16. rész: Naraku egy unalmas napja

– A fenébe! Megint elmenekült! – pattant fel Inuyasha, s az égre emelte tekintetét, de Narakuból már csak egy apró fekete pötty látszott. – Gyáva féreg vagy, hallod?!

– Úgyse hallja... – morogta Shippou.

– Á! – Inuyasha dühösen vágta vissza a tokjába kardját. – Szörnyű egy alak!

– Legalább most egy ékkőszilánkot se vitt el – mutatott rá Kagome. – És nem is sérültünk meg annyira, mint máskor.

– Akkor is hátrányban vagyunk! – magyarázta a félszellem. – Ha nem lenne az az erős, új pajzsa...

– Igen, ez nem valami jó dolog – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miroku.

– De majd megoldjuk, ahogy szoktuk – szólt békítően Sango. – Szerintem most egy darabig nyugtunk lesz tőle... én részemről most legszívesebben pihennék egyet, azért eléggé kimerítő volt ez a csata.

– Egyetértek, Sango, menjünk – biccentett Miroku.

– Szerzetes! – pattant fel a szellemirtó lány. – Miket gondolsz már megint?!

– Jaj, én nem úgy...

– Szerintem is pihennünk kéne – szólt közbe gyorsan Kagome.

Végül sikerült megegyezniük és a harc színterétől egy kicsit távolabb húzódtak, hogy nyugodtan lepihenhessenek. Kagome tésztalevest főzött és miután mindenki elfogyasztotta saját adagját (vagy esetleg másét is, példának okáért lásd Inuyashát; de szerencsére Kagome több adagot is hozott, úgyhogy senki sem maradt éhen), a csapat elterült a füvön és élvezte a kora délutáni, lágy napsütést.

*

Naraku unottan tartott kastélya felé, s jobb dolga nem lévén, a földet fürkészte madártávlatból. Egyszínű tájak, ugyanolyan emberek, Japán tipikus falusi figurái... de aztán végre meglátott valamit, ami felkeltette az érdeklődését.

„Ez a halandó lány... ő az, aki Sesshoumaruval tart” ismerte fel a tisztás közepén bóklászó Rint. Remek lehetőségnek ígérkezett a dolog, ugyanis a szellemet sehol sem érezte Naraku. Talán ez az utolsó esélye, hogy meg tudja zsarolni Sesshoumarut...

Lejjebb ereszkedett, hogy megbizonyosodjon afelől, tényleg senki sincs a kislány közelében. Elégedett mosolyra húzta a száját, mikor rájött, még Sesshoumaru talpnyalója, Jyaken sincs Rin közelében. Váratlanul villámgyorsan megindult a föld felé, a kislányt véve célba.

– Mi ez? – torpant meg Kayou, mikor Jyakennel elérték az erdőt szélét. Aztán rájött. – Egy démon!

– Ez Naraku! – szimatolt bele a levegőben Jyaken. – Sosem felejtem el annak a bűzös szagát, aki elárulta nagyuramat!

Kayou azonnal elrugaszkodott a földről és egy hatalmas ugrással megtette a félutat a Rinnel köztük lévő távolságnak. Látta, hogy a szellem lecsapni készül és mindjárt eléri a kislányt. Ismét felugrott a levegőbe, közben pedig egy lendületes mozdulattal levette nyakláncát és átváltoztatta a fegyverévé.

Megérkezett Rin mellé, de már nem volt ideje elugrania vele Naraku elől. Védelmezően átölelte a kislányt. Kayou botja pulzálni kezdett, s alig egy szempillantás alatt egy pajzsot alakított ki körülöttük, aminek Naraku sikeresen neki is ütközött.

Méterekkel arrébb ért földet és a váratlan esemény miatti meglepettségtől először szóhoz sem jutott. Mire feltápászkodott, már Kayou is talpon volt, háta mögött Rin állt, de a védőburok még nem szűnt meg. A nő támadóállást vett föl, de egyelőre nem mozdult.

Naraku mérgesen pillantott rá; csalódott volt, amiért nem sikerült ilyen könnyen elkapnia Rint.

– Te meg ki vagy? – vetette oda. – Még nem láttalak...

– Elég annyit tudnod rólam, hogy nem hagyom, hogy baja essen Rinnek – felelte Kayou.

– Érdekes... – húzta össze a szemeit a démon, aztán hirtelen támadásba lendült.

Kayou kezében ezüstös fény vette körül a botot és ő sem volt rest, kivédte a csapást, sőt, meg is fűszerezte egy ellentámadással; Naraku pajzsa azonban kivédte azt. A szellem gúnyosan kacagott.

– Ostoba! Azt hiszed, csak neked van ilyen védelmed? Az enyém sokkal erősebb!

– Majd meglátjuk! – szólt a nő, azzal ismét támadott, de megint csak nem ért célba. Egyre türelmetlenebb lett.

– Ezt nevezed te támadásnak? – játszott Kayou idegeivel a démon. – Hadd javítsalak ki!

