A seb rohamosan gyógyult és a láncok szorítása okozta kisebb sérülések már el is tűntek. Csak egy kis heg volt a hasán tátongó seb helyén, mikor magához tért.

– Agh... – Aini óvatosan felült.

– Feküdjön vissza, Aini-sama, még pihennie kell!

– Jyaken? – pislogott a kis démonra a nő, mire az bólintott.

Aini azonban nem feküdt vissza, hanem felállt. Amikor pedig a kezére támaszkodott, akkor vette észre, hogy valami nem engedi meg, hogy rendesen tenyereljen. Lenézett a kezére és meglátta benne a fekete drágakövet. Visszaesett a térdére.

– Sesshoumaru... – suttogta kicsit összezavarodva, aztán megnézte a hasát és örömmel vette észre, hogy már a heg is eltűnt onnan. – Megmentett... – Aini arcára bárgyú mosoly ült ki. Csak úgy cikáztak fejében a gondolatok, szívében az érzelmek. Aztán hirtelen Jyaken felé fordult:

– Hol van most?

– Sesshoumaru-sama? – kérdezett vissza a kis démon, mire a nő bólintott. – Harcol... Naraku ellen, de...

Jyaken már sosem fejezhette be, ugyanis Aini azonnal felpattant és felkapta a botját is. A végére illesztette a drágakövet és azonnal futni kezdett abba az irányba, ahonnan a csatazajt hallotta. Hamarosan pedig megérezte Sesshoumaru finom illatát is a levegőben...

Habár, már sokkal jobban érezte magát, most, hogy a sebei begyógyultak, még mindig eléggé kimerült volt. Mire odaért a harctérre (ami a kastély kapu előtt volt), nagyon kifáradt és kapkodva vette a levegőt. Ki kellett fújnia magát, mielőtt előjön a fák rejtekéből. Megállt egy pillanatra és néhány mély levegővétel után ismét jobban érezte magát. Ekkor végre kilépett az árnyékok közül.

Sesshoumaru hiába próbált Naraku közelébe jutni, az erős szél nem engedte. Ráadásul öccse képtelen volt előhozni a szélbordát, amíg Kagura meg nem engedte neki. Kagome már kilőtte majdnem az összes nyílvesszőjét, de az erős szél félreseperte... ahogyan eltérítette Sango hatalmas bumerángját is. Tehetetlenek voltak.

Egyetlen egy esélyük volt: ha valahogy ártalmatlanná teszik Kagurát, így végre Naraku közelébe férkőzhetnek. Sesshoumaru gondolt egyet és belevágott az erős szélbe a Toukijinnel, ami felé tartott. Legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, mintha valóban „megsebezte” volna a szelet, ugyanis az ereje legalább a felére csökkent.

Új lendülettel indult harcba, s egyre közelebb került Kagurához. A szélboszorkány már későn vette észre a veszélyt. Hiába ugrott el Sesshoumaru csapása elől, a kard ereje súlyosan megsebesítette, s sérült lábban ért földet, néhány méterrel arrébb. A szél lassacskán elült, s úgy tűnt, Kagura már nem tud felállni. A kutyaszellem alakja fenyegetően magaslott fölé, mikor elé lépett.

A szélboszorkány felnézett rá. Szemében könnyek gyűltek, de nem engedte őket kicsordulni.

– Sesshoumaru... – szólította meg a férfit; hangja remegett, mint az őszi falevelek a szélben.

A démon jéghideg pillantást vetett rá, s csapásra emelte kardját, miközben ezt mondta:

– Megtámadtad a nőt, akit szeretek... pusztulj! – egy villámgyors és precíz vágással a másodperc töredéke alatt megszabadította Kagurát a földi élet fogságából...

Aztán neszezést hallott a háta mögül, s megcsapta orrát Aini finom illata. Megfordult, s ő pont akkor lépett ki a fák rejtekéből. Már éppen indult volna felé, hogy visszatessékelje, mielőtt még Naraku észreveszi, azonban már elkésett ezzel:

– Na lám, felébredt Csipkerózsika! – a férfi gúnyos hangja végigzengett az egész mezőn.

Aini kihúzta magát, s büszke léptekkel indult el feléje, miközben a harc megállt, s Inuyasha és csapat felváltva pislogtak rá, aztán pedig Narakura.

– Naraku... – suttogta vérfagyasztó hangon Aini, még így is mindenki tisztán hallotta őt, hangja betöltötte a teret.

Dobbantott egyet botjával, s fekete füst kezdett terjengeni abból a pontból, ahol hozzáért. Még egyszer megismételte ezt, s a drágakőben homályos alakok mozogtak, hogy aztán ismét eltűnjenek, a füst pedig egyre terjedt, Naraku felé. A félszellem észrevette, hogy megint ugyanazt a varázslatot akarja használni ellene, mint legutóbb, de ismét későn reagált: Aini nyitott tenyerével rámutatott, így Naraku képtelen volt megmozdulni.

– Nem hagyom, hogy megint meglógj...! – mondta csendesen a nő, aztán kinyitotta szemét és élesen a többiekre nézett:

– Mire vártok még? Öljétek meg!

Mindenki meglepve pislogott, végül Sesshoumaru és Inuyasha tért előbb magához a döbbenettől, s azonnal támadásba lendültek. Naraku még a kisujját sem tudta megmozdítani, így nem tudott elmenekülni sem, s a Szélborda, valamint a Souryuuha egyszerre találta el.

