8. rész: Ismét épen

Sesshoumaru éppen egy démonnal harcolt, Kayou pedig távolabbról figyelte az eseményeket, mellette Rinnel és Yakennel. Sesshoumaru remekül harcolt, mint mindig, ezúttal is nyerésre állt. Kayou mégis aggódott érte.

A nő most már tisztázta magában az érzéseit és el is fogadta azokat, de ezt nem kötötte se Sesshoumaru orrára, sem pedig senki máséra. „Mindenkinek szüksége van egy titokra a szívében.” jegyezte meg magában, aztán eltöprengett, Sesshoumarunak vajon mi lehet az.

Ebben a pillanatban az említettet súlyosan megsebesítette ellenfele. Kayou megdermedt. Ilyen messziről is jól látta, hogy Sesshoumaru egy nagy sebből vérzik. De nem mehetett közelebb, Rinékre kellett vigyáznia. Azonban, mikor látta, hogy a démon, akivel küzdött, fölé hajolt, hogy felfalja, nem bírta tovább, kirohant a bokrok közül.

Rin és Yaken döbbenten néztek utána, majd ők is szaladni kezdtek a nő után. Sesshoumaru viszont csak erre a pillanatra várt, hogy a démon közelébe férkőzhessen. Felült és előrántotta a Toukijint, majd lecsapott vele.

Ellenfele több darabban ért földet, méterekkel arrébb. Aztán Sesshoumaru visszafeküdt a földre, hogy kifújhassa magát. Ez a csata kimerítette. Behunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Ekkor ért oda Kayou, aki azonnal letérdelt Sesshoumaru mellé, hogy megnézze a férfi oldalán lévő sebet.

– Semmiség – mondta olyan közönyös hangon Sesshoumaru, ahogy csak bírta. – Csak egy kicsit pihennem kell.

– Semmiség?! – nézte meg alaposabban Kayou a sebesülést.

– Mondtam, hogy hagyj! – emlékeztette őt a démon, miközben kinyitotta a szemét és megfogta a nő kezét.

Kayou dermedten nézett rá. Sesshoumaru kezében alig volt erő. Aztán magához tért és azonnal Rinhez és Yakenhez fordult:

– Hozzatok vizet!

– De... – kezdte volna Yaken.

– Gyerünk, siessetek! – utasította helyre a kis démont Kayou, azzal átnyújtotta neki a kulacsát.

Yaken bólintott.

– Gyere, Rin – azzal elindultak egy közeli forráshoz, ami mellett még útközben haladtak el.

– Mondtam, hogy hagyj – szólalt meg ismét Sesshoumaru, s elengedte a nő kezét.

– Ne viccelj, fel se tudsz rendesen állni – ellenkezett Kayou, azzal kivett a zsebéből egy kendőt.

Sesshoumaru ismét becsukta a szemeit. Nyugalomra volt szüksége a felépüléshez. Egyszer csak azt érezte, hogy valaki itatja az izzadságot az arcáról. Megint ránézett Kayoura. A nő folytatta továbbra is, nem zavartatta magát.

– Ez is hozzátartozik a tested regenerálódásához – magyarázta Kayou, az izzadságcseppekre utalva.

Ekkor érkezett meg Yaken és a kislány.

– Köszönöm... – nézett oda Kayou. – Egy egész vödörrel?!

– Túl sok? – pislogott aggódva Rin.

– Nem, dehogy – mosolyodott el a nő. – De honnan szereztétek ezt? És a kulacsom?

– Az itt van – adta vissza neki Yaken.

– Újratöltöttük azt is! – újságolta boldogan a kislány.

– A közelben van egy falu... – magyarázta Yaken. – Gondolom azok a halandók, felejthették ott.

– Jó lesz, köszönöm – bólintott Kayou, azzal benedvesítette kendőjét.

Ha mást nem tud tenni, legalább kitisztítja a sebet, amennyire tudja. Azonban Sesshoumarunak nem ez volt az egyetlen sérülése, de ez volt a legsúlyosabb. Kayou látta, ezzel nem boldogul egyedül. Ide gyógyító kell. Felsóhajtott.

