Erre a gondolatra ökölbe szorult a keze és önkéntelenül is gyorsabb tempóra váltott, így Jyaken alig bírt lépést tartani vele. Először csak ment, be, a fák közé, nem is érdekelte, merre tart, de aztán megtorpant, körülnézett és rájött, hogy kéne keresnie valamit éjszakára alkalmas helyet, hiszen azért is jött ide le. Ismét elindult, nyomában Jyakennel.

Ekkor azonban szárnysuhogásra lett figyelmes, s már a madárszagot is megérezte a levegőben. Érdeklődve fordult a jelenség irányába... és éles szemeivel azonnal észrevette Katsut. Rögtön eszébe jutott az is, hogyan találkoztak legutóbb. A főnix követte őt, aztán pedig, mikor már majdnem sikerült elkapnia, megszökött előle, sőt még Ainit is magával vitte. Fagyos pillantásokkal mérte végig a madarat, mely most ott lebegett közvetlenül az orra előtt.

– Mit akarsz? – mordult rá Sesshoumaru, s utánakapott.

Katsu nem mozdult, így könnyedén elfoghatta. Egy kicsit közelebb emelte magához.

„Megkopaszthatsz és puha párnát is készíthetsz a tollaimból, csak előtte hallgass meg, kérlek!” üzente neki telepatikus úton a főnixmadár. „Ainiről van szó...”

Sesshoumaru egy kicsit megijedt, hátha történt valami a nővel és elengedte a madarat. Az lehuppant közvetlenül előtte, így most a lábainál pipiskedett.

– Mondd – húzta össze a szemeit a démon.

Katsu elmesélte, szóról-szóra, hogy mi történt azóta, hogy elvitte Ainit Naraku kastélyához. Sesshoumaru nem szólt közbe, de látszott rajta, hogy nehezére esik visszafognia magát. A főnix azt is megosztotta vele, milyen kapcsolat fűződik Aini erejéhez és a fekete drágakőhöz. Aztán könyörögve pislogott a kutyaszellemre: „Aini most tényleg gyenge és nem tud kiszabadulni onnan...” Sesshoumaru azonban nem várta meg, míg Katsu befejezi.

– Fölösleges... úgyis utána indultam.

„Köszönöm, de tudd, hogy ez csapda... Naraku így akar Téged csapdába csalni...”

– Kezdettől fogva tudtam, hogy az – sóhajtott gondterhelten a démon. – De attól még utánamegyek.

– Kéne valami, amivel elterelhetjük a figyelmét annak a korcsnak – kotyogott közbe Jyaken, aki – habár csak a fél beszélgetést hallotta – gyanította, mi folyik itt, és jól is tippelt.

– Igen, csak tudnám, hogy mi... – Sesshoumaruba villámként csapott a felismerés, mikor eszébe jutott. Pompás ötlet! Egyszerűen tökéletes! Már csak meg kell találnia a kiszemelt csalit...

Sejtette, hogy merre találja öccsét. Ösztöneiben ezúttal sem kellett csalódnia, hamarosan meg is érezte Inuyasha szagát a levegőben. Ahogy gyanította, a hanyou már kivont karddal, harcra készen várta őt. Sesshoumaru ezúttal mellőzte a látványos belépőt. Ahhoz túlságosan is sietős volt a dolga.

– Mit keresel itt?

– Tudtommal, ez még az én területem, drága öcsém...

– Huh! Felvágós! – mérgelődött Inuyasha. – Ha még mindig a Tessaigát akarod, közlöm veled, hogy...

– Ne légy nevetséges... még ha nem is érdemled meg a kardot, nekem már van egy sokkal jobb helyette – fojtotta belé a szót bátyja.

– Akkor meg...?

Sesshoumaru egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Látszott rajta, hogy belső vívódásai vannak azt illetően, hogy kimondja-e, amit akar. Végül mégis sikerült kiböknie:

– A segítségetek kell.

– Hogy miiii? – mindenki döbbenten tekintett rá, mire felkapta vizet:

– Ne nézzetek így rám, elég volt egyszer is kimondanom!!

– Jól van, jól van... de miért kell neked a korcs öcséd és halandó barátai segítsége? – kérdezte élesen Inuyasha.

– Ti csalinak kelletek, hogy nagyuram ki tudja addig szabadítani a jegyesét Naraku fogságából! – kotyogta el Jyaken.

– Jyaken... – mordult meg fenyegetően Sesshoumaru.

– I-i-igen, nagyuram?

– Fogd be! – azzal belérúgott egyet.