Azzal egy erős rohamba kezdett. A nő kezdetben sikeresen hárította a támadásokat, de hamarosan elfáradt. Rin eközben már elfutott, s most Jyakennel figyelték az eseményeket egy bokor fedezékéből.

Kayou úgy érezte, már nem bírja sokáig. A támadások olyan gyorsan követték egymást, hogy még arra sem volt ideje, hogy végiggondolja a lehetőségeit, nemhogy arra, hogy átváltozzon. Amikor úgy érezte, ereje határán van, elrugaszkodott a föltől és méterekkel hátrébb ért talajt, fél térdre ereszkedve.

Naraku arcán gúnyos félmosoly jelent meg:

– Csak nem kifáradtál?

Kayou dacosan tekintett bele a parázsló démoni szemekbe, melyek semmi jót sem ígértek számára. Aztán felhúzta a bot védőpajzsát és várta, mi fog történni. Valóban nem maradt már sok ereje. „Hol lehetsz most Sesshoumaru?” kérdezte magában, aztán alig észrevehetően megrázta a fejét. „Nem. Most a harcra kell koncentrálnom. Most itt vagyok.”

Naraku magabiztos léptekkel megindult feléje. Kayou összeszedte maradék erejét, felkészülve a végső csapásra. Aztán a szellem felgyorsult, s egy pillanat töredéke alatt elérte a nő pajzsának határát.

– Ez ellenem kevés... – suttogta vérfagyasztó hangon. – Most pedig... meghalsz!

Egyik kezével közelített a védőpajzs felé... aztán elérte... és egy kisebb akadályként érzékelte, amin sikeresen át is jutott. Kayou szemei kikerekedtek a félelemtől. Utoljára akkor rettegett ennyire, mikor találkozott nagybátyjával... a szülei gyilkosával. Agya teljesen leblokkolt, mozdulni sem tudott a félelemtől; ez az érzés átjárta teste minden porcikáját.

Dermedten nézte Naraku arcát és a felé közelítő kezet, de nem tett semmit. Képtelen volt megmozdulni.

– Véged! – hallotta Naraku hangját, aztán a férfi lecsapott.

Körmeivel megkarmolta Kayou arcát és távolabb lépett.

– A mérget, amit a szervezetedbe juttattam, nem fogod tudni legyőzni, félvér... túl gyenge vagy.

Kayou arca egyre fehérebb lett, de még mindig dermedten térdelt a démon előtt. Naraku várt; egy ilyen szórakoztató műsort nem állt szándékában kihagyni, főleg, hogy Sesshoumaru orra alá is borsot törhet, hiszen nyilvánvaló volt, a nő az ő társaságába tartozik. A démon jelenlétére pedig még semmi sem utalt.

„Meglepődik majd, mikor visszaér... de addig is... szórakoztató lesz.” húzta ördögi vigyorra a száját Naraku.

Kayou érezte, hogy testében egyre terjed a méreg és a következő pillanatban meg is ingott; a földre zuhant. A fülében hallotta Naraku kacaját. Kayounak már alig maradt ereje bármire is, így elvesztette az uralmat teste fölött: felvette valódi alakját, ezt már nem tudta megakadályozni. Sőt, így talán még esélye is lehet az életben maradásra. Talán...

Naraku elhallgatott és érdeklődéssel figyelte, hogyan változik meg Kayou alakja.

– Nahát, ez érdekes... mégsem hanyou vagy – állapította meg a démon. – Ettől függetlenül már semmi sem menthet meg... mit mondasz? – hajolt közelebb hozzá Naraku. – Nem hallom.

– Sesshoumaru... – préselte ki alig hallhatóan ajkain a szót Kayou.

– Hmm... – Naraku elgondolkozott. „Vajon mi lehet a kapcsolat közte és Sesshoumaru között?” azonban alig gondolta végig, máris megérezte a szellem közeledtét.

– Sajnálom – fordult szomorú tekintettel a nő felé –, de végül mégis ki kell hagynom haláltusád utolsó pillanatait... pedig igen szórakoztató lett volna... – fejezte be, azzal felemelkedett a levegőbe, s egy szívdobbanásnyi idővel később már a horizonton sem látszott.

Sesshoumaru az erdő szélére ért. Érezte annak az idegesítő Narakunak a szagát, így visszasietett útitársaihoz. Rinre és Jyakenre és bokor mögött bukkant rá.

– Hol van Kayou? – kérdezte.

Szolgája a tisztás felé mutatott. Naraku éppen elrugaszkodott a földtől, s mikor feljebb volt már, Sesshoumaru csak akkor látta meg Kayou mozdulatlan testét.

– Ne – mondta halkan, s szemei ijedten kerekre tágultak. Rémisztő gondolat futott át az agyán.

