Hatodik fejezet

Régmúlt

- Most áruld el, hogy lett ilyen ez a hely? Hallottam történeteket... Árulásról és hideget hozó varázslatokról, amit egy hajdan virágzó és békés országra mondtak.

- Elmondom, ahogy nekem is mesélték - állt fel Rina és megpiszkálta a tüzet. - Amikor a nagyapám volt a király, itt valóban virágzó földek és gazdaságok terültek el mindenfelé. A vidék zöld volt és gazdag, a tó kék és tele halakkal. Láttál már kék vizet?

- Igen, már láttam.

- Hogy lehet a víz kék? - kérdezte Rina, miközben megfordult. Az arcán zavar tükröződött. "Sőt még ennél is több" gondolta Sesshoumaru. Olyan türelmetlenség, amit korábban még sohasem látott és ettől roppant fiatalnak látszott.

- Eddig még sohasem gondolkoztam el rajta - ismerte be a démon. - Néha kék, néha pedig zöld, vagy szürke. Ahogy az ég színe változik.

- Az én országomban sohasem változik meg az ég - tűnt el Rina arcáról a türelmetlen kifejezés, miközben az ablakhoz lépett. - Igen - húzta ki magát. - Igen. A nagyapámnak ikerlányai születtek. A felesége belehalt abba, hogy életet adott nekik és állítólag a nagyapám egész hátralévő életében őt gyászolta. Az egyik gyermeket Rikakonak nevezték el. Ő volt a nagynéném. A másikat, az anyámat pedig Reikonak. A nagyapám nagyon szerette őket. A legtöbb szülő szereti a gyermekeit, nem igaz, jó uram?

- A legtöbb - bólintott rá Sesshoumaru.

- A nagyapám is így tett. A kisdedek gyönyörű lányokká serdültek, mint amilyen az anyjuk is volt és különleges képességeik voltak. Rikako szólítani tudta a napot, az esőt és a szelet. Reiko pedig értette a vadállatok és a madarak nyelvét. Úgy mesélték, folyton versengtek egymással, holott a nagyapám egyformán szerette mindkettőjüket. Neked vannak testvéreid, jó uram?

- Van egy öcsém.

Rina hátrapillantott. Arra gondolt, Sesshoumaru az apja szemét örökölte.

- Szereted őt?

- Hm... talán.

- Talán? - vonta fel szemöldökét a lány. - Hogy lehet "talán" szeretni egy testvért?

- Ő egy félvér - válaszolta hidegen a démon.

- És az baj?

Sesshoumaru vállat vont.

- Nem mondhatnám.

- Akkor?

- Mondhatjuk, hogy szeretem.

- Így is kell lennie - mosolyodott el Rina, majd ismét komollyá vált. - De Rikako és Reiko nem szerették egymást. Talán azért, mert ugyanúgy néztek ki, pedig mindketten saját arcot szerettek volna. Ki tudná ezt megmondani? A lányokból hamarosan asszony lett, miközben a nagyapám megöregedett és egyre többet betegeskedett. Azt akarta, hogy a lányai még a halála előtt menjenek férjhez. Rikakot eljegyezte egy király, a Sárkányhegyen túlról, az anyámat meg a kastélytól északra fekvő Királyság ura. A Rózsák Kastélya lett volna a hozománya, a nénémé pedig a Tüzek Palotája a Sárkányhegység lábánál. Így osztotta ketté a vagyonát és a királyságát a nagyapám, mert bölcs és igazságos ulakodó volt. Valamint szerető apa - ült vissza a helyére Rina és ivott egy kortyot kihűlt teájából. - Az esküvők megtartása előtti héten egy utazó érkezett a kastélyba, akit szívesen láttak, mint mindenkit akkoriban. Csinos volt és okos, gyorsan járt a nyelve és sima szavaiból sugárzott a kellem. Muzsikus volt, aki állítólag olyan tisztán énekelt, akár egy angyal. De a csinos külső nem jelenti egyszerre a szívben lakó jóságot is, igaz?

- Akármilyen csinos legyen, egy arc csupán egy arc - vonta meg Sesshoumaru a vállát. - A férfi a tetteiből ismerszik meg.

- Vagy a nő - tette hozzá Rina. - Magam is így gondolom. Ez a csinos fickó titokban mindkét ikret elcsábította, akik vakon beleszerettek. Egy szál vörös rózsa és az ígéretei segítségével, melyeket soha nem állt szándékában betartani, beférkőzött anyám és a nővére ágyába. Miért hazudoznak a férfiak, amikor szembetalálják magukat egy nő szerelmével?

A kérdés meghökkentette Sesshoumarut.

- Asszony... Nem minden férfi gazember.

"Úgyérted nem minden démon mi? Heh, na persze! Tudod ki hiszi el?!" gondolkozott magában Rina.

