XI.          Vándorlás

Midoék egész délután észak felé repültek. Rin és Midayoi halkan beszélgettek, de jobbára inkább mind a ketten az alattuk elsuhanó tájat nézték. Mido még soha nem járt ilyen messze az átjárótól. Láttak szépen megmunkált rizsföldeket, falvakat, hatalmas palotákat, kicsiny magányos házakat, folyókat, tavakat, és sok mindent. Aztán Sessh megfogta Aun kantárját és ereszkedni kezdtek. Egy rizsföld mellett értek földet, és gyalog folytatták tovább útjukat. Midayoi szemlélete a számára ismeretlen világot. Elhaladtak egy falu mellett ahol az emberek bizalmatlanul nézegettek feléjük, elvégre furcsa párosítás volt. 3 démon és két halandó. Aztán Rin meg állt és gazdájára nézett:

-         Sesshoumaru nagyúr! Éhes vagyok!

-         Mido! – nézett a lányra – Szerezetek valami élemet. Mi addig tovább megyünk. Majd kövesd a szagunkat!

-         Rendben! – Midayoi felkapta a kislányt és elindult a falu felé.

Az emberek bizalmatlanul nézegették őket, és mindenki ellépett az útjukból. Mido megszólított egy csoport sugdolózó asszonyt:

-         Elnézést! Meg tudnátok nekem mondani melyik a falufőnök háza!

-         Mit akarsz tőlünk démon? – kérdezte az egyik nő félősen.

-         Nem vagyok démon. Papnő vagyok, és egy gonosz aurát keresek a vidéken. Elfáradtam, és a lányka éhes. Cserébe kiűzöm, a gonosz szellemeket a faluból vagy megáldom a termést, csak egy tál rizst adjatok a lánynak.

-         Miko-sama! Bocsáss meg figyelmetlenségünkért! – hajoltak meg az asszonyok. – Gyertek és kövessetek.

A nők a falu legnagyobb házába vezették őket, és kihívták neki a falu vezetőjét. A vezető hajlott korú daliás termetű férfiú volt. Mikor meglátta a lányt, meghajtotta előtte a fejét és bekísérte a házba. Ott feleségével ételt hordtak a lányok elé, és halk beszélgetés közben elfogyasztották a vacsorát vendégeikkel együtt. Mikor végeztek, Midayoi felállt és a falufőnök vállára tette a kezét:

- Most pedig lerónám a tartozásunkat!

- Jaj, papnő! Kérlek, áld meg a falut. Amióta ő elment a nagy sötét aura után, folyamatosan támadnak a szellemek!

- Kiről beszélsz jó ember? – kérdezte Mido.

- Egy másik miko! Gyönyörű ám nagyon szomorú. Pár hétig itt lakott. Aztán elszállt felettünk egy szörnyen sötét aura, és ő elment utána.

- Kikyou! – suttogta a lány.

- Igen, így hívták! Talán ismered?

- Még, nem, de elég sokat hallottam róla. Szóval követte a gonosz aurát?

- Igen, és azóta nincs nyugtunk.

- Rendben, áldást helyezek a falura, te pedig cserébe mond el merre tűnt el Kikyou és a sötét aura!

A falufőnök bólintott, Mido megfogta Rin kezét és kivezette a házból. Ott aztán fél térdre ereszkedett és imádkozni kezdett. Pár pillanata múlva felderengett a védőburok, majd szertefoszlott de minden egyes darabját elnyelte egy-egy háztető. Mido felállt és a vezetőre nézett:

- Ez egy ideig távol tartja őket. Nem garantálom hogy örökre, de a kisebb szellemek bizonyosan más prédát fognak keresni! – mosolygott Midayoi. Rin újra megfogta a kezét és megszorította:

- Mido, menyünk Sesshoumaru nagyúr után! Sokáig elmaradtunk!

- Rendben! Köszönünk minden! – nézett az időközben összesereglett emberekre – De még egy kérésem lenne. Tudnának nekem egy erős íjat és tegezben nyílveszőket adni?

- Természetesen úrnőm! – hajolt meg a vezető és saját kezűleg hozta a lánynak a dolgokat. Mido fejet hajtott majd újra a férfi szemébe nézett:

- Akkor megmondaná merre tűnt el az a jelenség? – kérdezte, de közbe már ölébe vette Rint.