– Ááááááhh...! – Naraku hallatott még egy utolsó, kétségbeesett kiáltást, mielőtt teste millió darabokra porladt volna, csak egy csillogó ékkődarabot hagyva maga után...

– Végre... vége... – Aini leengedte kezét, s szinte ezzel egyidőben a térdére esett.

Zihálva vette a levegőt: nagyon kimerült, a varázslat sokat kivett belőle és még mindig nem nyerte vissza teljesen régi erejét. Sesshoumaru azonnal odarohant és lehajolt hozzá. Aini lassan felnézett rá.

– Sesshoumaru...

– Azt mondtam, hogy maradj ott – mondta a kutyaszellem. – De... most már jobban vagy?

– Igen – bólintott a nő és közelebb hajolt hozzá.

Sesshoumaru szorosan átölelte. Örült, hogy Aini jól van és életben van és nem akarta soha többé elveszíteni.

– Örülök, hogy itt vagy velem... – mondta végül, mire Aini felnézett rá és elmosolyodott.

– Én is, Sesshoumaru, én is... – suttogta halkan.

Amíg Miroku a tenyerét nézegette csodálkozva, hogy ilyen hirtelen eltűnt róla a lyuk, s próbált hozzászokni ehhez az újfajta érzéshez, addig Kagome odasietett ahhoz a hatalmas ékkődarabhoz, ami Naraku után maradt. Mikor megérintette, azonnal megtisztult; a gonosz csillogást a tiszta fény ereje vette át. Közelebb emelte a szeméhez, hogy jobban megvizsgálhassa és szinte látta, hogy még hány darab hiányzik belőle.

– Három darab... – suttogta elgondolkozva. – Amik Kougánál vannak... már csak azok hiányoznak.

– Kohaku... – összerezzent Sango síri hangjára.

Megfordult és látta, hogy Miroku vigasztalni próbálja. Lehajolt hozzá és átölelte, Sango a vállán zokogott. Magában Kagome azért imádkozott, hogy a szerzetes ezúttal visszafogja magát és ne csináljon semmi őrültséget, ami normális esetben eszébe jutna; és legnagyobb meglepetésére nem kellett csalódnia benne. Miroku csak Sango haját simogatta csendesen, hogy a lány lenyugodhasson kicsit, s hagyta, hogy az ő vállán sírja ki magát.

Inuyasha váratlanul Kagome mellett termett, s a lány ugrott egyet ijedtében, amiért ilyen hirtelen jelent meg mellette. Aztán halkan hozzáfordult:

– Már csak az a három ékkőszilánk hiányzik, amelyek Kouga lábában vannak...

– Tudom, hallottam – biccentett csendesen a félszellem. – Szegény Sango... sajnálom.

– Igen – bólintott a lány. – Én is... nagyon nehéz lehet neki... – hirtelen elhallgatott, mikor megérezte, a fiú átöleli.

– Inu... yasha... – nézett fel rá pironkodva Kagome, azonban ő nem szólt semmit, csak még jobban magához szorította.

Kagome halványan elmosolyodott és fejét a félszellem vállára hajtotta. Igaz, hogy sok szörnyűségen kellett átmenniük, ő mégis örült, amiért ilyen barátai lehetnek és hogy bármikor számíthat rájuk... és... hogy Inuyasha ilyen kedves most vele...

Hamarosan útra keltek, és elköszöntek Sesshoumaruéktól.

– Hé, öcsi... kösz – nyögte ki nagy nehezen a kutyaszellem.

Inuyasha szája sarkában egy pici mosoly jelent meg és bólintott felé.

– Azért ne hidd, hogy ezzel vége... és ne merészelj meghalni már keze által! – figyelmeztette őt Sesshoumaru. – A mi harcunknak még nincs vége...

– Persze, bátyám... – felelte élesen Inuyasha. – Én is megígérem neked, hogy én foglak megölni, senki más!

– Inuyasha... – Kagome meghúzta kicsit a fiú kimonójának ujját. – Induljunk most már...

– Jó – bólintott a félszellem.

Aini és Sesshoumaru nézték a távozó kis csapatot, miközben a Nap elérte a horizontot és narancsvörösre festette a vidéket. Mikor Inuyasháék eltűntek az alkonyi homályban, Sesshoumaru Aini felé fordult, s hirtelen felkapta őt.

– Hé...! Mit... mit csinálsz? – vonta kérdőre a nő.

– Hazaviszlek – felelte nemes egyszerűséggel a szellem.

– Haza...?

– Igen – bólintott a démon és mélyen Aini szemébe nézett, aki kisvártatva elmosolyodott és bólintott.

Átölelte Sesshoumaru nyakát, ahogy lassan felemelkedtek a csatamezőről a hűvös és friss levegőbe és még szorosabban odabújt hozzá. Fáradt volt már és a szemei lassan elnehezedtek, ahogy az álmosság egyre inkább úrrá lett rajta. De nem félt. Biztonságban érezte magát Sesshoumaru karjaiban. Elmosolyodott, mikor rájött, mi ez az érzés... úgy aludt el...

A démon nézte Aini békés, mosolygó arcát, miközben a felhőket szelték. Gondolatban egy ígéretet tett neki: „Sosem engedem, hogy bármi bántódásod essen... szeretlek.”

Vége