2.

                                      Lehull a lepel

                                        By:Kinuye

Tavasz közepe volt, a virágok most nyíltak ki, hogy az illatukkal mindenkit lenyűgözzenek. A fák levelei zölden tündököltek a reggeli napfényben. A madarak énekeltek és hangjuk bejárta az egész tájat, jelezve, hogy reggel van. Nyugodt volt az erdő, de az idilli hangulatot egy sikítás törte meg. Egy kislány tűnt fel a fák között és minden erejét összeszedve menekült valami elől, de nem tudott tovább futni, mert zsákutcába került. Egy sziklafal zárta el a menekülési utat a gyermek elől, aki az akadály előtt megállt és ide-oda kapkodta a fejét, hogy kiutat találjon, de nem volt szerencséje. Az erdőből hangos léptek hallatszottak, amik egyenesen a gyereket követték. A fák közül ekkor lépett elő az üldöző, ami egy hatalmas lilabőrű démont rejtett eddig. A monstrumnak a szemei vörösen izzottak, ahogy a gyermekre tekintett. Pofája megnyúlt volt és négy szarv díszelgett a feje tetején. Karjai hosszúak voltak, amik erős karmokban végződtek. A lábai vaskosak, és ember nagyságú patái alatt a talaj kissé besüppedt. A kislány előtt megáll, néhány méterre, aki a szikláig hátrált. Gonosz mosoly jelent meg az arcán, majd a démon kinyitotta hatalmas száját, ami tele volt pengeéles fogakkal.

  - Ne menekülj halandó, nincs hová, mert úgy is felfallak. - lépett egyet előre és felkapta a gyermeket. Egy árny szállt el felettük.

A kislány megrémült és egy újabbat sikított, de abba beleadta minden erejét. A gyermek érezte, hogy senki nem hallja kiáltását, ezért nem jön senki sem a segítségére. A behemót összeszorította markát és az áldozat újra felsikított, de most a fájdalomtól. A csöppség érezte, hogy nemsokára elhagyja az ereje, de ekkor valami hatalmas csapódott a földbe mögöttük, ami megrázta a talajt alattuk. A démon megfordult és próbálta kivenni mi lehetett az, de nem látta a porfelhőben.

-          Sesshomaru…nagyúr? – kérdezte elhaló hangon kislány és fájdalommal teli szemével az érkezőre pillantott.

A por kezdett elülni és egy hatalmas ezüstösen csillogó lény kezdett kibontakozni a felhőben. A démon megtántorodott, amikor felismerte a váratlan vendéget, és döbbenet ült ki az arcára, ahogy az érkező feléjük lépett egyet.

-          Sárkány, mit akarsz? – kérdezte akadozva a behemót, a lényre pillantva, aminek a hosszú farka, mint egy kígyó tekergőzött gazdája körül.

-          Ereszd el a gyereket! – szólalt meg a sárkány, mély hangon, de lehetett érezni benne, valami kellemeset, ha valaki jobban oda figyelt.

-          Eszem ágában sincs, ő lesz a reggelim. – emelte fel a hangját a monstrum.

-          Akkor majd besegítek, hogy elereszd. – felelte nyugodt hangon, de gonosz mosoly kiült az arcára.

Hihetetlen sebességgel a sárkány farka meglendült és kettészelte a démont, akinek meglepődni sem volt ideje. A farkon hosszú éles pengék voltak, de azok fele akkorák voltak, a végén lévőnél. A kislány a csapás miatt kiesett a fogva tartó karmok közül és zuhanni kezdett a talaj felé. A gyermek felkészült a fájdalomra és behunyta a szemét, de nem érezte a talaj kemény földjét, mert valaki a levegőben elkapta. Kinyitott a szemét és egy gyönyörű lányt látott meg maga előtt. A megmentő a kislányra pillantott és elmosolyodott. A gyermeknek feltűnt a hosszú ezüstös haj, ami néhol halványkéken megcsillant a fényben, ahogy lebegett a lány mögött. A kislány lenézett és látta, hogy mindjárt elérik a talajt, de a földre olyan puhán érkeztek meg, hogy alig érezte. A lány lerakta a földre a gyermeket és leguggolt hozzá.

-          Mi a neved? – kérdezte lágy hangon a megmentő, de kellemesen csengett a kislány fülében.

-          Rin. – válaszolt félénken.

-          Rin, nem esett bajod? – kérdezte a lány kedvesen.

-          Nem. Az a sárkány te voltál? – a kérdezett bólintott és felállt.

-          Jön valaki, de kérlek, ne mond el senkinek, hogy találkoztunk. – nézett kék szemével Rinre, de közben az erdőt fürkészte.

-          Jó. – mondta és a lány rámosolygott, majd kék szellemgömbé változott és felszállt a levegőbe, majd a sziklák felett eltűnt.

 Ebben a pillanatban egy démon suhant ki a fák közül és megállt a kislány előtt.