– Juj – Kagome fájdalmas arcot vágva, szánakozva tekintett a kis démonra, aki épp feltápászkodott a földről.

Inuyashát letaglózta a hír:

– Neked van egy menyasszonyod, Sesshoumaru...?

– Ez bonyolult... – kezdte bátyja, de egy hang megszólalt a fejében: „Annyira nem is...” Mérgesen pillantott fel Katsura, aki a bal füle mellett lebegett. – Fogd be, te csirke...

A főnix sértődötten felszegte a fejét és odébb röppent; egy közeli fa ágán telepedett le.

– Tehát, mint mondtam, ez nem ennyire egyszerű... – fogott bele Sesshoumaru. – De tudom merre van Naraku, az ékkődarabok is a tiétek lehetnek, nekem nincs szükségem rájuk, nélkülük is épp elég erős vagyok – Inuyasha méltatlankodó köhécselését figyelmen kívül hagyta és tovább folytatta –, csak azt kérem, tereljétek el a figyelmét, amíg én kiszabadítom Ainit...

– Aha! Hát ez a neve! – kapott rajta azonnal az öccse.

– Ne légy nevetséges, Inuyasha...

– Hát, ha egy szép hölgy is bajba került, akkor nem utasíthatjuk vissza a kérését – jegyezte meg Miroku.

Sango arca égett a dühtől.

– Mit mondtál? – kiáltozott. – Mégis, miből gondolod, hogy szép?! Te másra sem tudsz gondolni, szerzetes?!

– Ööö... Sango, én nem úgy értettem... – emelte maga elé védekezően a kezét Miroku.

– Mi legyen, Inuyasha? – nézett a félszellemre Kagome.

– Végül is, megszerezhetjük azt a hatalmas ékkődarabot, amit Naraku tulajdonában van... lehet róla szó...

– Mii? – sipított Shippou, s felszökkent a fiú vállára. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Sesshoumaru... – fordult komolyan bátyja felé Inuyasha. – Ígérd meg, hogy nem támadsz ránk és az ékkő a miénk lehet, ha segítünk neked.

– Addig amíg ki nem szabadítom Ainit? – kérdezett vissza a démon.

– Hm... legyen.

– Rendben van – biccentett Sesshoumaru.

– Te megbízol benne? – súgta oda Shippou Inuyasha fülébe.

– Heh... azt nem mondtam! – válaszolta a félszellem.

Sesshoumaru összehúzta a szemét és mordult egyet.

– Én sem jószántamból szövetkezem veletek... most pedig induljunk, minél előbb odaérünk, annál jobb!

Sango, Miroku és Shippou Kirara hátán utazott, Kagoméval Inuyasha ugrált sebesen, Sesshoumaru pedig ismét a felhőket szelte, nyomában szolgájával. Viszont úgy vette észre, hogy öccse és kis társasága csak hátráltatják. Sokkal gyorsabban odaérhetne, ha nem kellene miattuk lelassítania. A macskaszellem hátán utazók még nem is jelentettek akkora gondot, hiszen Kirara elég gyors volt, de Inuyasha a földön haladt és hiába volt sebesebb bármely halandónál, még így is eléggé lassú volt ahhoz, hogy Sesshoumaru hamarosan elveszítse türelmét.

Intett a többieknek, hogy álljanak le és miután Kiraráék leszálltak és végre Inuyasháék is befutottak, öccséhez fordult:

– Lelassítotok... a macskaszellem még annyira nem is, de te, öcsém...

– Ha valami nem tetszik, menj előre, egyedül és próbáld meg úgy kiszabadítani a barátnődet! – kiáltott vissza neki Inuyasha. – Elvégre Te kérted a Mi segítségünket!

– Ha jól látom, még egyikőtök elfér a macska hátán – felelte Sesshoumaru. – A másikat én el tudom vinni és így gyorsabban odaérünk.

– Mi? Én nem utazom veled! – húzta fel az orrát Inuyasha.

– Ne nevetess... – Sesshoumaru arcán egy halvány mosoly suhant át. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy majd téged viszlek!

– Akkor ebben egyetértünk! – biccentett Inuyasha, aztán kerekre tágultak a szemei. – Akkor mégis kire gondoltál?

Sesshoumaru az öccse mellett álló lányra mutatott. Inuyasha ránézett Kagoméra, aztán vissza a bátyjára:

– Na nem...