- Igen úrnőm! Egyenesen a szent hegy felé. Teljesen északkeleti irányban!

- Rendben! Mindent köszönök! – és elindult ki a faluból.

A falusiak még sokáig hálásan néztek utána. Aztán lassan esteledni kezdett. Mido alakot váltott és Sessh illatát kereste. Rövid keresgélés után rá is lelt. Elindult a friss nyomon és be is érte Jaken és Aunt. A zöld kis démon először megrémült, amikor megpillantotta őket, de aztán rájuk ismert és eléjük futott:

- Sesshoumaru nagyúr azt mondta, táborozzunk le itt!

- Értem! – és letette a földre Rint aki Aunhoz rohant. – Mit mondott hova megy?

- Nem szokta az orromra kötni ezt a nagyúr! – válaszolta furcsállva a kis démon.

- Értem, akkor megkeresem! – és már indult is volna.

- Szerintem nem kéne. Nem véletlenül ment egyedül. Neked Rinre kéne vigyáznod! – pattogott Jaken.

- Adott rá valamilyen utasítást hogy ne kövessem? – kérdezte egyre dühösebben a lány.

- Hát úgy is mondhatjuk, azt mondta vigyázz Rinre, ő legkésőbb hajnalra itt lesz!

Midayoi dühösen elfordult. „Na tessék, erre hátra hagy! Ráadásul azt sem tudom hova ment. Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam!” – gondolta a lány, miközben már tűzifát gyűjtött. Negyed óra múlva már békésen ropogott a tűz a fák alatt.

Rin Aun mellett aludt már, Jaken hortyogását is hallani lehetett valamelyik bokor alól. Mido még mindig mérgesen a tüzet piszkáltak. Már órák óta így ült, nem jött álom a szemére. Aztán eszébe jutott ki kéne próbálni a telepatikus kommunikációt Kagomével. Törökülésbe ült, szemét lehunyta két kezét a szokásos módon összekulcsolta. Erősen koncentrált, magában Kagomét hívta. Egy hírtelen érzése támad és feltűnt csukott szeme előtt a lány alakja amint egy másik tábortűz mellett Inuyasha karjaiban, alszik. Mido koncentrált és a nemrégen szerzett információkra gondolt. „Kagome! Naraku északkeletre van. A szent hegynél. Kikyou már ott van! Mi is indulunk! Ne késsetek el a meccs elejéről! – gondolta, aztán valami titokzatos módon nem bírta felnyitna a szemét. Ülve elaludt.

Kagome felriadt. Midayoival álmodott. Felült és körbenézett barátai békésen aludtak, csak Inuyasha ébredt fel a mocorgására:

-         Mi baj? – kérdezte.

-         Mido üzenet! Tudják merre tűnt el Naraku!

-         Tessék? – kiáltott fel a hanyou – És te ezt csak így mondod?

-         Mi ez a zajongás? –ült fel álmosan Sango.

-         Mido üzenet! Északkeletre tűnt el Naraku!

-         Ez komoly? - kérdezte álmosan a szerzetes.

-         Igen, és már ők is arra tartanak. Sőt még valaki. – és Inuyashára nézett.

-         Kikyou? – kérdezte suttogva a hanyou, a lány csak bólintott.

-         Csak tudnám akkor mi mért délnyugatnak indultunk? – kérdezte álmosan Shippou.

-         Talán, mert Inuyasha azt mondta, hogy arra menjünk. – szólalt meg Miroku.

-         Fogjátok be! – kiabálta Inu – Nektek sem volt jobb ötletetek!

-         Jól van, nyugodj meg! Holnap elindulunk vissza! Mido amúgy is azt üzente, hogy ne késsünk le a meccs elejéről!

-         Kagome tudsz neki válaszolni? – kérdezte Miroku.

-         Nem tudom, hogyan kell! – csóválta meg a fejét a lány.

-         Koncentrálj erősen Midayoira és gondold azt, amit üzenni akarsz neki! Talán úgy kell! – vakarta meg álmosan a szerzetes a fejét.

-         Rendben, megpróbálom!

