahogy az oldaláról Rina letekeri a kötést. Nemesi születése folytán egyáltalán nem szokott hozzá ahhoz, hogy parancsokat teljesítsen. Különösen nem szolgálólányoktól. Mégsem tett semmiféle megjegyzést.

- Beszélni akarok az uraddal és megfizetni a... vendégszeretetét - Sesshoumaru nem találta a megfelelő szavakat, de ugyanolyan ridegen ejtette ki a őket, mint eddig.

- Itt nincs semmiféle úr. Szépen gyógyul - mormolta maga elé Rina, miközben ujjaival finoman végigsimított a sebhelyen. - És hűvös. Szép sebhelyet szereztél. Nem biztos, hogy elfog tűnni - kente be balzsammal gyorsan, nagy szakértelemmel. - Tudom, hogy fáj még. De eddig is kibírtad, és nem szeretek túl sok alvókortyot adni a betegeimnek.

- Minden jel szerint már eleget aludtam.

Rina elkezdett friss kötést rakni a sebre és közben hozzáért a démonhoz. "Bájos teremtés" gondolta Sesshoumaru, és megrökönyödve vette észre, hogy némi érdeklődést érzett a nő iránt. De aztán úgy gondolta, ez csak a férfiasságának jelei. Ezek szerint valóban kezdi jobban érezni magát. Arra gondolt, hogy ez a lány sokkalta szebb az ő ágyasainál. Egyik kezével érzékelhetetlenül végigsimított Rina haján. Tetszett neki a selymes, mézszínű haj. Eddig csak barna és fekete hajú nőkkel volt dolga...

- Még soha életemben nem volt ilyen csinos ápolónőm - váltott csevegő hangulatra a démon, de a hangszíne mit sem változott.

- Tartogasd az erődet későbbre, jó uram - felelte hűvösen, elutasítóan Rina, és hangjától Sesshoumaru szemöldöke ismét összeszaladt. - Nem tudom elvégezni a dolgom, ha közben csak a saját vágyaid kielégítésére gondolsz - lépett hátra és ridegen végigmérte. - De ha ennyire erősnek érzed magad, akkor talán tudsz enni még egy kis levest, és egy falat kenyeret.

- Nem szoktam emberi étkekkel táplálkozni - felelte kimérten Sesshoumaru, majd hozzá tette - de ha muszáj, jobb szeretnék húst.

- Azt meghiszem. De nem kapsz. Tudsz olvasni, Nyugati Sesshoumaru?

- Igen. Természetesen.. A nevemen szólítottál - folytatta gyanakvóan. - Honnan tudtad meg?

Rina a lelkében tátongó kútra gondolt. Arra, amit látott. Amit érzett, és arra, hogy még nem készült fel rá, hogy bármelyikről beszélgessen.

- Miközben lázasan feküdtél, nagyon sokat beszéltél - felelt. És ezzel nem is hazudott nagyot. - Majd keresek neked könyveket. Ágyban feküdni unalmas. Az olvasás segít - emelte fel Rina az üres levesescsészét és elindult az ajtó felé.

- Várj! Hol vagyok? - kérdezte Sesshoumaru ellentmondást nem tűrő, jéghideg hangon.

Rina visszafordult.

- A Rózsák Kastélyában, a Tél Szigetén, ami a Jégtengerben emelkedik.