– Fel tudsz állni? – nézett a férfira.

– Persze, hogy fel tudok – válaszolta kicsit sértődötten a férfi. – Miért?

– Mert el kell, vigyelek a falu gyógyítójához, hogy ellássa a sebeid – magyarázta Kayou.

– Nincs rá szükségem – felelte büszkén Sesshoumaru.

– Valóban? – húzta fel egyik szemöldökét a nő.

– Egy éjszaka alatt teljesen rendbe jövök – mondta a férfi.

– Na és addig ki vigyáz Rinre?

– Te... – Sesshoumaru elbizonytalanodott és óvatosan felült. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Nemsokára te leszel az egyetlen, aki megvédhet minket, ha támadnak ránk – válaszolta Kayou, azzal felállt.

– Hogyan? – Sesshoumaru összezavarodott.

– Majd meglátod – felelte a nő, és nyújtotta a karját, hogy felsegítse a démont.

De Sesshoumaru arrébb tolta a kezét – ez azonban végzetes hibának bizonyult, mert majdnem elvesztette az egyensúlyát, Kayou az utolsó pillanatban kapott utána.

– Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük – mondta a nő, azzal odament Sesshoumaru jobbjára, onnan támogatta.

Yaken és Rin követték őket, otthagyva a félig teli vödröt. A szellem büszkeségét mélyen sértette, hogy egy nő segítségével tud csak járni, de jelenleg nem volt választása. Nem teljesen értette, mit mond neki Kayou, de legbelül valahogyan tudta, hogy nem hazudott azzal kapcsolatban, amit az éjjeli támadásról mondott.

Ám alig értek a falu határába, Sesshoumaru állapotát meghazudtoló módon felegyenesedett.

– Mi baj? – kérdezte Kayou, aztán ő is megérezte. – Egy démon...

– Már biztos megérzett – fűzte hozzá Sesshoumaru, s lepillantott a földre; alattuk egyre nagyobb tócsákba gyűltek a vércseppek. Még mindig nem akart elállni a vérzése.

– Várjunk csak... – Kayou szeme összeszűkültek, ahogy koncentrált. – Tudom, ki ez.

– Na és kicsoda? – kérdezte Yaken.

– Segíteni fog nekünk – válaszolta röviden Kayou, azzal indult volna, de Sesshoumaru nem akart tovább menni.

– Mitől lehetsz ennyire biztos benne? – kérdezte. – Elvégre egy démon és most nem biztos, hogy meg tudlak titeket védeni.

– Ismerem... az unokatestvérem – felelte a nő, azzal továbbindult, immár nem törődve Sesshoumaru tiltakozásával; őt is magával húzta. – Nála jobb gyógyítót nem is tudok. Különben is, jön nekem eggyel és tudod, hogy én ezt milyen komolyan veszem.

– Nahát, egy gyógyító démon? – csodálkozott Rin.

A falu főutcáján rengeteg ember volt, ezért Kayou félreesőbb helyeken vitte társait. Unokatestvéréhez, pedig az orra vezette. Hamarosan észrevette, hogy közeledik hozzájuk.

– Mindjárt itt lesz – mondta, inkább a többieknek, semmint Sesshoumarunak, aki ugyanúgy érezte a másik démon jelenlétét.

Az árnyak megmozdultak előttük, s hamarosan egy férfialak bontakozott ki belőlük. Nyugodt, lendületes léptekkel sétált feléjük. Mikor odaért, megállt a jövevényekkel szemben. Először Kayou útitársait mérte végig, aztán a nőre emelte tekintetét.

– Segíts! – kérte Kayou.

Az alak várt még egy pillanatot, aztán átvette Sesshoumarut a nőtől.

– Gyertek, itt van nem messze a házam – szólalt meg végül.