– A fenébe is, Inuyasha... – csattant fel Sesshoumaru. – Tényleg veszettül lelassítotok, de szükségem van rátok, hogy eltereljem Naraku figyelmét... én sem jókedvemből vagyok veletek, de ez van, bele kell törődni... és inkább viszem azt a halandót, mint téged, kedves öcsikém!

Inuyasha csak hápogott a döbbenettől, nem számítva rá, hogy bárki is ki tud hozni ilyen reakciót ezen a világon Sesshoumaruból, főleg nem egy nő; valószínűleg Aini tényleg sokat jelenthet neki, ha ilyeneket mond.

Bizonyára Kagome fejében is hasonló gondolatok jártak, mert mikor megszólalt, beleegyezően bólintott:

– Rendben van... Inuyasha, menj Sangóékkal...

– Mi? Nem! – ugrott egyet ijedtében a félszellem. – Nem engedlek annak az őrültnek a közelébe!

Sesshoumaru türelme kezdett elfogyni, s kissé idegesen ropogtatni kezdte ujjait, kimeresztve hosszú karmait.

– Inuyasha, kérlek... – nézett rá a lány nagy szemekkel. – Tényleg ez tűnik a legjobb megoldásnak, és...

– Kagome, nem!

– Inuyasha... fekszik! – kiáltotta hirtelen Kagome, mire a fiú belepréselődött a földbe, aztán lehajolt hozzá.

– Menj Kirara hátán, én meg Sesshoumaruval utazom... ne aggódj, nem lesz semmi baj... megegyeztetek, emlékszel?

– Nem bízom benne... te talán igen?

Kagome nem válaszolt csak kedvesen rámosolygott a félszellemre, aztán felállt és odasétált Sesshoumaruhoz, aki rögtön felkapta, mennyasszonyi fogásban.

– Hé...! – a lány nagyon meglepődött.

– Karold át a nyakam, ha nem akarsz leesni útközben – tanácsolta Sesshoumaru, s hamarosan felemelkedtek a fehéren kavargó kis felhőn, ami megjelent a démon lába alatt.

Kagome bólintott és megfogta a nyakát, miközben nézte Inuyashát, aki mögöttük épp felpattant Kirara hátára és sürgette, hogy minél előbb induljanak már el. A lány elmosolyodott, mikor a félszellemre nézett. Látszott rajta, hogy aggódik érte, azonban – ismerve büszkeségét – ezt a világért sem vallaná be. Kagoméből kiszakadt egy halk, szomorú sóhaj.

– Mi van? – érdeklődött Sesshoumaru.

A lány megütközve nézett rá; nem számított arra, hogy Sesshoumarut érdekelheti bárki sorsa, főleg egy halandó apró-cseprő problémái.

– Semmi – rázta meg végül a fejét.

– Ne hazudj, halandó – nézett rá élesen Sesshoumaru, hangja fagyos volt, mint az északi szél.

Kagome elfordította tekintetét, így megint a szorosan őket követő Inuyasháékat látta.

– Csak néha annyira furcsán tud viselkedni... – válaszolta végül.

– Inuyasha?

A lány bólintott, mire egy kis szünet következett, aztán a démon ismét megszólalt:

– Miért tartasz vele?

– Az ékkövet én törtem össze... kötelességemnek érzem, hogy összegyűjtsem a darabjait... Inuyasha pedig... hát, ő meg már régóta fel akarja használni a Shikon no Tamát... – magyarázta Kagome, óvatosan, nehogy túl sokat áruljon el.

– Hogy teljesen szellemmé váljon? – kérdezett rá Sesshoumaru.

Kagome nem válaszolt, a démon pedig még egy darabig fürkészte a lány arcát.

– Tehát igen... sejtettem, hogy ez a célja... túlságosan kiszámítható – jegyezte meg végül Sesshoumaru.

Fájdalom járta át a testét, ahogy magához tért. Kinyitotta a szemét, de semmi változást nem érzékelt. Minden ugyanolyan sötét volt. Az orra hegyéig sem látott el, csoda volt, hogy egyáltalán még érezte, van teste... egy kicsit mocorgott, s ekkor rá kellett jönnie, hogy erős láncok tartják fogságban, több helyen is a falhoz van bilincselve. Mélyet lélegzett, s ismét fájdalom nyilallt a testébe. Összegörnyedt, de ettől csak rosszabb lett... érezte, hogy a hasán lévő seb még mindig nem záródott le, s minden egyes apró mozdulatával csak még több vér távozik belőle.

