A fekete drágakő jegyesei

Az eső lassan szitálni kezdett, miközben egy magányos alak körvonalai tűntek elő a félhomályból. Az eget sűrű esőfelhők takarták el, és – habár nappal volt – éjjeli sötétség borult perceken belül mindenre.

A vihar már napok óta készülődött... és most végre kitört. Sűrű esőcseppek verték fel szaporán a port, s a földút, melyen a nő közeledett, hamarosan csúszós masszává alakult. Ő azonban elszántan haladt tovább, vándorbotjára támaszkodva. Járása nehézkesnek tűnt, léptei egyre bizonytalanabbak lettek, ahogy telt az idő.

Egyszer csak elbotlott, azonban makacsul felállt és folytatta útját. Görnyedve járt, a levegővétel is nehéz volt számára. Arcán megfeszültek az izmok minden egyes mozdulatnál; ez is jelezte, mekkora fájdalmai lehetnek.

Az eső még kövérebb cseppeket öltött, mint eddig és immár szakadatlanul ömleni kezdett a baljós viharfelhőkből. Másodperceken belül eláztatta a nő ruháját és hosszú, ébenfekete haját sem kímélte. De ő ezzel nem foglalkozott, ment tovább, dacolva a természet erőivel és saját fájdalmaival.

Aztán térdei hirtelen ismét elgyengültek, ő pedig a sáros földúton térdepelve zokogni kezdett. Habár már kicsi kora óta arra tanították, sose mutassa ki az érzelmeit – hiszen az a gyengeség jele volt szülei szerint –, most mégsem törődött ezzel. Ahhoz túlságosan nagy fájdalmat és ürességet érzett a szíve környékén... és túl nagy bűntudat gyötörte.

Percekig megállás nélkül folytak le könnyei, aztán szipogva megpróbálta őket elnyomni. Szemében különös láng gyúlt, s ismét feltornázta magát. Már nem sírt, s az utolsó legördülni készülő könnycseppet is letörölte arcáról. Megint elindult.

A villám mögötte csapott le, így nem láthatta, viszont a dübörgő mennydörgés, amely megrázta a környéket, tisztán hallatszott. Kifinomult hallása miatt és elgyötört testének-lelkének nagyon fájt ez az átható hang, ami még egy halandó számára is erős volt.

Még akkor is visszhangzott a fülében, mikor újból térdre rogyott. Továbbra is nehezen, zihálva kapkodta a levegőt, kezét pedig a mellkasához szorította. A következő villámot, mely kettészelte a viharos eget, már látta, sőt, közvetlen közelről tapasztalhatta meg. Bár nem félt a villámoktól, most mégis rettegés költözött a szívébe. Ha ereje teljében lett volna, nem zavartatta volna magát miatta... de így a természet kényére-kedvére volt kiszolgáltatva.

Elhúzta a száját. Nem tetszett neki, ahogy a dolgok alakultak... Néhány méterrel mellette csapott bele a villám a földbe, neki pedig a legutolsó pillanatban sikerült félreugrania, az ellenkező irányba. A talaj ott erősen lejtett; ő pedig becsukott szemmel gurult lefelé a lejtőn, vándorbotját erősen magához szorítva.

Szerencséjére a villám nem érte el, viszont rendkívül kimerült, és jó néhány sebe felszakadt, ami éppen, hogy az előbb forrt be. A legnagyobb és legsúlyosabb sérülése pedig, amely a hátán húzódott, még intenzívebben vérzett. A fájdalom könnyeket csal a szemébe, de ő összeszorította a fogait... a gyermekkori nevelés eredménye volt ez.

Gyorsan leért a lejtő aljára, mire nekiütközött valami keménynek, pont a sérült hátával. Kinyitotta a szemét és kicsit oldalra fordította a fejét, hogy lássa, milyen akadály került elé. Egy sziklafal volt az. Egyre homályosabban látott, s érezte, hogy hamarosan elveszíti a tudatát. Utolsó erejével hasra fordult és körülnézett. Nem messze tőle egy barlang sötét bejárata ásított.

