17. rész: Hazafelé

Bátyja útmutatása alapján Kazaru Nyugat felé vette az irányt. Sejtette, hol lel rá arra, akit keres és mivel légvonalban rövidebb volt az út, először madár alakban utazott. Viszont ahogy egyre múlt az idő és közelebb ért céljához, megijedt. Azt sem tudta, mit fog mondani Kurodának ennyi év után, de leginkább attól tartott, hogyan fogja őt fogadni.

A második nap végére nagyon elfáradt és már az út kétharmadát meg is tette. A táj itt erdős képet festett és a legközelebbi falu is mérföldekre volt innen, Kazaru pedig már kimerült volt. Így nem volt más hátra, minthogy a természetben keressen valamilyen éjszakai szállást. Szerencséjére a közelben egy vízesés zúdult le egy sziklás magaslatról és a zuhatag mögött egy barlangra talált rá. Ez ideális helynek bizonyult az éjszaka eltöltésére. Behúzódott hát oda és hamarosan álom jött a szemére.

Egy gyönyörű nyári nap, amikor kettesben sétáltak kedvesével... remekül telt a délutánjuk, aztán visszaindultak a faluba, ahol éltek. Boldogan haladtak hazafelé. Aztán a férfi megérzett valamit a levegőben... gyorsabbra vették lépteiket, végül már rohantak, minden erejüket beleadva.

Borzalmas látvány tárult a szemük elé, mikor odaértek: mindenhol a pusztítás nyomai uralkodtak, vérbe fagyott holttestek hevertek szanaszét, mintha csak úgy eldobálták volna őket... megdöbbenve és földbe gyökerezett lábbal álltak a falu szélén. Teljesen letaglózta őket a látvány, úgy érezték, az agyuk is megbénult... aztán megszólalt egy vészharang a nő fejében: „A gyermekem!” megint futásnak indult, nem nézve, hová lép, egyenesen arrafelé, ahol reggel még az a kunyhó állt, ahol a nagyszüleivel hagyták a kicsit.

Bár eléggé megviselt állapotban volt, a ház még állt... ez némi reménnyel töltötte el a nőt és azonnal berontott az épületbe. Ekkor szerzett fájó bizonyságot afelől, hogy legelső megérzése nem csalt... leroskadt a padlóra, de képtelen volt egyetlen könnycseppet is ejteni... annál sokkal jobban fájt neki...

Kazaru a saját sikolyára riadt fel. Az arca falfehér volt és hideg verejték gyöngyözött rajta. Felült és mélyeket lélegzett, hátha egy kicsit sikerül lenyugtatnia a lelkében dúló fájó vihart. Az egyenletesen zubogó víz hangja és a barlang időközben visszanyert csendje végül megtette hatását és a nőnek végre sikerült kicsit megnyugodnia és így elgondolkodhatott.

Évek óta most kísértette őt először ez a rettenetes álom... pontosabban emlék. Miután megtörtént, még sokáig szenvedett minden éjszaka ettől és félt elaludni, de aztán... aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. A szörnyű álmok már nem kínozták többé, de ezért nagy árat kellett fizetnie: a szerelmét.

Nyugtalanul feküdt vissza a hideg kőpadlóra. Holnap nehéz napja lesz, nem engedheti meg magának, hogy fáradtan keljen útra. De ezeket az álmokat egyszer s mindenkorra el akarta felejteni.

A Nap első sugaraival kelt, amik szikrázó fényeket csaltak a vízfüggönyre, mely mögött Kazaru pihent... illetve csak próbálkozott pihenni, az éjszakai rémségek után. Hiába hunyta le a szemét, nem tudott elaludni azóta. Így fáradtan, de éberen folytatta útját a rengetegben. Tudta, egyre közelebb ér céljához.

Azonban délben fura, de ismerős érzés fogta el; beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, mi is ez. Érezte, hogy Kuroda a közelben van. Hiába, a sok viszontagság és a nagy távolság ellenére is megmaradt köztük a kapcsolat. Kazaru megtorpant. Még mindig nem tudja, mit mondjon neki, amikor találkozik vele. Próbálta elképzelni, de nem ment neki.

Végül tartania kellett egy kis pihenőt... annyira megrémült most, az utolsó pillanatban, hogy megremegett a lába, így jobbnak látta, ha leül egy kis időre. Fontolgatta a lehetőségeit: még visszafordulhat, akár megérezte Kuroda, akár nem. De ha már idáig eljutott, kárba menne az a sok idő, amíg utazott, ráadásul akkor hiába volt minden: hiába kereste fel a bátyját, hogy segítsen neki és hiába járta be azt a furcsa világot az álmában. Hiába döntött úgy, visszatért a fény útjához, ha egyszer ezt most nem képes véghezvinni és lezárni. Addig nem fog tudni ténylegesen továbblépni.