Midayoi álmában Kagomét látta. Nagyon homályosan látta csak a képet, de a lány hangját hallotta a fejében, Kagome válaszolt. De nem is gondolták hogy még valaki hallja a gondolataikat. Kikyou nagyon meglepődött, amikor egy ismeretlen nőt látott meg maga előtt álmában, és hogy Kagoméhoz beszél. Aztán pár perc múlva hallotta a lány válaszát is. Rémülten ébredt. Egy fán aludt, körülötte lélekrablói. „Kik voltak ezek? Az egyik a reinkarnációm, Kagome! De a másik! Hihetetlen ereje volt! És hogyan voltak erre képesek? Hiszen nekem is csak ritkán sikerült így elérnem valakit! Ők is a szent hegy felé jönnek! Naraku, most meg vagy! – gondolta a miko és újra álomba merült, éppen, úgy ahogy pár kilométerrel arrébb Mido és még messzebb Kagome is.

Midayoi későn ébredt. Hangokat hallott maga körül, de nem volt képes reagálni rá. Valahogy furcsán érezte magát, és a hangok is erősödtek:

-         Nagyon dühös volt tegnap este, hogy nagyuram nem várta meg! – mondta félősen az egyik hang.

-         Mért, nem vagyok a kis kutyája! Amúgy is dolgom volt!

-         Merre jártál Sesshoumaru nagyúr?

-         Vigyáztam rátok, amíg aludtál Rin!

Mido kinyitotta a szemét először csak homályosan látott. Aztán meglátta Jakent, Rint és Sesshoumarut. Álmosan nyújtózott egyet majd felült, mindenki felé nézett:

-         Jó reggelt! – szólt álmosan a lány.

-         Inkább delet. – válaszolta hidegen a démon.

-         Nem is tudom ki miatt aludtam alig múlt éjjel!

-         Mondtam én egy szóval is, hogy ne aludj? – kérdezetett vissza hűvösen Sessh.

-         Sesshoumaru! – nézett dühös szemekkel rá a lány. „Mi van veled? Mi ez a viselkedés?” - Tényleg, jut eszembe, hol voltál az éjjel? És mi ez a vérszag rajtad? – húzta el az orrát a lány. – „Jé, ebben az alakban aludtam?” – nézett magára Mido.

-         Nem vagyok köteles beszámolni minden cselekedetemről. – válaszolta és hátat fordított a többieknek.

-         Az lehet, de ha azt akarod, hogy segítsek akkor, pedig befogsz! – kiabálta egyre mérgesebben a lány.

Eközben Jaken és Rin távolabb osont a veszekedő párostól. Rin a kis gnóm fülébe súgta:

-         Jaken-sama! Ezek úgy viselkednek, mint a szerelmesek! – kuncogott.

-         Ne legyél ostoba Rin! Az urunk soha nem tudna egy ilyen nőbe beleszeretni, elvégre ember vér folyik az ereiben!

-         Pedig nekem úgy tűnt kedvelik egymást! Vagy te nem láttad, múlt éjjel?

-         Én nem láttam semmit, ahogy te sem Rin! Majd ha a nagyurunk azt mondja, hogy láthattunk valamit, akkor majd emlékszünk rá de, addig ne is gondolj rá!

-         Nem értelek Jaken-sama, mindig olyan bonyolult dolgokat mondasz!

A két kis sugdolózó között megakadt a beszélgetés, és mind ketten, a még mindig vitatkozó démonokra (jelen esetben Mido is az) néztek:

- Ha tudni akarod, rátok vigyáztam! És ha néha használnád azokat a semmirevaló érzékeidet, rájöttél volna, hogy ez az erdő tele van démonokkal. Sőt ennyit még egy helyen soha nem találtam. És ugyan ez a helyzet északra, délre, keletre, nyugatra. Még valamit tudni akarsz? – emelte fel most már a férfi is a hangját.

- Nem, köszönöm szépen, de ezt nem tudtad volna normálisan elmondani, vagy csak visszajönni, szívesen őrködtem volna veled együtt, de te arra nem is gondoltál, hogy én mit szeretnék!

- De én nem szoktam elszámolni a dolgaimmal senkinek!

- Erre már mondtam valamit! – kiabálta dühösen a lány.

Rin megcsóválta a fejét, és halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy a vitatkozók éles füle meghalja odaszólt a mellette álló Jakennek:

-         Szerinted tudják, hogy min vitatkoznak? – kérdezte.

A szócsatázó démonok rájuk néztek, Jaken és Rin pedig próbáltak úgy tenni mintha eddig nem őket figyelték volna, de egyszerre mind a két szellem rájuk kiáltott:

- Ti meg mit bámultok? – aztán néma csend lett.