A vértje még mindig rajta volt, ez némiképp nehezítette a légzését és a gyógyulását is. Aztán eszébe jutottak Naraku szavai... „A fekete drágakő... az védelmezett eddig... most Sesshoumarunál van...” egy néma könnycsepp gördült le a gondolatra Aini arcán.

– Sesshoumaru... – suttogta bele kétségbeesetten a sötétbe, mintha erőt meríthetne a férfi nevéből.

A második nap reggelén érkeztek el a faluba. A terv a következő volt: amíg Sesshoumaru belopózik a kastélyba, addig Inuyasha és barátai lefoglalják Narakut, így a kutyaszellemnek lesz elég ideje, hogy épségben kihozza onnan Ainit. Utána pedig csatlakozik az öccséhez, Naraku ellen.

– Jyaken, te itt maradsz!

– Igenis, nagyuram! – bólintott a kis démon.

Egy fa árnyékából figyelték, hogyan csalogatja elő Inuyasha előbb Kagurát, majd pedig Narakut. A csata elkezdődött, mindenki igyekezett a legjobb formáját hozni. Mikor Sesshoumaru úgy érezte, eljött az idő és Narakuék minden figyelmét lefoglalja Inuyasháék elpusztítása, végre elszánta magát.

Mióta elkezdődött a harc, felváltva figyelte a kastélyt, s a küzdő feleket. Az épületen talált egy őrizetlenül hagyott ablakot, ami elég magasan volt ahhoz, hogy senki se tudjon felmászni oda segítség nélkül vagy észrevétlenül. De Sesshoumaru – szellem lévén – könnyedén elrugaszkodott a földről, s a következő pillanatban már puhán ért talajt az ablakpárkányon. Bemászott a hideg kőfolyosóra, s elindult jobbra, amerre egy lépcsőt látott. Lesietett, ahogy a lába bírta. Sejtette, hogy Naraku a kastély börtönében tartja fogva Ainit, az pedig minden valószínűség szerint itt is mélyen a föld alatt, az épület alapjaiban húzódik.

Alig telt bele fél perc és már megérezte Aini illatát... összeráncolta homlokát, mikor megérezte vérének szagát, s gyorsabbra fogta lépteit. Hamar odaért a megfelelő cella elé, s egy rántással kitépte az ajtót a helyéről. Egy pillanatra ledermedt a látványtól, ami fogadta.

Aini a földön térdelt, láthatóan alig volt eszméleténél (vagy egyáltalán nem), teste nagy részét pedig vér borította el, a saját vére, miközben a láncok fogságában szenvedett... Sesshoumaru hamar visszanyerte lélekjelenlétét és lehajolt hozzá. Karmai egy suhintására a láncok lekulcsolódtak Ainiről, s ő előrebukott. A szellem elkapta és óvatosan felemelte őt, menyasszonyi fogásban. Aztán észrevette, hogy a botja oda van támasztva az ajtó mellé. Azt is felkapta, s kisietett a cellából, karjai közt Ainivel.

Hamar felért a lépcsők tetejére, s a szabad ablakhoz. Felmászott a párkányra, aztán megfeszítette izmait, hogy leugorjon a fűre. Puhán ért földet, nehogy a nő állapota rosszabbra forduljon. Aini mocorogni kezdett, s lassan kinyitotta szemét, miközben a szellem a fák felé vette az irányt.

– Sesshoumaru... – suttogta erőtlenül, mire a férfi rámosolygott.

– Most már minden rendben lesz.

– Tényleg... te vagy... az? – kérdezte akadozva Aini, miközben felemelte kezét, hogy megérintse a szellem arcát. – Nem csak... egy újabb... csalóka... álom...?

– Nem az... én vagyok – felelte Sesshoumaru, s lágyan lefektette a fűre Ainit. – Pihenj, itt biztonságban leszel...

– Sesshoumaru... – a nő elkapta a kimonója ujját, mikor látta, hogy feláll.

– Most már nem kell aggódnod – mondta biztatóan a kutyaszellem, s Aini végre megnyugodott.

Nagyon sóhajtott és mély álomba merült. Sesshoumaru a mellette tébláboló Jyakenhez szólt, miközben le sem vette tekintetét a nőről.

– Vigyázz rá – hiába volt ez egy parancs, hangja mégis lágynak tűnt.

– Természetesen, nagyuram! – bólogatott hevesen Jyaken, bár Sesshoumaru ezt csak a szeme sarkából láthatta.

A szellem elővarázsolta valahonnan a fekete drágakövet és Aini kezébe tette. Mellérakta a botját, aztán pedig felállt. Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán előhúzta a Toukijint és elsietett a csata színhelyére.