9. rész: Barát vagy ellenség?

– Szerintem akkor sem jó ötlet, hogy velünk tartson – morogta újból Inuyasha.

– Ezt már megbeszéltük – hűtötte le Kagome.

– Akkor sem bízom benne.

– Azt nem mondtam, hogy én igen, de... – Kagome nagy levegőt vett, hogy ne veszítse el türelmét; amióta elindultak, ezt a beszélgetést mindennap akár többször is képes volt feleleveníteni a fiú. – Segíthet Naraku ellen, főleg, hogy most már őt is üldözi...

– Áh! – húzta fel az orrát a félszellem. – Szerintem csak ez Naraku egy újabb trükkje.

– Nem hibáztatlak, amiért nem bízol bennem – hallatszott közvetlenül mögüle egy könnyed, ámde hideg hang. Inuyasha összerezzent és önkéntelenül is hátrafordult. Kazaru szólította meg. – De muszáj minden napot ezzel kezdeni?

– Igenis, muszáj! – felelte felháborodva Inuyasha.

Megsértődött Kazaru hangsúlyán, így vissza is fordult és jóval a csapat előtt ment tovább.

Délutánra egy faluba értek és Mirokunak köszönhetően ismét találtak egy kiváló szállást éjszakára. Miután elfogyasztották bőséges vacsorájukat, nyugovóra tértek. Mindenki békésen pihent, még Inuyasha is mély álomba merült. A falura mély csend borult, egy teremtett lélek sem járta az utcákat.

Látszólag minden nyugodtnak tűnt. Aztán, mikor éjfélre járt már az idő, különös dolog történt. Kagome neszezést hallott odakintről, amire felriadt álmából. Körbenézett, de úgy tűnt, a többiek továbbra is mélyen alszanak. Hangtalanul kiosont a tornáchoz és kilesett a falu utcájára.

Néhány falusit látott mászkálni az utcán, akik idegesen járatták körbe-körbe a fejüket, azt figyelve, nem nézi-e őket valaki. Kagome beljebb húzódott, de éppen csak annyira, hogy még kilásson. Onnan szemlélte tovább az eseményeket.

Nemsokára világossá vált, hogy az öt falusi valamit cipel. Összehúzott szemmel figyelte őket Kagome, miközben próbált rájönni, mi lehet a terhük. Egy jószág volt az, valamelyiküké lehetett, állapította meg Kagome, már amennyire a sötét engedte. Mégis volt egy rossz érzése, ami nem hagyta nyugodni: ezek a falusiak rendkívül gyanúsan viselkedtek.

Lábujjhegyen lépkedett közelebb hozzájuk, ügyelve arra, hogy amennyire lehet, takarásban legyen. Mikor közelebb ért és lekuporodott egy hordó mögött, meghallotta, hogy fojtott hangon beszélgetnek:

– Tényleg jó kis súlya van ennek – hallatszott az egyik férfi hangja.

– Egyetértek... ezért érte meg – válaszolta neki egy másik.

– Remélem, a fogadós nem fog rájönni, hogy mi voltunk – hallatszott egy félénk, harmadik hang.

– Ne légy ostoba! – korholta le az előző. – Eddig se tűnt fel neki... ezek után sem fog rájönni.

– Úgy legyen – szólt közbe a negyedik. – De csevegés helyett inkább a lábatok járjon! Nagyon nehéz ez a jószág.

Kagome kitalálta, hogy miről folyik a szó: „Ezek öten meglopják a fogadóst, akinél megszálltunk. Ezt nem hagyhatom... de egyedül nem tudok semmi se csinálni. Vissza kell mennem Inuyasháért...” e gondolatok közt fordult vissza, azonban elővigyázatlan volt ezúttal, s leverte a vödröt a hordó tetejéről.

Azon nyomban megdermedt, utána pedig amilyen gyorsan csak tudott, visszakuporodott a hordó mögé.

– Mi volt ez? – kapta fel a fejét az ötödik férfi, aki eddig még nem szólalt meg.

Kagome közeledő léptek zaját hallotta. Félt, de nem tudta, mit csináljon. Ha itt marad, rátalálnak. Ha elrohan, könnyen utolérhetik, még mielőtt visszajuthatna Inuyasháékhoz. Addig vacakolt a döntéssel, mígnem az idő döntött helyette: a következő másodpercben Kagome egy pár lábat látott maga előtt. Lassan felemelte a tekintetét, és mosolyt erőltetett az arcára:

– Elejtettem a kontaktlencsémet, nem látja valahol? – kérdezte, mert más hirtelen nem jutott az eszébe.