Egy ezüstös villanást érzékelt a külvilágból. Arrafelé nézett és meglátta Sesshoumaru aggódó arckifejezését. Elmosolyodott: amikor először találkoztak, nem gondolta volna, hogy valaha is így fog nézni rá.

– Kayou... mit tett? – kérdezte a férfi.

– Mérgezettek voltak... a karmai – felelte szaggatottan a kérdezett, s arcát teljesen a szellem felé fordította.

– Te nem vagy immunis rá... én viszont igen – nézett a nőre a démon és kimeresztette karmait.

– Ne... – kapta el a kezét Kayou.

Sesshoumaru értetlenkedve nézett rá.

– Miért...?

– Várj... valami... – Kayou nem tudta értelmesebben elmagyarázni.

Valami furcsát érzett belülről. Lehunyta a szemét, hogy koncentrálni tudjon rá, de nem engedte el Sesshoumaru csuklóját. Eddig úgy érezte, mindjárt megfagy, hiszen a méreg már szinte mindenhol szétterjedt a testében. De most... valami melegséget érzett áramlani a belül.

– Kayou... – hallotta Sesshoumaru tétova hangját, de nem figyelt rá.

A melegség egyre erősödött benne, végül végigterjedt minden porcikáján. Ekkor azonban egy erős, de tompra fájdalmat érzett a hasában.

– Ááá! – felkiáltott és megszorította Sesshoumaru csuklóját.

De az érzés, amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlt. Kinyitotta a szemét és olyan egészségesnek érezte magát, mint még soha. Felült és Sesshoumarura nézett. Kayou arca már nem volt falfehér, a démon kezével ellentétben. Gyorsan elengedte a csuklóját.

– Bocsánat... – szabadkozott.

Sesshoumaru meglepetten nézett rá, de egyelőre nem kereste az okát Kayou csodával határos felépülésének, hanem átölelte őt.

– Tehát azt mondod, a baba volt? – tette fel ismét a kérdést Sesshoumaru, hogy tisztázza a dolgokat.

– Biztosan – biccentett Kayou. – Hiszen jól mondtad: kettőnk közül csak te vagy immunis a mérgekre... és még azt sem mondtam, hogy...

– Micsodát?

Kayou felemelte az egyik kezét, s az néhány másodperc múlva zöldes fényben úszott. Sesshoumaru meglepetten hátrahőkölt.

– Ez... ez az én...

– Bizony, a mérgező karmok – bólintott a nő, aztán eltüntette kezéről a jelenséget. – Elvileg erre sem vagyok képes...

– Nahát! – ámuldozott Jyaken, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket, Rinnel együtt.

– Hát ez jó! – mosolyodott el Rin, majd még tétován hozzátette:

– Vagy nem...?

– Nagyobb védelmet nyújt neked, az biztos – nézett a nőre Sesshoumaru. – De máskor nem megyek ilyen messzire... nem akarom, hogy bajotok essen...

Kayou számára még mindig furcsa volt Sesshoumaru utóbbi időben váratlanul megnövekedett őszintesége vele szemben, de nagyon örült neki.

– Ne aggódj, a fiad megvéd – mosolygott rá Kayou. – Ki tudja még, milyen ereje van...

*

– Hmm... ez nagyon érdekes... – Naraku agyában lázasan követték egymást egy ördögi terv kialakuló részletei. – Köszönöm, hogy megmutattad ezt, Kanna.

– Gondoltam, hogy érdekelni fog... – válaszolta a lány, azzal kiment a szobából.

Naraku elé, amint visszatért a kastélyba, Kanna rohant, s megmutatta a tükörben, mi történt Kayouval a démon távozása után. Naraku odasétált az ablakhoz és kinézett az őt körülvevő pusztaságra.

– Nahát-nahát, Sesshoumaru... ezt nem gondoltam volna rólad... ezt kis hibát még nagyon meg fogod bánni – ígérte meg a mérgező gáztól fulladozó kastélynak.

*

Kagura töprengve utazott madártollán, a szellők hátán. Az a bolond öregember mindent elmondott neki, amire kíváncsi volt. De olyan rébuszokban beszélt, hogy beletelt egy kis időbe, mire sikerült valami használhatót kihámoznia szavaiból. Ráadásul mire egyáltalán sikerült rábukkannia a férfira...

Rengeteg idejébe került mindez, mégsem mondhatta, hogy hiábavaló volt az útja. Most már csupán annyi a dolga, hogy megtalálja azt a barlangot és előkészítsen mindent a visszatérésre. Csöppet sem lesz könnyű dolga, de kiderült, mégsem lehetetlen vállalkozásba fogott. Tartozik ennyivel Saurának... hiszen a nő megmentette az életét...

A szélboszorkány észak felé haladt, vissza, a veszélyes tájakra, ahol bármikor összefuthat Naraku teremtményeivel. De tudta, kockáztatnia kell, ha véghez akarja vinni tervét... és csak remélni merte, hogy időközben a démon nem hozott létre valami újabb, rémséges inkarnációt...

Folytatása következik...