14. rész: A hazavezető út

– Nem akarok veled harcolni... – állt fel Kayou. – Csak a hegy másik oldalára igyekszem. Semmi közöm az itt élőkhöz.

Miközben ezt mondta, visszaváltozott hanyou alakjába.

– Én csak haza akarok jutni; és arra van az egyetlen út! – tette még hozzá, s dacosan Sesshoumaru szemébe nézett.

Sesshoumaru jóindulatára bízta magát, bár tudta, hogy ez nagyon kockázatos, tekintve, milyen ilyen fiatalabb korában. Ha jók Kayou megérzései és ők tényleg összetartoznak, akkor a szellem még mindezek ellenére is útjára engedi. De ha nem... Kayou bele se mert gondolni, mert nem akarta végiggondolni, az mit jelent.

Sesshoumaru összeszűkült szemmel, gyanakodva méregette a nőt. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik. Végül döntött, de maga sem teljesen értette, miért pont úgy, ahogy.

– Rendben van, de... – itt drámai szünettel egybekötött levegővételt tartott – figyelni foglak, és ha máshogy cselekszel, mint amit most mondtál, csúnyán megkeserülöd – figyelmeztette Sesshoumaru.

Kayou megkönnyebbült; mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről. Mélyet sóhajtott és elmosolyodott:

– Köszönöm neked – mondta a férfinak.

Sesshoumaru nem válaszolt, a következő pillanatban pedig már elrugaszkodott a földtől, s eltűnt Kayou szeme elől. A nő még érezte a jelenlétét, és egyébként is tudta, hogy a közelben van, hiszen előre megmondta neki.

Megkereste a botját és visszaváltoztatta nyaklánccá, úgy haladt tovább az erdőben. Éjfélre elért a megkerülendő rész feléig, de ekkor már elfáradt. Akár figyelte Sesshoumaru, akár nem (nem mindig érezte a jelenlétét), pihennie kellett és menedéket kellett találnia az éjszakai lények elől.

Még egy darabig sétált, mire rátalált egy alkalmas fára. Az ágai úgy tekeregtek, mint egy kígyó, viszont így kialakítottak egy viszonylag kényelmes nyughelyet – már ha egy fa ágait annak lehet nevezni. Éberségében és fegyvere védőpajzsában bízva aludt el.

Rég aludt már ilyen nyugtalanul, és miközben próbált kényelmesen elhelyezkedni, eszébe jutott, hogy a legutóbbi időben olyan mélyen és nyugodtan pihenhetett. Hiszen tudta, hogy Sesshoumaru vigyáz rá... most viszont ismét csak magára számíthatott, ezen az idegen helyen és időben.

**

– Miért pont erre jövünk? – kérdezte Shippou félnapi gyaloglás után.

– Mert Inuyasha és Sesshoumaru errefelé érezték annak a nőnek a szagát – felelte türelmesen Kagome. Már vagy tucatszor elmondta a kis rókakölyöknek, miért arra tartanak, amerre.

– De ha megtalálják, hogyan fogják rávenni, hogy segítsen nekünk? –kérdezte Shippou.

– Fogalmam sincs... – rázta meg elgondolkozva a fejét Kagome.

Már maguk mögött hagyták az erdőt, s most egy sziklás hegyvidéken barangoltak. Elöl Sesshoumaru és Inuyasha haladt. Csendben mentek, mígnem...

– Nagyon közel van – szólalt meg váratlanul Inuyasha.

– Igen, mindjárt találkozunk vele – erősítette meg Sesshoumaru.

Valóban, pár pillanattal később, a következő kanyarnál feltűnt egy tisztás, s annak a közepén a démonnő pihent. De amint megérezte a közeledők jelenlétét, azonnal felpattant a helyéről, és az érkezők felé fordult:

– Mit akartok tőlem?

– Még kérdezed? – vágott vissza Inuyasha. – Természetesen az ékkőszilánkjainkat!

– És hogy fordítsd vissza a varázslatot, amit ránk küldtél! – egészítette ki Sesshoumaru.

– Miről beszéltek? – értetlenkedett a nő.

– Jaj, neee... – csúszott ki Miroku száján.

– Mi a baj, szerzetes? – nézett rá Sango.

– Az, aki ellen harcoltunk, hozzánk képest a jövőből érkezett – magyarázta a fiú. – Vagyis ő... még nem is találkozott velünk. Neki a jövő az, ami nekünk már megtörtént.

– Hagyd abba, mielőtt még belefájdul a fejünk, Miroku! – kérte Shippou, aki már teljesen belezavarodott.