A férfi válaszképpen meglendítette a karját, s Kagome a következő pillanatban ájultan terült el a földön. „Talán mégsem a kontaktlencsét kellett volna mondanom...”

– Kagome! Kagome, hol vagy?! – Inuyasha mindenkit felébresztett kiáltozásával.

– Mi történt, Inuyasha? – kérdezte álmosan Miroku.

– Kagome eltűnt – válaszolta a félszellem, s ismét elindult, hogy körbejárja a fogadót.

– Vajon mi történhetett vele? – tette fel a költői kérdést Sango. – Nem szokott ilyet csinálni.

– Jaj, Kagome! – szomorodott el Shippou. – Remélem, jól van!

– Nem találom sehol – Inuyasha tért vissza, oldalán a fogadóssal. – Ő azt mondja, éjjel ellopták az egyik tehenét.

– Lehet, hogy Kagome látta és ezért őt most... hát... elrabolták, nem? – nézett rá Kazaru.

– Akkor meg kell keresnünk! – mondta határozottan Inuyasha. – Ha csak egy ujjal is hozzányúltak Kagoméhoz, én...

– Nyugodj le, Inuyasha! – állt fel Miroku. – Megkeressük Kagomét. Biztos nincs semmi komoly baja.

A félszellem nem szólt semmit, hanem kiment a tornácra, ott várta meg a többieket, amíg összekészülődnek.

– Siessetek már! – morgott befelé. – Nincs ennyi időnk.

– Már készen is vagyunk – jött ki Sango, a többiek követték.

– Na végre!

Elindultak. Inuyasha szó szerint végigszaglászta az egész falut, mire végre sikerült Kagome illatára bukkannia. A nyomok a falu melletti kis erdőbe vezettek. Annak ellenére, hogy a Nap teljes erejével sütött, bent, a fák között nagyon is hűvös volt. Hamarosan egy folyó keresztezte az útjukat.

– Elvesztettem Kagome illatát – jelentette ki dühösen Inuyasha. – A víz minden szagtól megtisztította a környéket.

– Akkor keressünk lábnyomokat vagy valamit – javasolta Sango, s mindenki lázas kutatásba kezdett a folyó mentén.

Mikor magához tért, Kagome úgy érezte, majd’ szétrobban a feje. Még mindig fájt az ütés erejétől... vagy az esésétől. Mikor végre alábbhagyott a fájdalom, kinyitotta szemeit. Egy barlangban volt; keze-lába megkötözve. Pár méterrel tőle öt férfi osztozkodott egy jószág teteme felett.

Kagome vízcsobogás hangját vélte felfedezni a kövek közt, de nem találta a forrását, akárhogy is nézelődött. Aztán észrevették, hogy magához tért, és odasétált hozzá az a férfi, aki leütötte.

– Mit akartok? – kérdezte harciasan a lány.

A falusi elmosolyodott.

– Láttad, hogy elloptuk azt a jószágot – kezdte lassan. – Nem engedhetünk el, mert különben elmondanád.

Kagome dacosan nézett a férfi szemébe. A falusi leguggolt hozzá, aztán a lány nyakában lévő láncot elvette tőle.

– Ezek ékkőszilánkok – állapította meg a férfi. – Hol találtad ezeket?

– Semmi köze hozzá!

– Huh... hallottátok ezt, fiúk? – fordult a többiekhez a férfi. – Semmi közöm... majd meglátjuk...

– Hogyan szerezted őket? – jött közelebb hozzájuk egy másik tolvaj.

– A barátaim biztosan már úton vannak, és ha kiszabadítanak, megbánják még, hogy... – Kagome azonban nem tudta befejezni, mert a fickó, akinél a nyaklánca volt, beléfojtotta a szót:

– A barátaid nem fognak itt rád találni... Ennek a barlangnak csak egy bejárata van és csak mi tudjuk, hogyan lehet kinyitni. A másikat egy folyó védi és varázslat... ide képtelenség bejutni...

Kagome arca elfehéredett.

– El fogod mondani, hol találunk még ékkőszilánkokat – fejezte be vérfagyasztó hangon a tolvaj.

– Semmi nyom – jelentette Miroku.

– Az lehetetlen... nem tűnhetett el csak úgy... – tétovázott Sango. – De én sem találtam semmit. Inuyasha?

