- Várj! Hol vagyok? - kérdezte Sesshoumaru ellentmondást nem tűrő, jéghideg hangon.

Rina visszafordult.

- A Rózsák Kastélyában, a Tél Szigetén, ami a Jégtengerben emelkedik.

Sesshoumaru szíve kihagyott egy ütemet, de a tekintete nyugodt maradt.

- Ez egy gyermekmese. Legenda. -jelentette ki hűvösen.

- Épp olyan valóságos, mint az élet vagy a halál. Több mint húsz éve te vagy az első ember, Sesshoumaru, aki erre járt. Ha majd kipihented magad és megerősödsz, elbeszélgetünk arról, hogyan kerültél ide.

- Várj! - emelte fel Sesshoumaru a kezét, amikor Rina kinyitotta a szoba vaskos, faragott ajtaját. - Te nem szolgáló vagy - és hirtelen arra gondolt, hogy is tévedhetett ekkorát. Az egyszerű ruha, a kibontott haj és az, hogy Rina nem viselt ékszereket, teljesen félrevezették. De büszke tartása és művelt beszéde előkelő származásáról és jó nevelésről tanúskodott.

- Szolgálok - ellenkezett Rina. - Mint ahogy egész életemben szolgáltam. Rina vagyok, a Jégtenger Királynője.

Sesshoumaru elképedése akkor sem szűnt, amikor becsukódott Rina mögött az ajtó. Gyermekkorában mesélték már neki a Rózsák Kastélyának a legendáját. A palota egy szigeten állt, melyet egykoron nyugodt, gyönyörű tó övezett, körülötte buja erdők zöldelltek és gazdag termést hozott a föld. De örök télbe taszította az árulás, a féltékenység, a bosszú és a varázslat.

És emlegettek még egy jégoszlopba fagyott rózsát is. De már nem tudta pontosan felidézni a részleteket.

Persze az efféle szóbeszédeket mindig is ostobaságnak tartotta. Tündérmesének, amit azért találtak ki, hogy lefekvés előtt elmondják a gyerekeknek.

És mégis... Mégis, átkelt a hó és hideg birodalmán. A csatát, melyben harcolt és végül megnyert, a nyár elején vívták, utána valahogy mégis elveszett a télben.

Mert a láztól félig eszméletlenül messze, északra keveredett. Talán a Kárhozott Hegységbe, vagy még azon is túl, ahol vad törzsek űzik a hatalmas, fehér medvéket és még mindig sárkányok őrzik a barlangokat.

"Ostobaság" gondolta Sesshoumaru. Beszélt olyan démonokkal, akik azt állították, jártak ott, és sötétkék vízzel övezett jégszigetekről, szálfatermetű harcosokról meséltek.

Egyikük sem említett soha semmiféle kastélyt.

Vajon mindebből mennyit tudhat be a képzeletének, vagy az álmainak? Elhatározta, hogy majd személyesen jár utána, és félrelökte a takarót. Kiverte a verejték és az izmai is remegtek, mire fel tudott ülni az ágya szélére. Annyira legyengült, hogy az már-már a büszkeségét is sértette. "Hogy a francba lehetséges ez?" szitkozódott magában. "Én nem lehetek ilyen gyenge, még sebesülten sem!" Hosszú percekbe került, mire összeszedte magát.

Amikor felállt, megremegett előtte a világ, mintha csak víztükrön pillantana keresztül. Érezte, milyen merev a térde és meg kellett kapaszkodnia az ágy támlájában, csak így tudott talpon maradni.

Miközben pihent és készült a következő mozdulatra, alaposan megnézte magának a szobát. A felületes szemlélő ízlésesnek, akár még előkelőnek is találná, de Sesshoumarunak feltűnt, hogy a szöveteket rojtosra koptatta az idő. De a szekrények és a székek fényesen ragyogtak és a fakó szőnyegen is látszott, micsoda mestermunka. A gyertyatartók ezüstből készültek és a tűz is egy márványból rakott kandallóban lobogott.

Majd recsegő izületekkel, óvatosan, mint egy öreg nagyapó, az ablakhoz botorkált és ott jólesően kiegyenesedett.

Csak fehérbe borult világot látott, bármennyire is erőltette a szemét. A nap fénye tompán világlott az eget borító, tejszerű függöny mögül, fénye még így is megcsillant a kastélyt körülvevő jégen. A távolban homályosan ki tudta venni egy kopár erdő hóval borított árnyát. Fehérség és fehérség mindenfelé.

A kastély lábánál a hótakaró úgy terült el, mint egy frissen mosott lepedő. Sesshoumaru nem látott mozgást, nem látott nyomokat. Nem látta semmi jelét az életnek.

"Vajon kettesben lennénk?" tűnődött. "Kettesben azzal az asszonnyal, aki királynőnek nevezi magát?"

Hirtelen megpillantotta Rinát. Vörös ruhás alakja élesen elütött a fehér háttértől. Hosszú, gyors léptekkel haladt, "mint aki hazafelé igyekszik a vásárról" gondolta Sesshoumaru. És mintha csak megneszelt volna valamit, Rina megállt, megfordult, és felnézett Sesshoumaru ablakára.