Ha Sesshoumarunak nem esett ínyére, hogy egy nő támogassa, hát az még kevésbé tett jót az önbecsülésének, hogy egy másik szellem segítsen neki. Amint jobban lesz, elbeszélget kicsit Kayouval... ezt még egyszer ne merje megtenni. Rideg pillantást küldött a nő felé, amit az csak késve vett észre, mikor Sesshoumaru tekintete már átváltott meglepődöttbe.

– Kayou, hiszen te... – nem fejezte be a mondatot. Túl egyértelmű volt.

A nő rámosolygott meleg barna szemeivel. A Nap még nem nyugodott le, de ő már halandóvá vált.

– Ezért mondtam, hogy jobb, ha idejövünk – magyarázta.

– Idd meg ezt, ettől jobban leszel – tartotta oda Sesshoumarunak a nő a bögrét.

– Nem kell – utasította el a férfi. – Csak egy kis pihenésre van szükségem.

– Ne legyél már olyan makacs! – mondta határozottan a halandó Kayou, azzal megitatta vele a folyadékot.

Sesshoumaru se köpni, se nyelni nem tudott. Szó szerint. Még megijedni sem volt ideje, annyira gyorsan cselekedett a nő. Miután megitta az italt, hamarosan mély álomba merült.

– Akkor nézzük meg közelebbről – lépett be a szobába Kayou unokatestvére.

Megvizsgálta „páciensét”, aztán a nőhöz fordult.

– Hát, nem túl szép a sebe...

– Ez mit jelent? – kérdezte Kayou. – De ugye...

– Dehogy! – legyintett a férfi. – Nagyon erős, nem kell sokat rásegítenem a gyógyulására, de...

– Igen? Mi „de”?

Unokatestvére most Rinre nézett és Yakenre, aztán biccentett Kayounak, hogy kövesse, azzal kimentek a szobából, a kislányt és a két démont magára hagyva.

– Szóval? – vonta kérdőre Kayou. – Mit akarsz mondani, Gintai?

– A karja...

– Tessék? – Kayou pislogott. – Mi van a karjával?

– Nincs meg a bal karja – válaszolta a kérdezett.

– Ööö... igen, és? – a nő még mindig nem értette. – Ez nem újdonság.

– Láttam, hogy nem az – Gintai mélyen Kayou szemébe nézett.

A nő zavartan tekintett vissza rá, aztán arca megváltozott, ahogy rájött, mit is akarhat mondani az unokatestvére:

– Azt akarod mondani, hogy képes vagy... – de nem tudta befejezni mondatát, mert ekkor Rin rángatta meg a ruháját. – Igen? Mi van, Rin? – kérdezte Kayou, s lehajolt hozzá.

– Sesshoumaru nagyúr ugye rendbe jön? – kérdezte a kislány.

– Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – kotyogott közbe Yaken, aki ezalatt megérkezett. – Persze, hogy meggyógyul!

– Yakennek igaza van – tette hozzá Kayou. – Hamarosan már semmi baja sem lesz...

– Fáradt vagyok! – ásított egyet Rin, mire a nő Gintaihoz fordult:

– Tudsz adni neki valami helyet, ahol pihenhet?

– Persze, a másik vendégszobában aludhat – biccentett a férfi.

– Köszönöm – mondta Kayou, azzal bevezette a kislányt a házba.

Rin nehezen akart elaludni, ezért a nő énekelt neki egy dalt. Ezt még nagyon régen az édesanyjától hallotta, de még mindig emlékezett rá. A szomszédos szobában Sesshoumaru pihent, s bár nem volt teljesen éber, ő is jólesően hallgatta Kayou hangját, ami kellemesen csengett a teliholdas éjszakában.

– Ki sebezte meg a karját? – kérdezte Gintai.

– Ha jól tudom, az öccse – felelte Kayou, majd még hozzátette:

– De csak féltestvérek... Miért?

– Mert elvileg szükségem van az ő vérére is – válaszolta halkan a férfi. – De ha testvérek, akkor ezúttal eltekinthetünk ettől.