Rin szája kezdett lefelé görbülni. „Semmi rosszat nem tettem, és ők meg engem bántanak. Még Mido is!”

Midayoi a kislányhoz lépett, letérdelt mellé és magához ölelte:

-         Bocsáss meg Rin! Esküszöm, soha többé nem fordul elő! – simogatta a kis lány hátát, aki szorosan hozzá bujt.

Mido felállt, karjában Rinnel, a szellemre nézett és folytatta:

-         Szerintem Sesshoumaru sem akart megbántani, csak ma kivételesen bunkó formájában van! – sóhaj – De mi most csapunk egy csajos bulit, és lemegyünk a közeli patakhoz.

-         A csajos, az, mit jelent? – kérdezet immár nevetve a lányka.

-         Az én világomban a lányokat más szóval csajoknak mondják! – a démonra nézett, és újra megszólalt – Fél óra múlva itt vagyunk! És addig higgadj le.

A két lány eltűnt a bokrok között. Jaken óvatosan Aunhoz osont, nem akart gazdája közelében lenni. Még véletlenül se rajta töltse le a dühét. A szellem leült egy fa tövébe és a semmibe bámult. Így ment ez még negyed órán át, aztán felkelt és odamordult Jakennek:

- Legyetek készenlétbe, elmegyek eléjük, ha visszajöttünk indulunk.

A démon belépett a bokrok közé és követte a lányok illatát. Még egy perce sem halad az erdőben, már megütötte fülét a két lány vidám nevetése. Közelebb ment, és kilépett a fák mögül.

Mido és Rin a patakban álltak, ruhájuk ujját és szoknyájuk ujját feltűrték, a lány nyilai és cipője a parton feküdt. Szép formás kavicsokat gyűjtöttek a vízben, Mido ismét emberi alakjában volt, így nem érezte meg a démon jelenlétét. Vidáman beszélgettek:

-         Sesshoumaru nagyúr és te mért veszekedtetek ma? – kérdezte Rin.

-         Mert aggódtam érte, ő meg arra sem méltatott, hogy visszajöjjön megnézni, hogy jól vagyunk-e.

-         Pedig biztos, hogy járt itt éjjel. De Mido, nem kéne rá haragudnod, ő mindig ilyen.

-         Mert megszokta a nagy függetlenséget. Csak nem gondolja végig, hogy már nincsen egyedül. Felvállalta hogy vigyáz rád, engem is maga mellé fogadott, de azt ne várja, hogy majd ülök és várom, mikor a nagyságos úr visszaóhajt térni vagy élve vagy halva.

-         Figyelj Mido? Te szereted Sesshoumaru nagyurat? – kérdezte a lány.

-         Ezt meg hogy érted? – nézett fel a patak aljáról Midayoi, és megpillantotta az eddig némán hallgatózó démont – Nézd már! Az emlegetett szamár hegyezi a füleit a bokrok között!

-         Sesshoumaru nagyúr! – a kis lány a férfihez szaladt és megölelte, majd megmutatta milyen szép kavicsokat szedett a folyó aljáról.

-         Ügyes vagy! Most menny vissza Jakenhez! – simogatta meg a barna fürtös fejecskét a démon, majd elindult Mido felé.

A lány elfordult és tovább kutatott szép kövek után. A démon mellégázolt a sekély vízben, a lány még mindig nem volt hajlandó ránézni. Sessh lehajolt megfogta a lány kezét és felemelte. Midayoi duzzogva nézett a démon szemébe.

- Ne haragudj! Elismerem, hibáztam, de te is túlreagálod! Egész éjjel titeket védtelek, eléggé fáradt vagyok.

- Értem én, de te akartad hogy veled legyek! És ez nem abból áll, hogyha eszedbe jutok, akkor együtt vagyunk. És a tanításom is elmaradt! – felelte még mindig duzzogva Mido.

- Rendben! Ígérem, változtatok. Megbocsátasz? – húzta magához a nőt.

- Meg. De Sessh – bújt a démonhoz a lány – különben köztünk most mi van?

- Hogy érted? – húzta össze a szemöldökét a démon.

- Hát hogy, most mi, együtt vagyunk?