-          Sesshoumaru-nagyúr! – kiáltotta Rin és megölelte a férfi lábát. A démon szaglászni kezdett, és érezte a szellemvér szagát, meg egy ismeretlen illatot. A kislány mögé pillantott, ahol a támadó két darabban feküdt a földön és a vére befestette a földet.

-          Rin, menj vissza Aunhoz. –utasította a gyermeket.

-          Igenis, Sesshoumaru-nagyúr. – bólintott a gyermek és beszaladt az erdőbe, ahol a sárkányló várta.

A démon a tetem mellé lépett és megnézte a vágás helyét, de érezte is, hogy ő egy ideig harcolt volna vele, nem úgy, mint aki megölte a monstrumot. A bokrok mögül előbukdácsolt Jaken és az ura mellé szaladt.

-          Nagyuram, mi tette ezt? – kérdezte és a sziklára mutatott, amit az előbb vett észre, hogy valami nem oda való volt a falon.

Sesshoumaru felnézett és meglátott egy hatalmas vágást a sziklában, ami mély volt és hosszú. A démon nem felelt csak rálépett a gnómra és besétált a fák közé. A kis szolga feltápászkodott és elindult, de még egyszer felnézett a repedésre és szaladt tovább, de nagy örömére beleesett egy kis gödörbe. Megvizsgálta és rájött, hogy ez egy lábnyom, és nem olyan, volt, mint a lila démoné. Mint a villám csapott belé a felismerés és sietve ment a gazdája után. Amikor meglátta a démont, még sietősebbre vette a tempót.

-    Sesshoumaru-nagyúr! – kiáltott a kis gnóm és megbotlott a botjában, majd hasra vágódott pont a férfi előtt.

A kutyadémon lenézett rá szokásos hideg tekintetével, és várta, mit akar mondani a szolgája. Rin, Aun hátáról figyelte az eseményeket.

-    Nagyuram, egy sárkány menthette meg Rint, láttam a nyomait. – lihegte a kis démon, miután összeszedte magát és felállt.

-    Rin, láttad, hogy mi ölte meg azt, aki megtámadott? – nézett a gyermekre a férfi. A kislány visszaemlékezett és egy mondat jutott az eszébe „…kérlek, ne mond el senkinek, hogy találkoztunk.”

-    Csak azt láttam, hogy egy sárkány megöli a démont, és amikor kinyitottam a szemem, már a földön voltam. – mosolygott a kislány.

-    Milyen sárkány volt? – kérdezte a démon mostmár út közben.

-    Egy nagy ezüstszínű. – felelte Rin Aunton ülve.

-    Ezüstsárkány. – mondta magának halkan a démon.

-    Nagyuram, ha jól tudom, az Ezüstsárkányok a Keletet uralják, de több száz éves háború folyik egy másik sárkányfajjal, és vesztésre álnak. – vázolta fel a történetet a kis gnóm. – Csak azt nem értem, hogy mit keres itt egy, ha a hazáját kéne védelmeznie?

Az út további részében, már nem nagyon beszélgettek. Estefelé letáboroztak és mindenki elaludt, kivéve a férfit, aki a csillagokat fürkészte, majd elaludt, de csak néhány órát, felületesen. Reggel összeszedelőzködtek és újra elindultak. Pár órával később Sesshomaru megérezte az öccse szagát, de Narakuét is.

-    Maradjatok itt! – mondta és elindult. Szinte suhant a fák között, majd kis idő után megérkezett.

-    Á, Sesshoumaru, már vártalak. – köszöntötte az érkezőt negédes hangon Naraku.

-    Te meg mit keresel itt??? – kelt ki magából Inuyasha.

-    Nem tartozik rád. – mondta szokásos hangon és nekiesett Narakunak, aki kitért a csapás elől.

-    Most nem velem kell megküzdenetek. Kérlek, gyere ide. – szólt be az erdőbe, majd eltűnt a mérges gáz felhőjében.

A fák közül, halk lépteket lehetett hallani, de ezt, csak Sesshoumaru és Inuyasha halotta. Mindenki figyelt, majd feltűnt egy alak, amely fehér kimonót viselt. Az arcát még nem látták, de amikor kiért a napfényre, mindenki meglepődött. Egy lányt láttak, ezüst hajjal, ami a térde alá ért, de a szemeit nem látták, mert le volt hajtva a feje. A ruha ujjai hosszúak voltak. Egy combközépig érő szoknyája volt, ami hátul szinte a földig ért, és kimonó végein volt egy kék csík. Egy szintén kék öv a derekán. Néhány méterre megállt a két testvértől, majd felpillantott az óceán kék szemével, amiben nem lehetett semmilyen érzelmet felfedezni, ebben a pillanatban. Körbepillantott és megakadt a szeme a kutya démonon.

-    Mit akarsz? – kérdezte Inuyasha gorombán és fentebb emelte a Tetsaigát. A bátyja megindult a lány felé és lecsapott, de az egy ugrással kitért előle. – Sesshoumaru, tűnj innen, majd én elintézem.