Remény költözött belé... ha addig el tudna jutni... azonban nem tudott. Alig mozdította meg a karját, a fájdalom átjárta testét és mindent elhomályosított körülötte. Úgy érezte, elhagyja minden ereje, s még egy utolsó, kétségbeesett kiáltás hagyta el ajkait... majd pedig minden elsötétült előtte és belezuhant a puha, mély feketeségbe...

Mikor magához tért, gallyak finom illata csapta meg az orrát és hallotta a közelében ropogó tűz hangját. Érezte a lángok melegét, de ő maga még mindig eléggé át volt fagyva. Óvatosan megmozdította egyik kezét. Alig akart engedelmeskedni neki; erőtlen volt még és az élet is épp csak pislákolt benne, akárcsak a nő testének többi részében.

Fogalma sem volt, hol van, de valami puha takaró alatt feküdt, melegben, és úgy tűnt, jó kezek között. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy egy kicsit tartósabban magához térjen, bár ereje még nem tért vissza teljesen.

Miután kinyitotta szemét, pislognia kellett párat, mire végre kitisztult a látása. Egy sziklafalat látott maga előtt. Ezek szerint a barlangban van. De hogyan került egyáltalán ide? Mielőtt még megkereste volna a választ erre a kérdésre és a hasonló több százra, amely most az elméjében cikázott, mély lélegzetet vett, hogy beszívja a gallyak illatát.

A mellkasába szúró fájdalom azonban rögtön eszébe jutatta, hogy mennyire megsérült és még mindig nem épült fel. Fájdalmas arcot vágott és felszisszent. Aztán pedig kezét odaszorította, hátha enyhíteni tudja a kellemetlen érzést.

– Magadhoz tértél – állapította meg egy nyugodt férfihang a közelében.

A nő ijedten rezzent össze a váratlan hangra és reménykedett benne, hogy az idegen nem vette ezt észre. Lassan arrafelé fordította a fejét. Az idegennek hosszú, ezüstösen csillogó haja volt, oldalán két kard is díszelgett és páncél védte felsőtestét.

Sok kérdés merült fel a nőben, de végül kiválasztotta azt, amire a legkíváncsibb volt:

– Ki... vagy te? – akadozva suttogott, nehezére esett kiejteni a szavakat.

Tisztában volt vele, talán nem épp így kellett volna elkezdenie, de ahhoz túl kíváncsi volt és a következmények jelen pillanatban a legkevésbé sem tudták lekötni a figyelmét. Azt ugyanis még ilyen állapotban is érezte, hogy az illető férfi egy szellem. Ez már a kinézetén is látszott, s ha mégis elkerülte volna valamilyen okból figyelmét mindenféle jelzés, figyelmeztetésül egyértelműen tudtára adta mindenkinek, hogy ő egy erős démon, az arcán lévő két bíbor méregcsíkpár és a homlokán ékeskedő kék félhold.

Egy hosszú pillanatig csend volt (olyan hosszú, hogy még a nő nyaka is elgémberedett, ezért megpróbálta az oldalára tornászni magát, hogy kényelmesebben lássa titokzatos megmentőjét, aminek végül az lett az eredménye, hogy visszahanyatlott a fekhelyére és ismét a plafont bámulta; még túl gyenge volt ilyenekhez).

– A nevem Sesshoumaru – válaszolta végül a férfi.

– Aini... vagyok – mutatkozott be a nő is, habár még mindig kissé szaggatottan beszélt.

Megint csönd következett. Méghozzá pontosan az a fajta kínos némaság, amit ki nem állhatott a nő. Inkább lehunyta a szemét. Még mindig ébren volt, de az álom ismét kezdett elhatalmasodni elméje fölött. Egy kérdést viszont még feltétlenül fel akart tenni a szellemnek:

– Miért segítettél? – szólalt meg Aini egy nagy levegővétel után.

– A botod végén, az a fekete drágakő...

– Igen...? – a nő számára elég nagy megerőltetés volt beszélni és most felháborodva vette tudomásul, hogy a démon elvárja tőle ennek ellenére, hogy harapófogóval húzzon ki belőle minden szót. – Hogy jön ez ide?

– Honnan szerezted? – kérdezte Sesshoumaru.

– Semmi közöd hozzá! – morogta Aini, nem erre volt kíváncsi.