– Pedig van benne valami – jegyezte meg Kagome.

– Jaj, ne kezdd te is, Kagome! – nézett rá könyörögve a rókakölyök.

– Tényleg nem ismersz fel minket? – kérdezte Inuyasha.

– Miért, kéne? – pislogott rájuk ártatlan szemekkel a nő. Valóban fiatalabbnak tűnt, mint legutóbb.

– Nem tud semmit – sóhajtott fel Inuyasha.

– Te képes vagy uralni az időt, igaz? – kérdezte Sesshoumaru a nőtől.

– Hát... igen. Nagyjából – biccentett a kérdezett. – Miért?

Jyaken nagy levegőt vett és válaszolt, mielőtt még bárki megelőzhette volna ebben:

– A te jövőbeli éned az egyik útitársunkat visszarepítette a múltba, és azt akarjuk, hogy hozd őt vissza!

– Na és ellopott tőlünk ékkőszilánkokat is – fűzte hozzá, csak úgy mellékesen Inuyasha.

– Ilyet tettem volna? Illetve fogok tenni? Vagy már megtettem? – kérdezte a démonnő. – Utálom az igeidőket...

– Igen – bólintott Sesshoumaru. – Hozd vissza őt!

– Megpróbálhatom, de ha olyan helyen van, ahol még én sem élek, akkor... nem biztos, hogy sikerülni fog – felelte a nő.

– Ajánlom, hogy sikerüljön – ropogtatta meg ujjait Sesshoumaru, láthatóvá téve pengeéles karmait.

– A Shikon-szilánkok pedig... – kérdezte Inuyasha, de sejtette, mi lesz rá a válasz.

– Azok a jövőben vannak, ha igaz, amit mondtatok... – válaszolta a nő. – Akkor pedig nem tehetek semmit. Afölött nincs hatalmam.

– Igyekezz! – figyelmeztette őt Sesshoumaru, s a nő azonnal koncentrálni kezdett.

Becsukta a szemét, lecsendesítette elméjét, s megkezdte az utazást visszafelé, a múltba... érezte az idő folyamát, s ahol egy kis gubancot észlelt, megállt, s megvizsgálta, van-e valami köze ehhez az idősíkhoz. Aztán továbbhaladt, keresve a megfelelő időpontot.

**

Nem aludt sokat; hajnalban a madarak csicsergése ébresztette fel. Kinyújtózkodott, aztán leugrott a fáról. Folytatta útját, de hamarosan vízcsobogásra lett figyelmes. Szomjas volt, és az arcának is jól esett volna már egy kis friss víz, ezért letért az útról, hogy megkeresse a forrást. Hamarosan meg is találta, s leguggolt, hogy igyon a kristálytiszta vízből.

Ismét megérezte Sesshoumaru figyelő tekintetét. „Ezt a kis kitérőt igazán nem róhatja fel nekem...” ekkor azonban megérezte még egy szellem jelenlétét... rögtön felismerte: Inutaisho volt az. Egy szívdobbanásnyi idővel később, mikor Kayou lehajolt, hogy még egy utolsó kortyot igyon a forrásból, megjelent mellette a démon. A nő nem zavartatta magát, lenyelte a folyadékot, csak aztán nézett föl a szellemre.

– Mi szél hozott? – kérdezte tőle.

– Csak kíváncsi voltam, eljutottál-e a templomig... – válaszolta Inutaisho. – A fiam a közelben van.

– Tudom – felelte könnyedén a nő.

Inutaisho kérdő tekintettel nézett rá:

– Találkoztál vele?

– Igen – biccentett Kayou; odafigyelt a szavaira, mert tudta, hogy a fiatal Sesshoumaru mindent tökéletesen hall. – De... megegyeztünk.

– Nocsak... – húzta fel a szemöldökét a démon. – Ez nagyon érdekes...

– Az, de most nem időzhetek tovább itt – válaszolta Kayou. – Minél hamarabb haza akarok jutni.

– Megértem... – felelte Inutaisho. – Akkor jó utat!

– Köszönöm, és... – Kayou közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott, így a közelben fülelő Sesshoumaru nem halhatott belőle semmit sem. – Azt hiszem, ezt elárulhatom neked... ne aggódj, a fiad idővel másképp fogja látni a dolgokat... büszke lehetsz majd rá – fejezte be Kayou, azzal folytatta útját, magára hagyva kavargó gondolataival Inutaishot.