Erőt vett magán és folytatta útját. Késő délutánra elérkezett az erdő szélére. Egy tisztás alkotta a rengeteg és egy rizsföld határát. A tisztáson, pedig gyerekek játszottak. A közelben édesanyjuk figyelte, hogyan döntenek le a lábáról egy nálunk kétszer akkora felnőttet. Együtt nevettek a játék közben. Kazaru arcán néma mosoly futott át, mikor meglátta őket... de aztán ismét elkomorult.

Ekkor megfordult a szél és most a háta mögül fújt. Az következett, amire számított: a férfi, akit a gyerekek „legyőztek” nyugtalanul egyenesedett fel és gyanakodva fürkészte a környéket mélybarna szemeivel. Kazaru vett egy mély levegőt, mintha attól várná a bátorítást, majd kilépett a fák nyújtotta fedezékből. Néhány lépésnyit ment csupán előre, aztán megállt és ránézett a férfire.

Az évek alatt nagyon keveset változott, legfeljebb annyit, hogy vonásai kicsit megkomolyodtak. De fekete hajában még mindig ott csillogott az a jól ismert, kedves ezüst tincs és ahogyan a szél megborzolta, láttatni engedte a hegyes füleket is. Azonban a tekintete... amint meglátta a varázslónőt, megkeményedett és nem árult el semmiféle érzelmet. Hideg volt, akár a decemberi fagyos szél, ami a hófödte hegycsúcsokról zúdul le a falvakra.

– Mit akarsz? – kérdezte ugyanolyan hűvösen.

Kazaru azonban még mindig nem tudta, mit feleljen neki. Annyi minden történt vele... végre visszatalált elvesztett útjára és most... most fogalma sem volt, mihez kezdjen. Végül a félelmei erősebbnek bizonyultak elhatározásánál; lesütötte a szemét:

– Bocsáss meg, mégse kellett volna idejönnöm – válaszolta lágyan, azzal megfordult és remegő térdeit leplezni igyekezve, visszament az erdőbe.

A tisztáson lévők némán figyelték, ahogyan távozik. A férfi tekintetével követte, amíg el nem tűnt a fák közt, aztán unokatestvérére nézett, akihez ekkorra már odasereglettek gyermekei. A nő visszanézett rá és bólintott, mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna.

– Menj csak...

A férfi még egy szívdobbanásnyi ideig rokona szemébe tekintett, aztán egy ugrással eltűnt ő is a mezőről.

„Mégis mit gondoltam? Hogy lehettem ilyen bolond?” kérdezte magától keserűen Kazaru. „Talán azt hittem, ha meglát, a nyakamba ugrik, és mindent megbocsát... semmisnek tekint?!... Na persze, jó lett volna, csak az apró hibája az lett volna, hogy abszolút nem reális elvárás...” A varázslónő lehajtott fejjel ballagott visszafelé, nagyon lassan. Úgy érezte, alig van élet benne, nemhogy erő a lábaiban. Bánattal vegyült nehéz levegővétele. Most tényleg tanácstalan volt és nagyon gyámoltalannak érezte magát. Tudta, hogy elszúrt mindent és ezt csak magának köszönheti.

Annyira lekötötték borongós gondolatai, hogy észre sem vette, hogy eközben Kuroda megelőzte és most vele szemben állt, figyelmesen várakozva... ennek az lett az eredménye, hogy a földet bámuló Kazaru nekiment. Ijedten hőkölt hátra, mikor észrevette, mi történt. Néhány lépést hátrált, de továbbra, sem mert a férfi szemébe nézni.

– Kazaru... – kezdte amaz – mi történt veled? Megváltoztál.

Erre önkéntelenül is felkapta a fejét a nő és mélyen a szemébe nézett. „Annyi minden van, amit el szeretnék neked mondani, de... azt sem tudom, hol kezdjem el.”

Kuroda látta a szomorúságot és a fájdalmat is a nő szemében, de ugyanakkor észrevette azt a pici reményt is, melyről évekkel azelőtt azt hitte, már sosem látja viszont. Úgy érezte, végre ismét régi kedvesét látja maga előtt. Közelebb lépett hozzá. A nő még mindig némán nézett rá, de nem mozdult. Kuroda még közelebb ment, aztán átölelte:

– Tudtam, hogy egyszer vissza fogsz térni... – mondta halkan, mire egy könnycsepp gördült le Kazaru arcán.

*

– Inuyasha, mi bajod? – kérdezte Miroku, mikor meglátta, hogy a félszellem nyugtalankodva megtorpant. – Mit érzel?

Inuyasha még nem válaszolt, hanem tovább szimatolt a levegőben.

– Madarak... – felelte tétovázva végül. – Nem is... ez Kazaru! A másik pedig...

– Mi van a másikkal, Inuyasha? – faggatta Kagome is.

– Nem is tudom... van valami fura benne...

Egy pillanat múlva valóban két fekete madár tűnt fel az égen, egymás mellett. Az egyik teljesen fekete volt, a másiknak a jobb szárnya alatt viszont egy ezüstös toll csillant meg. Körberepültek egyszer a társaság fölött, aztán kényelmesen leereszkedtek.

Amint hozzáért a talajhoz a lábuk, átváltoztak. Egyikük tényleg a varázslónő volt, de a másikat még nem ismerték. Kinézete ellenére, Inuyasha tudta, hogy nem egy szellemmel van dolguk.

– Te nem vagy démon – jelentette ki tudálékosan.

– Tényleg nem vagyok teljesen az, de ha jól látom, te sem – mondta erre jéghideg nyugalommal a férfi.

Inuyashában egy pillanat alatt felment a pumpa. Ezzel büszkesége igen érzékeny pontjára tapintott az idegen. Megropogtatta kezeit.

– Lássuk, mire vagy képes...

– Mindig ilyen? – nézett a varázslónőre Kuroda.

Kazaru gondterhelten sóhajtott és némán bólogatott a kérdésre.

– Na gyerünk... vagy talán beijedtél? – heccelte Inuyasha.

– Inuyasha...

– I-igen, Kagome...?

– Hagyd ezt abba.

– Na de...

– Fekszik! – kiáltotta a lány, mire a félszellem a földbe csapódott.

– Ááá, Kagome! – mérgelődött Inuyasha, miközben nagy nehezen feltápászkodott, de a lány már nem figyelt rá.

Kerestek egy napsütéstől védett helyet és lepihentek, hogy aztán a társaság elárassza kérdéseivel Kazarut. De mindenekelőtt a varázslónő bemutatta Kurodát.

– Azt mondtad, tisztáznod kell magadban néhány dolgot... – kezdett bele Kagome. – Ezek szerint sikerrel jártál?

– Igen – biccentett a nő. – Végre tudom most már, hol a helyem.

– Hol? – kérdezte Shippou.

– Megkerestem Kurodát, és elmeséltem neki mindent... úgy döntöttünk, hogy veletek tartunk a Naraku elleni harcban, ha nem bánjátok.

– Persze hogy nem! – mondta Kagome. – Naraku ellen minden erőnkre szükségünk van.

– Igen, így nagyobb eséllyel szállhatunk szembe vele – tette hozzá Sango.

– Egyébként is Inuyasha azt mondta, hogy gyere vissza, mert egész jól harcolsz – kotyogott közbe Shippou, de hozzászólásának egy púp lett az ára.

– Au! Kagome, megint bántott! – árulkodott a rókakölyök és odaugrott a lány ölébe.

– Inuyasha, hagyd békén Shippout! Még csak egy gyerek!

Inuyasha elfordult Kagométől és felhúzta az orrát.

– Huh! – adott hangot érzéseinek.

– Kuroda is jól harcol – jegyezte meg Kazaru.

– Akkor üdv a csapatban – mondta Miroku.

Alighogy a szerzetes kimondta ezeket a szavakat, Kagoménak furcsa érzése támadt.

– Egy ékkőszilánk közelít...

– Nagyon gyorsan – fejezte be helyette a varázslónő.

– Nahát, nem is tudtuk, hogy te is érzed őket – nézett rá csodálkozva Sango.

– Hmm... eddig én sem – felelte elgondolkozva Kazaru.

Inuyasha felpattant a helyéről.

– Már megint azt az undorító farkasbűzt érzem... – morogta.

– Kouga! – állt fel Kagome is, amint megjelent a közelükben a forgószél.

– Szervusz, Kagome! – lépett oda hozzá a farkasszellem és megfogta a lány kezét.

– Nahát, mi szél hozott? – kérdezte zavarában a lány.

– Errefelé volt dolgom és megéreztem Naraku szagát... de már nem találtam meg – magyarázta Kouga. – Viszont a te illatod is a levegőben volt, így idejöttem megnézni, jól vagy-e.

– Nagyon kedves tőled – felelte Kagome pironkodva. – Jól vagyok, köszönöm.

Ez alatt a néhány mondat alatt Inuyasha tehetetlen dühvel bámulta őket, a kezei ökölbe szorultak. De végre szóhoz juthatott:

– Hát, ha Narakut kerested, azzal elkéstél... – mondta neki bosszantóan nagyképűen. – Néhány napja járt erre, de jól elláttam a baját... egy ideig biztos nem kerül elő...

– Inuyasha, de hisz elmenekült és alig tudtad megsebezni az új pajzsa miatt – nézett rá Sango.

– Á! – a félszellem mérgesen nézett Sangóra, de még mielőtt kimagyarázhatta volna magát, Kouga megszólalt:

– Ilyen béna vagy? Még csak meg sem tudtad karcolni, te palotapincsi?