- Talán nem - de erről egyáltalán nem volt meggyőződve. - Ő nagyon is az volt. Az egyik éjjel mindkét nővér a rózsakertben sétált. Egy szál vörös rózsát akartak szakítani a kedvesüknek. Ekkor derült fény a hazugságokra. Ahelyett, hogy vigasztalták volna egymást, ahelyett, hogy együtt zúdították volna minden dühüket az ellen a férfi ellen, aki mindkettejüket rászedte, egymásnak estek. Mint nőstény farkasok a hitvány préda felett. Rikako indulatában vihart kavart, jégesőt idézett, Reiko szavára pedig az erdő vadjai vadul üvölteni és acsarkodni kezdtek.

- A féltékenység halálos fegyver.

Rina bólintott.

- Jól mondod. A nagyapám meghallotta a lármát és felkelt a betegágyáról. Mivel mindkét leányát megbecstelenítették, a tervezett lakodalmakról szó sem lehetett. A zenészt, mivel nem kapott észbe idejében, elfogták és tömlöcbe vetették. A nővérek sírtak és jajveszékeltek, mert tudták, hogy szerelmüket száműzik, ha halálra nem ítélik. De a nagyapám megenyhült, amikor megtudta, hogy az anyám gyermeket vár. Méghozzá a zenész gyermekét, mivel őelőtte nem hált soha, senkivel.

- Aki te voltál.

- Igen. Én mentettem meg az apám életét a születésemmel. A nagyapámmal végzett a bánat és a szégyen. Mielőtt meghalt volna, Rikakot elküldte a Tüzek Palotájába. És megparancsolta anyámnak, hogy menjen nőül a zenészhez. Rikako ettől vesztette el az eszét és az esküvő napján, ami egyben a nagyapám halálának a napja is volt, átkot mondott ránk. Ekkor vette kezdetét a végtelen tél. Jégtenger zárta el a Rózsák Kastélyát a világtól. A rózsabokor, melyről a hazugság szakított virágot, soha többé nem rügyezett ki. A gyermek, akit Rikako húga hozott a világra, sohasem érezhette arcán a nyári nap melegét, nem sétálhatott a réten és nem láthatott gyümölcs alatt roskadozó fát. Egy álnok férfi és három önző szív pusztított egy egész világot. Így születettt meg a Tél Szigete és a Jégtenger.

- Asszonyom... - állt fel Sesshoumaru, miközben arra gondolt, hogy vendéglátójának az élete mindeddig úgy telt, hogy sohasem élvezhette a napsütést. - Az átkokat meg lehet törni. Neked nagy a hatalmad.

- Az én hatalmam kimerül a gyógyításban - állt fel Rina is. - A földet nem tudom meggyógyítani - húzódott hátrébb a démontól, mert hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megfogja a kezét és ujjait Sessh ujjai közé fűzze. "Mi a fene, eh, na ne már!" - Az apám még a születésem előtt elhagyta anyámat. Megszökött. Később anyám, amikor látta, hogy az emberek éheznek, követeket küldött a Tüzek Palotájába, hogy fegyverszünetet kérjen. Hogy könyörögjön. A követek sohasem tértek vissza. Talán meghaltak, vagy egyszerűen csak nem találták a helyes utat vissza. Az is elképzelhető, hogy ott maradtak, ahol süt a nap és meleg van. Aki egyszer elment innen, az eddig még sohasem tért vissza. Miért is térne?

- Rikako, a boszorkánykirálynő halott.

- Halott? - bámult Rina a tűzbe. - Ebben biztos vagy?

- Mindenki tartott tőle, rettegték a nevét. "Csak az én Birodalmam nem." Nagy ünnepséget rendeztek, amikor itt hagyta a világot. Jól emlékszem rá. A téli napforduló idején történt. Már közel tíz esztendeje. Akkor született az öcsém.

Rina lehunyta szemét.

"Szegény pára" gondolta a lány "átkozott az a gyerek, aki akkor született".

- Mint a nővére. Ezek szerint egyszerre haltak meg. Milyen különös és mégis mennyire sorsszerű - ment vissza az ablakhoz Rina. - Tíz éve halott, az átka mégis erős, akár egy ökölbe szorított kéz. Milyen keserű lehetett a szíve. - És ezzel az a halovány reménysugár is semmivé foszlott, hogy a nénikéje halálával az átok is semmivé lesz. Próbálta összeszedni magát. - Amin az ember nem változtathat, azzal megtanul együtt élni - nézett végig a végtelen, hófehér tájon. - Ebben is meg lehet találni a szépséget.

- Igen - nézte Rinát Sesshoumaru. - Igen. Ebben is meg lehet.

Folytatása következik...