- Ha te úgy akarod! – de Sesshoumaru már nem figyelt a lányra, hírtelen a levegőbe szimatolt, majd elengedte Midayoi kezét és az erdő felé tekintett – Mido változz át, és azonnal menny Rin után! Szálljatok fel AiuUhra és repüljetek északkeletnek. Használd az érzékeid és vidd őket biztonságos helyre! – azzal Sesshoumaru szemei vörösen felizzottak.

- De mi történik itt? – már a lány is érezte, hogy valami közeleg – Mit csinálsz? Sesshoumaru! – kiáltott a lány.

A férfihoz még a lány kiáltása eljutott, és változó alakjában ránézett:

- Ne kérdezz csak menny!

Mido rohanni kezdett, kezébe kapta íját és cipőit, majd szaladt az erdő felé. Futás közben alakot váltott, az erdő szélén még hátranézett. Rémülten gyökerezetett földbe a lába. Egy hatalmas, hófehér vörös szemű szellemkutya állt előtte. A kutya rápillantott és megmozgatta hatalmas fejét, mintha indulásra bíztatná a lányt. Mido még egy pillanatig bámulta őt aztán futásnak eredt. Jaken, botját szorongatva állt a rémült Rin előtt. Aun hangosan morgott, az erdő homályában vörös szemű lények suhantak a patak felé. Mido felrakta Rint Aunra Jaken ért nyúlt ő is felpattant és a sárkánylóra kiáltott:

-         Aun! Szállj fel, gyorsan! Biztonságos helyre kell vinnünk Jakent és Rint!

Aun bólintott és megmozgatta hatalmas szárnyait, és fel emelkedett. Nagy kört leírva fordultak északkeletre, közben a lányok lepillantva az előbb még nyugodt patakpartra, egy óriási morgó hófehér kutyát láttak, és egy sötét árnyat, amit még Mido éles démon szeme is alig észlelt. De valami iszonyatosan gonosz aurát érzett. A démon valami furcsa módon láthatatlan maradt. Érezte a szagát, a jelenlétét, hallotta a fák suhogását, de semmit nem lehetett látni. Aztán a lány megpillantotta, ahogy egy éjfekete örvénylő valami kicsapódik a fák közül, és feltépi a szellemkutya bőrét. Sessh vére piros patakban folyt le az oldalán.

-         Mért nem mutatod meg magad Kagevara? Vagy még fáj az 50 évvel ezelőtti vereséged? – morgott a kutya.

A lány látta, Sessh szemei nem észlelik ellen felét, így pedig reménytelen. Meghúzta Aun kantárját és megállította:

- Figyelj Aun segítenünk, kell Sesshoumarunak! Maradj ilyen magasan, hogy ne vegyenek észre, én pedig megpróbálok valamit!

A sárkányló horkantott és egyhelyben maradt, egy-két méteres kilengéseket leszámítva, de ha a szárnyaival csapkodva tartja fent magát, nem maradhat mozdulatlan.

- Rin, Jaken! Kapaszkodjatok amennyire, csak tudtok! Le ne pottyanjatok, mert akkor az uratok engem megesz vacsorára!

Midayoi hátranyúlt a tegezébe, és egy nyilat illesztett az íjára. „Ha megállítom annak a valaminek, az aurájának az örvénylését, talán látható lesz!” Megfeszítette a húrt, és célzott. A nyílvessző süvítve repült előre, majd felvette a kék fénycsóvát és egyenesen a fekete örvénylő aurába csapódott. Az felordított és a következő pillanatban már, egy páncélos, hatalmas macska szellemszerűség vállából állt ki a nyílvessző. A szellemkutya felhördült, ám a macska megszólalt:

-         Sesshoumaru! Még mindig vannak segítőid? Pedig a helyedben nem bíznék meg már senkiben.

-         Midayoi! Tűnjetek innen! Azonnal! – hörögte a fehér kutya.

-         Mi a szösz? Csak nem aggódsz értük Sesshoumaru? – kérdezte a démon.

-         Neked az legyen mindegy, Kagevara! Kíváncsi vagyok hogyan keltél életre!

Eközben Midoék még mindig a csatatér felett lebegtek. Aztán a lány észbekapott és megeresztette Aun kantárját.

-         Gyerünk Aun tűnjünk innen! – kiáltotta, de még mindig a két alakot nézte.