Aztán vett egy mély, szaggatott lélegzetet és kifújta... végre egy kicsit lenyugodott. Elgondolkodott: „Végtére is lehet, hogy mégiscsak volt valami kapcsolat a kérdése és a között, ami engem érdekelt. Meg aztán... azért megmentett vagy nem? Ennyit igazán elárulhatok neki...”

– Bocsánat... – mondta ki végül halkan és sóhajtott egyet. – Apám kapta még hosszú évekkel ezelőtt a barátjától.

Aini azonban nem kapott választ. Utált bármit is feleslegesen csinálni, hát még bocsánatot kérni, ráadásul ilyen állapotban a beszéd sem volt könnyű számára. Mérgesen pillantott Sesshoumarura; de amint odanézett tekintetét felváltotta a zavartság jele. A férfi furcsán nézett rá. Aini legszívesebben odavetette volna neki, hogy „Most meg mi a fene van?”, de sikerült visszafognia magát.

– Válaszolnál a kérdésemre?

– Hogy miért segítettem? – kérdezett vissza, mire a nő bólintott. – Az a fekete drágakő az apámhoz tartozott.

– Inutaisho volt az édesapád? – pislogott rá Aini, mire ő bólintott. – Apa és ők jóban voltak...

– Úgy van – biccentett a démon. – Te pedig Dél hercegnője vagy...

Aini visszafordította a fejét. Megint nagyon kimerült és válaszolni sem volt kedve, így ismét lehunyta a szemét.

– Tehát ezért segítettél... – motyogta még félhangosan. – Akárhogy is, köszönöm.

Sesshoumaru nem válaszolt, csupán a gondolataiba mélyedve nézte őt. Az esőcseppek egyenletes dobogása pedig ismét álmot hozott a nő szemére.

Mikor Aini felébredt, senki sem volt a barlangban. Megmozgatta elernyedt izmait és óvatosan felült. Az eső – a levegő illatából ítélve – csak nemrégiben vonult tovább. Végül feltápászkodott, ügyelve arra, be ne verje a fejét a plafonba. Termete miatt azonban nem kellett ettől tartania. Nem volt túl alacsony, de a magasság mintaképének sem lehetett volna nevezni.

Nyújtózott egyet és elindult kifelé a barlangból, azonban pár lépés után megállt. A háta még mindig sajgott, de már jobban érezte magát, viszont lábai még mindig kimerültek voltak. Ez a pillanat nem volt alkalmas sétálgatásra, így inkább visszafordult és lekuporodott a fal tövébe. A szikla azonban rettentően hideg volt.

Aztán eszébe jutott az a puha takaró, ami alatt feküdt. Maga köré tekerte, felhúzta lábait és azokon támaszkodva gondolkodott az elmúlt napok eseményein.

Hazafelé tartott, mikor megérezte a füst szagát. Amilyen gyorsan csak tudott, odasietett a palotáját körülölelő faluhoz, mely lángokban állt. A középen álló hatalmas épület, mely az otthona volt, már a tűz martalékává lett. Aini szemébe könnyek gyűltek, ahogy visszaemlékezett, de nem sírta el magát. Letörölte a nedvességet az arcáról és tovább töprengett az események felett.

Ahhoz már túl késő volt, hogy bárkin is segíteni tudott volna. Valójában a szerencsének köszönheti, hogy nem veszett oda; egy nappal előbbre várták, mint ahogy megérkezett. Ha nem késik, akkor nagy valószínűséggel ő is ott lelte volna a halálát. Látszott, hogy a tűz már legalább fél napja tombol és nincs, ami megállítsa.

Aini nem törődött semmivel, úgy rohant, cikázva a lángok közt. De förtelmes látvány és bűz fogadta: mindenki, akit ismert, már rég a túlvilágra költözött. Beérve a palotába, remélte, hogy húga (az egyetlen, aki hozzá tartozott és számított rá) valahogy mégis elmenekült. De amikor belépett a szobája füstölgő-lángoló romjaiba, csalódnia kellett. Aini perceken keresztül csak állt a küszöbön, mozdulatlanul, nem tudva hová tenni a történteket.

Aztán váratlanul összerezzent; olyan volt, mintha egy mély álomból ébredne. Körülnézett és éppen indult volna kifelé, azonban mindenhol lángnyelvek nyaldosták a ruháját. Hiába igyekezett minél hamarabb kijutni a tűzfészekből, a plafon hirtelen beszakadt...