– Fogd be a szád, te tetves ordas! – nézett vele farkasszemet Inuyasha. – Nagyon erős pajzsra tett szert.

– Kíváncsi lennék, honnan van neki – jegyezte meg tűnődve Miroku.

– Nem mondtad el nekik? – nézett a varázslónőre Kuroda, mire minden szem érdeklődve fordult feléjük.

– Öhm... hát... izé... – dadogott Kazaru. – Hát nem.

– Mit nem mondtál el? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában Inuyasha.

– Hát... szóval... az úgy volt...

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te segítettél neki? – kelt ki magából a félszellem.

– Hááát...

– Ostoba!

Kazarunál itt betelt a pohár. Egyébként is lelkiismeret-furdalása volt, több dolog miatt is és ez csak az egyik kisebb volt. Nem hiányzott neki, hogy még mások is kioktassák.

– Ide figyelj, Inuyasha – állt oda elé. – Naraku megölt volna, ha nem segítek neki és nem állt szándékomban meghalni, megértetted?!

– Jól van na, nem kell leharapni a fejem –húzódott hátrébb a fiú. – De azért... igazán meggondolhattad volna...

– Ott voltam a halál küszöbén! Mégis min gondolkodjak akkor?! – emelte fel a hangját a varázslónő.

– Hát...ööö... – Inuyasha erre nem tudott mit felelni. – Talán... el kellett volna menekülnöd.

– Ez volt az egyetlen esélyem, te bolond! – kelt ki magából Kazaru. – Gondolod, ha lett volna más út, akkor nem azt választom?! Annyira azért még én sem őrültem meg, hogy magam alatt vágjam a fát, ha van még más megoldás is!

– Jól van... nem kell úgy felkapni a vizet... – mondta megijedve Inuyasha.

Kazaru szemei szikrákat szórtak. Aztán nagy nehezen sikerült lenyugodnia.

– Hidd el, én sem örülök neki... – mondta csendesen végül. – És már ezerszer megbántam, hogy megtettem...

– Ne mondj ilyet – ölelte át a varázslónőt Kuroda.

– Tényleg az én hibám... nem kellett volna...

– Csss! – mondta szelíden Kuroda.

– Kagome, most el kell mennem – fogta meg újból a lány kezét Kouga. – Talán még nincs késő, hogy kövessem Naraku nyomait...

– Rendben van, de vigyázz magadra! – köszönt el tőle Kagome.

– Szervusz, Kagome – mondta a farkasszellem, azzal egy forgószél kíséretében eltűnt.

– Huh! Úgyse találja meg! – húzta fel az orrát Inuyasha.

– Ő legalább megpróbálja...

– Ezzel meg mire akarsz kilyukadni, Kagome? – nézett a lányra a félszellem.

– Semmire... csak ő veszélybe sodorja magát, amíg mi itt békésen üldögélünk... – tapogatta a földet cipője orrával Kagome.

– Hát ide figyelj! – fogott bele Inuyasha. – Kouga nem érez semmit! Ha én érezném a szagát, szerinted nem sietnék utána? Egyébként sem engedem, hogy az az ordas előttem találjon rá!

– Inuyasha... csak nem féltékeny vagy? – pislogott rá ártatlan szemekkel Kagome.

– Mi?! Még hogy én? Ugyan már! Az a bolhafészek nem jut semmire, meglátod!

– Ne sértegesd Kougát! – már Kagome is kiabált.

– Miért ne? Csak idejön, szól néhány szót hozzád és te máris odáig vagy érte!

– Szóval mégiscsak féltékeny vagy...

– Nem! Hanem bolond, hogy még ezek után is mindig kihúzlak a bajból!

– Ó, valóban?! – kérdezte vészjóslóan higgadtan Kagome. – Sango, kölcsönadod megint Kirarát?

– Persze...

– Ó! Csak nem Kouga után akarsz menni?!

– Nem! – kiáltott Kagome. – Ha éppenséggel tudni akarod, hazamegyek!

– Nyugodtan! Senki sem fog visszatartani! NEM ÉRDEKEL!

– Jól van – sértődött meg Kagome és már fel is pattant a macskadémon hátára.

– Sűrűn csinálják ezt? – pislogott Kazaru, aki úgy érezte, egy forgószél kapta volna fel és kilométerekkel odébb hajította volna.

– Sajnos igen – sóhajtott Shippou és vállára ült. – Mindig ez van... most egy darabig nem is fogjuk látni Kagomét... amíg vissza nem jön vagy Inuyasha utána nem megy...

– Miért, hol lakik Kagome? – kérdezte Kuroda.

Vége (egyelőre)

Ugyebár, Narakuval még mindig nem számoltak le...