-         Hova siettek? – kérdezte a macska, majd az erdő felé pillantott, ami nagy hiba volt, még a mondatát sem tudta befejezni – Utánuk fiú…

A hatalmas démonkutya előre lendült és elkapta a macska torkát, ráharapott, majd a fák közé hajította. Ám az erdőből öles ugrásokkal macskák közeledtek az egyre messzebb jutó Mido és kis csapat felé. A lány felhúzta a védőpajzsot így reménytelen volt minden egyes támadás. Nem értette milyen lények ezek, mert hol tűzörvény zúgott el mellettük, hol villámok cikázták körbe őket, de nem tudtak kárt tenni Rinékben. Egyre jobban lemaradtak üldözőik, a kis csapat szeme előtt pedig a távolban megjelent a szenthegy körvonala. Aun lelassított és ereszkedni kezdett. Egy barlang előtt tette le az utasait. Mido rendkívül ideges volt. Sesshoumaru jelentős túlerővel küzdhet, ha az őket üldözők is visszatérnek. Képtelen volt megmaradni a barlangban. Mindenkit kivéve Aunt beparancsolt a barlangba, és előhúzott egy nyílvesszőt. A bejáratnál a sziklába lőtte, a szokásos kék fény mellett. Aztán kezét a nyíl kiálló élére tette, hogy az felsértse az ujját. Pár csepp vért csepegtetett a földre a barlang bejáratának másik oldaláig, majd imádkozni kezdett. A vércseppek felragyogtak, Mido egy újabb nyilat vett elő azt is a falba lőtte. Abban a percben felragyogott a vörös védőpajzs. A némán figyelő Jakenhez és Rinhez fordult:

- Ti ki tudtok jönni, és be is tudtok utána menni, de rajtatok kívül senki más. Ne hagyjátok el a barlangot, ott biztonságban vagytok! Aunt visszaküldöm hogy vigyázzon rátok, én pedig segítek Sesshnek.

A lány a sárkányló nyergébe pattant és eltűntek a kék égen. Mido minél közelebb értek a csata helyszínéhez, annál jobban félt mit talál ott. A levegő megtelt vérszaggal, és érezte benne Sesshoumaru vérének különös illatát is. A levegőbe még perzselt szőr, égett fa és hullák szaga vegyült. Aztán a patak fölé értek. A vize vörösen csillogott a sok kifolyt vértől. Sessh egy nagy kör közepén morgott. Eredetileg hófehér bundája csatakos és véres volt. Körülötte, vagy 30 macska élettelen teteme feküdt, de még mindig rengeteg volt a fák között. Mido úgy érezte, mintha egy hadseregnyi démon szagát érezné. És nem tévedett. Undorodott ettől a tömény bűztől, úgyhogy Aun hátáról az erdő egyik legzsúfoltabb pontjára célzott majd lőtt. A nyíl letarolta az összes a fák mögött rejtőző macskát. A lány újra lőtt, de közben lekiáltott a lent állóknak:

- Egy hadseregnyien egy ellen?  Nagyon félhettek Sesshoumarutól ha csak így mertétek idetolni a pofátokat. – kiabálta a fújtató, morgó macskáknak.

Sesshoumaru, viszont mérgesen összehúzta a szemeit, nem nézett a csatatér felett köröző Aunra és utasára, de morogva válaszolt a lánynak:

-         Nem megmondtam hogy meny fedezékbe? – kérdezte.

-         Felejtsd el, ha harcolsz melletted a helyem!

Ám abban a pillanatban a macskák vezetője a lány ellen indult. Intett alattvalóinak és egy tűzcsóva húzott el a sárkányló mellet. Mido felvonta a védőpajzsot, de Aun hirtelen kikerülő manővere miatt kicsúszott a nyeregből és lefele kezdett zuhanni. Ebben a pillanatban a fehér kutya elrúgta magát a talajtól és a lány alá ugrott. Mido huppanva csusszant a fehér bundában kapaszkodva a kutya nyakába. Felült és erősen kapaszkodott a dús szőrzetbe.

-         Ezért még számolunk! – morogta Sessh. – De legalább hasznosítsd magad!

-         Értettem főnök! – felelte katonásan Mido és felhúzta a védőpajzsot.