Akkor sérült meg annyira; csupán az erejének köszönheti, hogy megmenekült és még így is rengeteg sebet szerzett. Ráadásul a húga... neki esélye sem volt.

A palotát még a szüleiktől örökölték, akik egy szellem elleni nagy csatában estek el. Sok év eltelt azóta és Aini nevelte a húgát, aki még szinte gyermek volt...

Mély lélegzetet kellett vennie, hogy ne sírja el magát ismét, de megint nagyon kimerült, s szempillái lassan elnehezültek. Azonban minden kimerültsége ellenére feltűnt neki, milyen finom illata van a fehér prémnek, mely a takaróját jelentette éppen...

Madárcsiripelés ébresztette fel; Sesshoumarunak azonban továbbra sem volt semmi nyoma. Aini azon kezdte el törni a fejét, hogy vajon szó nélkül távozott-e a szellem vagy sem, de végül arra a megállapításra jutott, hogy nem. Hiszen a nő takaróját jelentő fehér prém még mindig rajta volt, ő pedig biztos volt benne, hogy a démon nem hagyná itt... édesapjának is volt valami hasonló mindig a vállán, de amikor rákérdezett, rendre ugyanazt a választ kapta tőle: „Férfidolog.” Aini gondterhelten sóhajtott, ahogy felidézte az emléket.

Örömmel vette észre, hogy már sokkal könnyebben megy neki a légzés, sőt, amikor felállt és kinyújtózott, izmai tökéletesen engedelmeskedtek akaratának. Végignézett magán: csupa sár volt és korom, ahol pedig nem, ott alvadt vér maradványai fedték. Undorodva elhúzta a száját.

„Itt az ideje egy kiadós fürdésnek.” határozott gondolatban. Úgy emlékezett, a közelben van egy tó, így arrafelé indult el. Felnyalábolta takaróját, de vándorbotját otthagyta, arra az esetre, ha Sesshoumaru visszatérne – hogy a démon tudja, még ő is visszajön.

Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a tóhoz, sőt, az út legvégét már futva tette meg; jólesett neki ez a kis testmozgás, igaz, utána lihegett is rendesen – az elmúlt napokban teste elszokott már ettől. Letérdelt a tópartra és kezét a kristálytiszta vízbe merítette, így apró fodrokat hívott életre a tükörsima felszínen, ezernyi darabra törve a Nap szikrázóan csillogó fényét.

Miután ezzel megvolt, elővette a fehér prémpalástot, amit lábadozása közben sikeresen összevérezett. Aini hálás volt Sesshoumarunak, amiért a férfi segített neki, azonban nagy pofátlanságnak tartotta volna ilyen koszosan visszaadni a „takaróját”, még akkor is, ha csak a fekete drágakőnek köszönheti a démon nagylelkűségét.

Nem aprózta el a dolgot; egyáltalán nem kereste a foltokat, ehelyett a prém fölé tartotta kezeit, melyeket néhány másodperc múlva halvány fény derengett körbe, ami lassacskán átterjedt a prémpalástra is. Miután megvolt, a ruhái következtek, amiken már szinte rutinszerűen hajtotta végre a „tisztítást”.

Utána pedig gyorsan belemerült a kellemesen hűvös vízbe. Úszott néhány tempót, aztán lebukott a vízfelszín alá, hogy haját is ki tudja mosni. Szellem lévén néhány percig kibírta a víz alatt, s ezt kihasználva nem csupán haját tisztította meg, hanem a víz alatt elúszott egészen a tó közepéig, ahol a víz már olyan mély volt, hogy egyébként sem látszott volna ki belőle. Ha nem tudott volna úszni, démon mivolta sem segített volna neki; megfulladt volna.

Elgondolkozva jött vissza a szabad levegőre, percekig csak lebegett a vízfelszínen, tudva, úgysem látni el idáig. Sesshoumaru járt a fejében... és a fekete drágakő, ami az apjáé volt. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor megkapta a követ, s arra is, amit akkor mondott édesapja. Sohasem fogja elfelejteni... Vajon azon az estén édesapja Sesshoumarura gondolt, mikor hozzá intézte utolsó szavait?