Végre elért egy emelkedő végére és megláthatta a hegy lábánál húzódó templomot. Egy domb tetejére épült; innen szerénynek tűnt, mégis látszott, hogy szent helyen van. Egy pillanatra megpihent és elgyönyörködött a tájban. Aztán folytatta útját, de ismét megérezte Sesshoumaru jelenlétét; sőt, ezúttal egyre közelebbről érezte.

A következő percben pedig már elállta az útját. Kayou megtorpant.

– Mit akart tőled az apám? – kérdezte.

Kayou meglepettséget színlelt.

– Azt hittem, hallottad, hiszen ott voltál a közelben... – válaszolta a nő. – Vagy tévednék?

Sesshoumaru mérgesen pillantott Kayoura. Mégis hogy merészel gúnyolódni vele?!

– Mit mondtál neki? – faggatta tovább.

Kayou odament mellé.

– Semmit, ami árthat neked, Sesshoumaru – felelte, azzal kikerülve a démont, továbbsétált.

Sesshoumaru döbbenten nézett utána, s követte.

– Válaszolj, különben nem engedlek tovább! – zárkózott föl mellé.

– Hogy te milyen makacs vagy! – sóhajtott fel Kayou. – Persze, ez mindig is így lesz...

– Miről beszélsz?

– Ha már eddig elengedtél, komolyan képes lennél most az utamba állni? – kérdezett vissza a nő. – Egyébként is, az ostor ellen van fegyverem és a mérgező karmaid ellen is.

– Azt hiszed, csak ezekkel tudok támadni? – kérdezte fenyegető hanglejtéssel Sesshoumaru és elnyomta magában azt az érzést, ami akkor érintette meg, mikor útjára engedte a nőt.

Kayou megdermedt. Fogalma sem volt róla, milyen képességei vannak még a démonnak. Ő csak ezeket ismerte, na meg persze a Toukijint, de még egyik kardja sem volt a birtokában Sesshoumarunak. Viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy egy olyan erős szellem, mint ő, nem csupán ezekkel tud sérülést okozni.

– Engedj utamra és akkor egyszer úgyis megtudod – válaszolta Kayou.

– Nem szeretek várakozni.

– Na látod, azt én sem, és haza akarok menni, hogy újra...

– Igen? – kérdezett közbe Sesshoumaru, mikor látta, hogy a nő nem akarja folytatni a mondatot.

– Hogy ismét azokkal lehessek, akik fontosak nekem – fejezte be Kayou, majd még gondolatban hozzátette: „Leginkább azzal a Sesshoumaruval, akit én ismerek.”

– Ó, milyen megható! – felelte a démon. – Már biztos nagyon várnak... de ha nem válaszolsz nekem, akkor még sokáig várhatnak...

– Nem is tudod, mennyire igazad van – válaszolta óvatosan Kayou. – De nem azt mondtad, hogy utálsz várakozni?

– Na és, hogy jön ez ide?!

Kayou nem válaszolt, csak titokzatosan elmosolyodott. „Végre sikerült egy kicsit összezavarnom... ha sietek, akkor most lerázhatom!” futni kezdett, s közben átváltozott: felvette valódi alakját.

Sesshoumaru némi fáziskéséssel eredt a nyomába, de ezúttal képtelen volt utolérni. A legidegesítőbb számára az volt, hogy végig érezte maga előtt a nő illatát, mégsem tudta elkapni. A templomhoz érve viszont már lelassított és magabiztos, lendületes és nyugodt léptekkel vonult be az épületbe.

Kayou ott állt az oltár előtt, egy pap kezét fogva. Mind a ketten a belépő felé fordultak.

– Gyorsan! – sziszegte a fogai közt a nő.

A pap biccentett, s ismét magába mélyedt.

– Most nem menekülsz... innen nincs kiút – közelített vészesen nyugodt tempóban Sesshoumaru. Kayou számára idegtépő volt ez a néhány másodperc, amit ő óráknak élt meg, de nem akarta siettetni a papot, hiszen az megzavarhatja a koncentrációban. Mikor csupán néhány lépés választotta el őt Sesshoumarutól, összerezzent.

Nem az a férfi volt előtte, akit ő ismert és nem is úgy tekintett rá, mint szokott. Annyira idegennek tűnt ez a fiatalabbik Sesshoumaru. Kayou mindennél jobban vágyott arra, hogy ismét otthon legyen, a saját idejében. Vissza akart térni az ő Sesshoumarujához. Az idő vészesen fogyott, ahogyan a távolság is köztük. Már csak egy lépést választotta el őket egymástól...

**

– Megvan! – kiáltotta a démonnő. – Megtaláltam!

– Akkor hozd vissza azonnal! – parancsolta neki Sesshoumaru.

– Máris, máris, egy pillanat – hűtötte le a nő. – Nem olyan egyszerű az, csak úgy hangzik... és ne siettess, mert akkor nem fog sikerülni!

Sesshoumaru vett egy mély levegőt. Kezdett türelmetlen lenni és utált várakozni...

Majdnem hozzáért, mikor váratlanul fehér fény árasztotta el Kayout, s a következő pillanatban már csak a hűlt helyét találta. Vérfagyasztó pillantással tekintett a papra.

– Hol van? Mit tettél vele, halandó?!

– Visszaküldtem a saját idejébe... – válaszolta megszeppenve a pap, s hátrált néhány lépést a haragos démon elől.

– Hogy mit csináltál...?

Fél pillanat múlva fehér fény jelent meg a démonnő előtt, aztán, mikor kezdett a tünemény eloszlani, feltűnt benne Kayou alakja. Döbbenten nézett az előtte álló démonnőre, aki a kezét fogta. Azonnal kikapta belőle a sajátját, s hátrált néhány lépést – ekkor pedig nekiütközött valakinek.

„Sesshoumaru” gondolta Kayou és megfordult, kicsit tartva attól, amit majd látni fog, hátha mégse tért vissza a saját idejébe, de mikor meglátta a démont, megnyugodott. Mosolyogva ölelte meg. Végre hazaért...

Sesshoumaru viszonozta ölelését és így álltak egy darabig. A szellem örült, hogy Kayou visszatért és ismét mellette van. Aztán odarohant hozzájuk Rin, így kibontakoztak egymás öleléséből, a kislány pedig Kayou nyakába kapaszkodott.

– Örülök, hogy itt vagy, Kayou! – mondta boldogan.

– Hát még én... – válaszolta sóhajtva a nő.

– E-ezt nem hiszem el – pislogott rájuk Inuyasha. – Jól láttam, amit az előbb láttam...? Hogy Sesshoumaru...

– Jól láttad, Inuyasha – mondta halálosan komoly képpel Miroku.

A döbbent csapat keresett egy árnyékos helyet és oda telepedtek le a déli nap tűző sugarai elől. A démonnő szó nélkül továbbállt; örült, hogy ennyivel megúszta. Kayou nagy vonalakban elmesélte a kíváncsiskodóknak, mi történt vele.

– Szóval találkoztál a szüleimmel? – kerekedtek el Inuyasha szemei.

– Igen – biccentett Kayou, aztán tétovázva hozzátette:

– Rendesek voltak velem.

– Na és... – Sesshoumaru megköszörülte a torkát. – Öhm... kivel találkoztál még?

Kayou elmosolyodott a kérdésen. Értette a célzást. Arra volt kíváncsi a démon, hogy vele összefutott-e.

– Hát, veled is találkoztam...

– Tényleg? És túlélted? – kérdezte azonnal Inuyasha.

– Na de Inuyasha! – pirított rá Kagome.

– Amint láthatod... – felelte Kayou, de a hangjában bujkáló alig hallható félelem nem kerülte el Sesshoumaru figyelmét. Átkarolta a nőt. Lelkiismeret-furdalása volt, bár nem is emlékezett rá, mit tett, sőt azt se tudta, valóban ő tette-e. Hiszen az idő olyan megfoghatatlan és még egy szellemnek se könnyű megértenie.

– Nos, ha vége, nekem már csupán egy kérdésem maradt – szólalt meg Miroku, miután kibeszélték a témát és megebédeltek a fák árnyékában. Odaguggolt Kayou elé és megfogta a kezét. – Sajnos nem tudtam a múltkori találkozásunk alkalmával megkérdezni, de... lennél a gyermekeim anyja?

– Szerzetes! – kiáltott rá izzó szemekkel Sango, s már nyúlt is a Csonttörő után, Sesshoumaru szeme pedig fenyegető-haragosan megvillant.

Kayou elpirult.

– Öhm... azt hiszem, ezzel már... hát... hogy is mondjam... öhm... elkéstél – válaszolta pironkodva.

– Hogyan? – lepődött meg Miroku.

Kayou kihúzta kezeit a szerzetes kezei közül, miközben mindenkin a döbbent csend lett úrrá, aztán Sesshoumaruhoz fordult:

– Emlékszel, azt mondtad, megváltozott az illatom – kezdett bele, mire Sesshoumaru bólintott. Nem sejtette, mire akar kilyukadni a nő. – Nos, ez azért van, mert...

Drámai szünet következett.

– Apa leszel, Sesshoumaru...

Folytatása következik...