Ádáz csata kezdődött. Mido szorosan a fehér bundához lapult, nem akarat látni, ahogy az ellenfelek pusztán nyers erővel küzdenek egymással. Hallotta a kutya morgását, a macskák fújtatását, és egy idő után érezte, hogy Sesshoumaru járása bizonytalanodik. Ha nem is szerezett az óta új sebeket, a régiekből rengeteg vért vesztett és egyre nagyobb fájdalommal járt neki a mozgás. Aztán egyszer már rosszul fogott talajt, és elterült a földön. Lihegve próbált feltápászkodni, de nem ment neki. Mido az esést követően lepottyant a szellemkutya hátáról. A démon macskák még mindig rengetegen voltak, és dühösen, fújtatva állták körbe a kutyát. Midoval nem is törődtek.

A lány talpra ugrott, hátra nyúlt a tegezébe célzott majd lőtt. A kör egy részét letarolta, ám az elhullottak helyére újak érkeztek. Mido látta ez így nem lesz jó. Újabb nyílt lőtt ki ám alig hagyta el a húrt a vesző ő már futásnak eredt. Mielőtt a kör újra bezárulhatott volna ő már az oldalán fekvő kutyadémon mellet állt. Sessh rettentően zihált, és szép piros vére nagy pocsolyákat töltött fel.

- Mido! Takarodj innen! Nem kell itt meghalnod! – hörögte.

- Felejtsd el! Ezek a rühes macskák megemlegetik, azt hogy eszükbe jutott ránk támadni!

- Nem! Menny innen! Ez egy ősi háború! Ne avatkozz bele! Ez csak a családomra és a párduc törzsre tartozik!

- Én pedig szeretném megélni, hogy a családodba tartozzak, úgyhogy szedd össze magad, változz vissza, hogy a Tenseiga megvédjen, és hogy kisebb helyet foglalj és figyelj.

Sesshoumaru nem akart engedelmeskedni, de már túl gyenge volt hogy megtartsa az alakját. Mido felemelte a védő pajzsát. A macska démonok hátráltak, majd utat nyitottak vezetőjüknek. Mido valami furcsát érzett, majd megpillantotta mit észlelt. A démon teste több helyen rózsaszín fénnyel világítottak. „Ez olyan. Teljesen olyan, mintha a szent ékkő szilánkjai lennének! De hiszen én még soha nem vettem észre egyet sem! Szóval ilyet is tudott Midoriko!” – gondolta Midayoi ámulva. A macska közben közelebb jött.

-         Ne is erőlködj kis lány! Elkaptam ezt a bolhafészek kutyát, már az én prédám!

-         Persze aztán beleér a kezed a bilibe és felébredsz! Felejtsd el cicus! Vagy tudod mit, próbálj meg a közelébe jönni! – kiabálta vissza dühösen a lány, és a védőpajzs még jobban felerősödött körülöttük.

Sértették a démon szavai, és egyre idegesebb lett. „Még hogy bolha fészek? Majd adok én olyat ennek a szemtelen cilamilának hogy csak dorombolni, tud a végére!” – gondolta Mido.

-         Te szemtelen kis liba! Azt hiszem jól el, fogok játszani veled! Az erőm akkora, hogy azt te fel sem tudod fogni! – válaszolta a démon és alakja fellángolt, fekete tűzzel. Az ékkőszilánkok feketén csillogtak a szíve helyén.

-         Egy kis turbó ékkő hozzáadásával is csak egy nyávogó szőrgombóc vagy! – vigyorgott a lány.

Az volt a célja, hogy az erőtér közelébe csalogassa a macskát, aztán nemes egyszerűséggel megtisztul, ahogy hozzá ér. De Kagevarának is volt annyi esze hogy megérezze, nem véletlen csillog ott a vörös védőpajzs. Ám úgy gondolta egy próbálkozást megér, és harcosainak intett:

-         Kapjátok el!

-         Én szóltam! – vonta meg a vállát, ahogy az üvöltve porrá váló macskákat nézte.

-         Kihozol a sodromból! – sziszegte Kagevara, előre lépett és a kezében tartott lándzsát forgatni kezdte a feje fölött, majd a föld felé vágott vele.

Midot valami kézzel nem fogható rengéshullámokhoz hasonlót érzett, a mik ledöntik a lábáról. A levegő vibrált és hullámzott, ő szédült és rosszul lett. A fülei sípoltak képtelen volt koncentrálni. A védőpajzs megszűnt. Sesshoumaru próbált feltápászkodni, de a testét borító sebek újra felszakadtak, ám ő még is felállt. Midayoi is próbált lábra állni, de úgy érezte, megbolondul az erős fájdalomtól, ami a fejébe nyilallt. Nehezen, de talpra állt és Sesshoumaru mellé botorkált. A két démon egymásnak támaszkodott. A lány szeméből potyogtak a könnyek a fájdalomtól, de halkan megszólalt:

-         Sajnálom, képtelen vagyok gondolkozni! – suttogta.