– Még mindig nem érzem – rázta meg a fejét a félszellem. – Te meg mit csinálsz?

Kazaru a parton guggolt, s valamit figyelmesen nézett. Aztán szélsebesen elindult felfelé, a forrás felé, miközben még hátraszólt a többieknek:

– Kövessetek!

Inuyasháék meglepve néztek utána, de végül engedtek a kérésnek és a nyomába eredtek. Hamarosan el is értek egy nagy sziklához, aminek az aljából csordogált a víz. De azon kívül a kicsit résen kívül semmi sem volt.

– Gyertek! – intett nekik Kazaru.

– Mégis hova? – pislogott értetlenül Shippou.

– Valami furcsát érzek... – kezdte Miroku. – Te is érzed ezt, Sango?

A szellemirtó lány bólintott.

– Ez egy illúzió – magyarázta Kazaru, azzal egy széles mozdulatot tett kezével a sziklafal előtt, mire az eltűnt, s mögötte egy folyosó tárult fel, amely mélyen befelé vezetett.

– Nahát! – ámuldozott Miroku.

Kazaru elindult befelé, a többiek, pedig követték. Inuyasha is szaporán lépkedett; végre újra érezte Kagome illatát. Kétsége sem volt afelől, hogy bent találja a lányt. Ahogy egyre beljebb haladtak, úgy egyre jobban mélyül a homály is. Végül már alig láttak valamit.

– Au! – hallatszott Sango elfojtott kiáltása, és hallatszott, ahogy elbotlik.

De szerencséjére Miroku még éppen időben utánakapott.

– Hé! – kiáltott fel Sango, miután visszanyerte egyensúlyát, aztán egy csattanás hallatszott.

– De Sango, most nem is láttam, hova nyúlok... – mentegetőzött a szerzetes. – Esküszöm!

– Na persze... – mormogott a szellemirtó lány.

– Tényleg el kéne egy kis fény – jegyezte meg Inuyasha.

– Nem akartam, mert már közel vagyunk és észrevehetnek, de talán egy kicsit megengedhetek... – suttogta halkan Kazaru.

– Miről beszélsz? – faggatta Inuyasha.

A nő nem válaszolt. Egy pillanat múlva megjelent a kezében egy lágy fehér fény. A szívdobbanásával összhangban pulzált.

– Nahát! – csodálkozott Shippou.

– Gyertek, remélem, nem veszik észre! – mondta halkan, azzal továbbindult, előre.

A többiek követték ennél a gyér, de azért éppen elég nagy fénynél.

Kagome egy pillanatra mintha valami csillanást látott volna oldalról, de amint jobban megnézhette volna, el is tűnt a jelenség. Gondolatban megvonta a vállát. Akármi is volt ott, már eltűnt, és a tolvajok sem vették észre. Sóhajtva dőlt hátra a hűvös sziklafalhoz, s ekkor egy szélfuvallat kioltott minden fényt a helyiségben, ahol voltak. Csupán homályos árnyékokat lehetett látni. Aztán egy pillanat alatt minden vaksötét lett; kivéve Kagome számára, de a falusiak hangjából arra következtetett, ők még a körvonalakat sem látják. Hirtelen egy felismerés hasított belé: itt vannak a barátai.

Felállt volna, de a kötelei nem engedték. Egy árny szaladt oda hozzá, és mikor közelebb ért, felismerte: Kazaru volt az. Kioldozta Kagome köteleit és felsegítette a lányt, de ekkor valami furcsa történt. Kezdett világosabb lenni a teremben.

– Kagome! Eressz el! – sziszegte a fogai közt a nő. – Ne érj hozzá...

Azonban már késő volt. Olyan hatalmas fényáradat terjedt szét az egész barlangban, hogy akinek nyitva volt a szeme, majd’ megvakult. Szerencsére Inuyasháék egy szikla mögött rejtőzködtek, így ők megúszták a tünemény hatását, Kazaru pedig becsukta a szemét, akárcsak Kagome. A tolvajok azonban már nem jártak ilyen jól.

Kazaru kirántotta a kezét Kagomééból és hátrált néhány lépést. Ismét homály ült mindenen. Az egyik tolvaj meggyújtotta a gyertyák egyikét, ezáltal félhomály uralkodott el a helyiségen.

– Mi a fene volt ez? – tette fel kérdését egy másik falusi, aztán meglátták, hogy a lány kötelei el vannak oldva, s vele szemben egy nő áll.

Ekkor ugrottak elő Inuyasháék rejtekhelyükről.

– Inuyasha! – szaladt oda hozzá Kagome. – De jó, hogy itt vagytok!

– Jól vagy, Kagome? – nézett rá a fiú. – Ha bántottak, én...

– Nem; csak... elvették az ékkőszilánkokat – felelte a lány.

Inuyasha kezeit ropogtatta, s közben magabiztos mosoly terült szét az arcán, amint a tolvajokra tekintett:

– Adjátok vissza most azonnal a szilánkokat, különben megismertetlek titeket a karmaimmal.

– He! – hallatszott annak a férfinak a hangja, akinek a kezében a nyaklánc volt. – Halljátok, miket hord itt össze ez a mitugrász? Gyerünk, mutassuk meg neki, hogyan kell viselkedni!

Azzal négy társa elindult a félszellem felé. Inuyasha egy-két pofonnal leterítette őket.

– Huh! Szánalmas! – jelentette ki, azzal a vezetőjük felé fordult; hiszen, csak ő lehetett az: követték a parancsait és nála volt az ékkőszilánk is. – Csak ennyire telik?

A tolvaj mérgesen morgott egyet, aztán futásnak eredt. Inuyasha nem tétovázott; hamar utolérte és sikeresen megszabadította őt terhétől, Kagome nyakláncától, amin rajta volt az ékkőszilánk.

A falusiakat elővezették a fogadóshoz, s azt is elmondták neki, hol találja meg a jószágát; igaz, sajnos már nem egészben. A férfi megköszönte nekik a segítséget és elsietett a falu vezéréhez, hogy az kiszabhassa a tolvajok büntetését. Kagoméék pedig továbbindultak.

Csendben haladtak, egy szó sem esett köztük. Aztán, mikor délben megálltak pihenni és ebédelni, Kagome kimondta a kérdést, ami a barlangban történtek óta motoszkált a fejében:

– Kazaru, mi történt veled... tudod, ott a barlangban?

– Tényleg, még azt is mondtad Kagoménak, hogy engedjen el – fűzte hozzá Miroku. – Tudtad, mi fog történni?

– Nem – Kazaru megrázta a fejét. – Fogalmam sem volt, pontosan mi lesz, de... éreztem, hogy valami megváltozik.

– De mi történt? – nézett rá kíváncsian Sango.

– Nem is tudom pontosan... – tétovázott a varázslónő.

Ismét hallgatásba burkolóztak. Végül Kazaru törte meg a csendet:

– Kagome, kérdezhetek valamit?

– Persze – bólintott a lány, miközben elkezdett összepakolni; már mindenki befejezte az evést.

Kazaru közelebb húzódott hozzá.

– Ki vagy te? – kérdezte. – Milyen erőd van és honnan?

Kagome abbahagyta a pakolászást. Kazaru átható tekintettel nézett rá és furcsán csillogott a szeme, miközben összeszűkítette, hogy koncentrálni tudjon. Aztán meglepetten hátrált egyet. A többiek csodálkozva tekintettek rá.

– Kazaru, mi van veled? – kérdezte közömbös hangsúllyal Inuyasha.

– Én... – kezdte Kazaru, de nem találta a megfelelő szavakat. – Még sose láttam ilyet.

– Milyet? – ijedt meg Kagome. Arra számított, valami borzalmas dolgot fog hallani a nőtől.

– Képes vagyok belelátni az élőlények lelkébe – magyarázta Kazaru. – Sokba belepillantottam már, de olyat, mint a tiéd, még nem tapasztaltam.

– Miért? – kérdezett közbe Shippou. – Milyen Kagome lelke?

– Minden emberi vagy démoni lélekben vannak sötét foltok. Hol kevesebb, hol pedig több – mesélte a varázslónő. – De a tiéd, Kagome... a tiédben egyáltalán nincsenek sötét foltok... ilyen tiszta lélekkel még nem találkoztam.

– Ó! – pirult el Kagome. – Köszi, de igazán nem kéne...

– De, komolyan – mondta határozottan Kazaru. – Ilyenekben nem szoktam tévedni. Így már kezdem érteni... te ugye egy miko vagy?

– Tulajdonképpen... igen, miért? – válaszolta a lány. – És mit kezdesz érteni?

– Hogy mi történt a barlangban, mikor hozzám értél.

– Na és mi volt az? – nézett rá kíváncsian Inuyasha. – Mondd el nekünk is!

Folytatása következik...