A démon nem tudta tisztán kivenni a lány arckifejezését, az álla tartásából arra következtetett, nincs megelégedve a viselkedésével. "De hát az kit érdekel, nekem ne parancsolgasson!" Majd Rina visszafordult és tovább ment az erdő felé. Tűzvörös köpenye röpködött a szélben.

Sesshoumaru legszívesebben utána sietett volna, hogy választ és magyarázatot követeljen a kérdéseire. Az ágyáig is alig tudott visszavánszorogni, mielőtt a kimerültség teljesen eluralkodott rajta. Be bújt a takarók alá és a nap hátralevő részét átaludta.

- Úrnő, a démon ismét látni akar.

Rina tovább folytatta a munkáját a széles kupola alatt, a drága földön. A háta már sajgott, de cseppet sem bánta. Ezen a helyen, amit kertnek nevezett, termesztette a gyógynövényeit, na meg némi zöldséget és néhány virágot, melyek megelégedtek az üvegboltozaton beszivárgó napsugarak csekély fényével.

- Most nincs időm rá, Otsune - húzott kapájával egy keskeny árkot. A kör sohasem szakadt meg: ültetés, ápolás, aratás. A kert életet csempészett a világába. Nem sok öröme volt ezen kívül. - Kimiével együtt ti is eltudjátok látni.

Otsune elhúzta a száját. Ő gondozta gyermekként Rinát, ő tanította, ápolta, amikor megbetegedett és Reiko Királynő halála óta úgy gondoskodott róla, mintha az édesanyja lenne. Azon kevesek közé tartozott a Rózsák Kastélyában, akik kérdőre merték vonni az ifjú Királynőt.

- Már három napja eszméletre tért és azóta nyughatatlan. Nagyon akaratos és veszélyes is. Már többször megfenyegett minket, de sosem tudott semmit sem csinálni.

Rina felegyenesedett és rátámaszkodott a kapájára.

- Fájdalmai vannak?

Otsune arcán türelmetlen fintorba szaladtak össze a ráncok.

- Azt állítja nincsenek, de hát mi mást is mondhatna egy férfi? Igenis vannak. Ennek ellenére nem tudjuk tovább a szobájában tartani. Úrnőm, az a démon egy Herceg és hozzászokott, hogy engedelmeskednek a parancsainak.

- Itt én vagyok az úr - nézett végig Rina a kerten, melyben szépen fejlődött a korai vetemény. Nem túl buján, az igaz, de így is megtermett minden, amire szüksége volt. Még a satnya, napsütés után sóvárgó százszorszépek is, melyeket egy gyenge pillanatában ültetett.

- Az egyik fiú a konyháról szedhetne káposztát az ebédhez - kezdte. - És a szakács válasszon ki két tyúkot. A vendégünknek húsra van szüksége.

- Miért utasítod vissza, hogy meglátogasd?

- Nem utasítok vissza semmit - tért vissza bosszankodva Rina a munkájához. Pedig valóban szántszándékkal kerülte a találkozást a herceggel. Valami felébredt benne, miközben igyekezett meggyógyítani. Valami, amit nem ismert, és ez nagyon nyugtalanította. - Három nap és három éjjel virrasztottam mellette - emlékeztette Otsunét. - Ez jóval több, mint ami elvárható.

- Nagyon szép.

- Mint ahogy a sárkánya is - felelt Rina könnyedén. - És engem a sárkány sokkal inkább érdekel.

- És erős - folytatta Otsune, miközben közelebb lépett a királynőhöz. - Egy Herceg, aki a világunk határain túlról érkezett. Lehet, hogy ő az, akire vársz.

- Nem ő az - kapta fel a fejét Rina. - Nem akarok egy férfit magam mellé, Otsune, főleg nem egy démont. Nem akarok függeni senkitől, csak és kizárólag önmagamtól. Asszonyi ostobaság, asszonyi vágy és férfiúi fondorlat hozta fejünkre az átkot.

- Az asszonyi büszkeség legalább ennyire ostobaság - fogta meg Otsune a kapa nyelét. - Nem próbálnád meg a szabadság reményében a sarokba dobni?

- Gondoskodnom kell az alattvalóimról. És amikor eljön az ideje, addig áltatok hazugságokkal egy férfit, amíg teherbe nem ejt. Megszülöm az utódomat, és megtanítom mindenre, mint ahogy engem is megtanítottak.

- A gyerekeket szeretni kell - suttogta Otsune.

- Jéghideg a szívem - hunyta le Rina fáradtan a szemét. - Attól félek, nem maradt már bennem szeretet. És hogy adhatnék olyasmit, amiből nekem sincs?

- Tévedsz! - simított végig Otsune gyengéden az úrnője arcán. - A szíved nem jéghideg. Csak csapdába esett, mint ahogy a rózsa is csapdába esett a jégben.

- És ezért szabadítsam ki, hogy aztán összetörjék, mint ahogy szegény anyámét is? - csóválta meg a fejét Rina. - Az nem oldana meg semmit. Ételt kell rakni az asztalra és fát a tűzre. Most menj, és mondd meg a vendégünknek, hogy amint az időm megengedi, meglátogatom a szobájában.

- Nekem úgy tűnik, máris eljött a megfelelő pillanat - szólalt meg egy jéghideg hang az ajtóban és Sesshoumaru lassan, de határozottan belépett a kupola alá.