**

A Nap lenyugvóban volt, narancsvörös fényárban úszott a palota, kivéve egy szobát: ott a függönyt elhúzták, s a vidám napsugarakból csupán kevés léphetett be a félhomályba burkolózó helyiségbe. Halk léptek hallatszottak odakintről, s nemsokára meg is jelent gazdájuk a szoba küszöbén: egy gyönyörű, nemes arcvonású fiatal nő. Ébenfekete haja térde alatt végződött dús tincsekben, égszínkék szemeivel pedig átható pillantásokkal tekintett a helyiségben lévő szolgákra.

– Távozzatok! – hangja parancsolóan és ridegen hangzott.

A szolgálók ijedten húzták kisebbre magukat és villámgyorsan távoztak a helyiségből. A nő becsukta mögöttük az ajtót.

Eddig kemény vonásai most meglágyultak és puha léptekkel érkezett meg a szoba közepén álló fekhelyhez. Letérdelt az ott pihenő alak mellé és szomorúan tekintett rá. Mikor megszólalt, hangja nem is hasonlított az előbbihez; ezúttal lágy volt és kedves:

– Hívattál, apám... mit szeretnél?

Az őszülő férfi lányára emelte tekintetét és megfogta a kezét:

– Aini, kedves lányom... ígérd meg, hogy... vigyázni fogsz a húgodra... – hangja rekedt volt és szaggatott.

– Persze, vigyázok rá, amíg fel nem épülsz, hogyne tenném... – vágta rá azonnal a lány.

De édesapja megrázta a fejét:

– Nem... Tudod, hogy nem így értettem...

Aini nem válaszolt, csupán néma könnycseppek gyűltek össze szemében.

– Ne sírj! – pirított rá a férfi. – Az nem illik egy olyan szellemhez, mint Te...

A lány lenyelte könnyeit és mosolyogva nézett rá:

– Vigyázni fogok a húgomra...

A férfi sóhajtott egyet, s mikor megszólalt, hangja már nem volt több suttogásnál; egy fekete drágakövet nyomott ügyetlenül lánya kezébe:

– Ezt a barátomtól kaptam...

– Igen apám, már mesélted a történetét... segítettek egymásnak és ő ezt adta neked – bólogatott Aini, emlékezve az egyezségre.

– Azt azonban sosem mondtam el... neked, én mit ígértem neki... – Aini feszült csendben hallgatta szavait. – Ha születik egy lányom, a kezét a fiának ajánlom...

– Micsoda? – tört ki, talán túl hevesen is Ainiből. – Te eljegyeztél olyasvalakivel, akit nem is ismerek, még azelőtt, hogy megszülettem volna?!

– Értsd meg... ő a Nyugati Területek Ura volt, én pedig...

– Te pedig a Délieké és tartoztál neki – fejezte be elkerekedett szemekkel Aini.

– Ne félj kislányom... – szorította meg a kezét apja. – A fia már akkor is egy erős youkai volt, mikor... megismerkedtünk, pedig akkor még gyermek volt...

– Hát, most igazán megnyugtattál... – jegyezte meg szarkasztikusan Aini. – Még most sem hiszem el, hogy ezt megtetted...

– Ezt tartsd magadnál – pillantott a fekete drágakőre a démon, nem törődve lánya szavaival. – Ígérd meg, hogy magadnál tartod és megvéded a húgod... ígérd meg, Kaijita...

– Megígérem... – egy apró könnycsepp gördült le Aini arcán; ezt a nevét, melyen apja szólította most, csak a szűk családja ismerte és ők is ritkán használták.

– És ne sírj... nem illik hozzád... kérlek, mosolyogj... – nézett rá édesapja, s arcán egy halvány mosoly tűnt fel. – Nem akarok úgy eltávozni erről a világról, hogy... könnyeket látok. Szeretném, ha mosolyognál nekem, utoljára...

– Ne mondj ilyeneket, apa! – Aini már nem tudta elállítani könnyeit, de igyekezett teljesíteni édesapja utolsó kívánságát és a könnyfüggöny mögött elmosolyodott. – Szeretlek, apám...

– Én is szeretlek, kislányom...

**