Elkérte azt a kendőt Kayoutól, amivel a nő Sesshoumaru sebét próbálta megtisztítani. Egy edény fölé tartotta és kicsavart belőle néhány csepp vért, aztán félretette a ruhadarabot és az asztalon fekvő tőr után nyúlt.

– Szükség van a te véredre is.

– Micsoda? – lépett egyet hátrafelé Kayou. – Miért?

– Egy halandó vére kell hozzá, aki szeretné, ha meggyógyulna – magyarázta egy kicsit türelmetlenül Gintai.

– Na de én nem vagyok halandó!

– De, most az vagy – mutatott rá a férfi, aztán csevegő hangon még hozzátette:

– Vagy szeretnéd, hogy attól a kislánytól vegyek vért?

– Nem! – tiltakozott Kayou. Közelebb lépett unokatestvéréhez. – Csináld!

A Nap sugarai bejutottak a félig nyitott ablakon, így a narancsvörös és rózsaszín egyvelegéből álló lágy, hajnali fény árasztotta el a szobát, ahol Sesshoumaru pihent. Ahogy feljebb kúszott az arcán, a férfi felébredt.

Mikor kinyitotta a szemét, olyan kipihentnek érezte magát, mint még sohasem. Mélyet lélegzett a reggeli, friss illatokból; és ekkor észrevette, hogy rajta kívül még van valaki a helyiségben. Oldalra fordította a fejét és meglátta Kayout.

A nő mellette térdelt, a padlón, fejét az ágyra hajtva, karjait használva párnának. Sesshoumaru furcsállta, hogy még mindig halandóként látja őt, hiszen a félszellemek is rövidebb időre veszítik el az erejüket, de Kayou több annál. Elgondolkodva nézett rá.

A nő hamarosan megmoccant: megérezte magán Sesshoumaru tekintetét.

– Felébredtél? – kérdezte, bár ez inkább kijelentés volt. – Hogy érzed magad?

– Sokkal jobban – válaszolta Sesshoumaru, aztán a plafonra emelte tekintetét. – Egész éjjel itt voltál?

– Nem – felelte Kayou. – Gintai csak hajnalban engedett be.

Kayou elharapta a mondat végét. „Ez nagyon úgy hangzott, mintha más nem is tartott volna vissza attól, hogy egész álló éjjel itt gubbasszak az ágya mellett. Ezt azért nem akartam az orrára kötni... Azt tény, hogy itt kényelmesebb, mint fel-alá rohangálni a bejárat előtt, aztán lekuporodni az ajtó mellé, mikor elfáradok... kár, hogy pont ezt tettem.”

– Miért csak akkor? – törte meg Sesshoumaru kérdése a nő gondolatmenetét. – Mit csinált?

„Ez meg úgy hangzott, mintha örült volna neki, ha itt lettem volna. Talán...” Kayou elmosolyodott erre a gondolatra, s arra, mikor eszébe jutott, miért is csak hajnalban jöhetett be a démonhoz. Feltápászkodott és Sesshoumaru fölé hajolt. A férfi rezzenéstelen arccal várta, mi fog kisülni ebből...

De Kayou csak megfogta Sesshoumaru kezét, és megmutatta neki... a bal kezét. A férfi nem értette, mit akar ezzel, de aztán ámulva nézett végig elveszettnek hitt bal karján. Kayou elengedte, hagyta, hogy Sesshoumaru kiélvezhesse ezt a pillanatot, és végre örüljön. Csak mosolygott, az ágy mellett guggolva.

– A karom... – mondta végül Sesshoumaru. – Hogyhogy?

– Mondtam, az unokatestvéremnél jobb gyógyítót nem ismerek – válaszolta lágyan mosolyogva a nő.

És végre Sesshoumaru is elmosolyodott; ezúttal nem rejtette el örömét. Kayouhoz fordult, de a nő nem hagyta megszólalni:

– Megyek, megnézem, Rin felébredt-e már – azzal kisietett a szobából.

Folytatása következik...