-         Mért avatkoztál bele! Nem akarom, hogy itt halj meg velem! – nyögte vissza a démon, ám a szájából vékony csíkban szivárgott a vér.

-         Feküdj vissza! Nem érdekel a fájdalom, de nem engedem, hogy meghalj, hallod Sesshoumaru! – suttogta Midayoi de térdre esett.

„Ki kell zárnom a fájdalmat az elmémből! Gyerünk Mido! Meg tudod csinálni! Ha mi most itt meghalunk Rinék védtelenek lesznek! Muszáj tennem valamit! De mit?” A látása elhomályosult, de még mintha a levegőben közeledő alakokat látott volna. Egy nagy piros folt, aztán valami hatalmas energiát érzett. Sárga szélbordák cikáztak el mellette. Majd meglátta elzúgni maga mellett a rózsaszín fénnyel tündöklő tisztító vesszőt. Aztán eszméletét vesztette.

Abban a pillanatban ért a lányhoz Kagome. Leugrott Kirara hátáról és Mido mellé térdelt. Körülöttük ádáz csata folyt. A hadseregnyi macska, valamint a minden erejükkel harcoló Miroku, Sango és Inuyasha közt. Inuyasha csak csapkodott a Tessaigával, nyomában mindenhol felragyogtak a szélbordák. Miroku és Sango elszakadtak egymástól, csak Kagome és Kirara volt még együtt, közös erővel védve Midayoit. Sango egyszer csak megpillantott egy fehér vérben tocsogó testet a földön. Odarohant és rémülten látta hogy a test gazdája nem más min Sesshoumaru. A szellemirtó lány hősiesen védte a magatehetetlen démont, és próbált arra koncentrálni, hogy ha most elbukik Mido bizonyosan, beleőrül a fájdalomba. Eközben Kagevara hírtelen feltűnt a Kagome Kirara páros mellett. A szerencsétlen Kirarát egy suhintással harcképtelenné tette. Aztán a rémült Kagoméra nézett, és felé hegyezte a lándzsáját:

-         Szóval a másik fattyú is megtisztelt minket a jelenlétével! Te vagy annak a korcs Inuyashának barátnője igaz? – kérdezte gúnyosan.

Kagome válaszolni sem mert, a démon suhintott, ő becsukta a szemét és a következő pillanatban hiába is várta a halált nem érzett semmit, de csukott szemhéja mögül is észrevette a hírtelen világosságot. Kinyitott a szemeit és az eszméletlennek hitt Midot látta maga ellőtt. A lány visszaváltozott, ember volt. Kezei a démon vállán voltak és ugyanolyan energia áradt a testéből, mint amilyet Kikyou volt képes létrehozni és ugyan ilyen módon áramütésszerűen megrázni vele ellenfelét. De a lány már túl gyenge volt, térdre esett, de legalább Kagevara lándzsája kiesett a kezéből. Inuyasha pont feléjük verekedte magát a tömegben és meglátta a lányok reménytelen esetét:

-         Kagome! – ordította torka szakadtából és egy mindennél erősebb szélbordát küldött a tömegbe.

Mindenkit elvakított a sárga fény. Sango a csontbumeráng mögé bújt, Sesshoumaru övében felragyogott a Tenseiga. Miroku az ájult Kirara mellett állt, botjával misztikus akadályát fenntartva. Aztán elült a fény. Inuyasha odaszökkent ahol utoljára a két lányt látta.

-         Kagome! Kagome! – kiabálta, de a lányokat sehol sem találta, csak a halott macskák testeit.

Eközben Sesshoumaru, felült, és a fáradtan ziláló Sangora nézett:

-         Midayoi? – kérdezte halkan.

A szellemirtó megrázta a fejét. A démon visszafeküdt és kihúzta a tokjából a Tenseigát. Megmarkolta majd nem mozdult többet. Inuyasha Mirokuhoz és az ájult pici Kirarához futott. A szerzetes felállt és a hanyoura nézett: