Midayoi 13
Mido 2006.08.26. 11:10
XIII. Midayoi ereje
Mido kinyitotta a szemét. Sötét volt, nem látott semmit. Aztán hallgatózni kezdett. Halk sírásra lett figyelmes.
- Ki van itt? – kérdezte és meg akart mozdulni, de a csuklójára rakott láncok nem engedték neki.
- Midayoi! Te vagy itt? – kérdezte a hang balról.
- Igen! Kagome te vagy az? – kérdezte a lány reménykedve.
- Aha! Le vagyunk láncolva! Te sem tudsz mozogni?
- Nem, egyáltalán! De megpróbálok átváltozni.
- Rendben! Tudod, hol vagyunk? – kérdezte Kagome.
Mido koncentrált, érezte az erejét aztán hírtelen, mintha áram rázta volna meg. A bilincsek a kezén, narancssárgán fényleni kezdtek. A lány sikítva borult volna el, ha a láncok engedték volna.
- Nem megy! – zilálta.
- Értem! Ez reménytelen. – sóhajtott Kagome. – csak abban bízhatunk, hogy Inuyasháék értünk jönnek.
- Hát remélem! De hallgasd csak! – suttogta Mido.
Fülüket megütötte a kinti csata hangjai.
- Már itt vannak! – ragyogott fel Kagome.
- Aha! Csak találjanak meg minket. Amúgy hogyan kerültünk ide?
- Hát te elájultál, aztán az a nagy démon felkapott minket és az egész sereggel együtt itt értünk újra földet. Minket behoztak a cellába és elvették a fegyvereinket és az ékkőszilánkokat. Röviden ennyi.
- Még mennyi szilánk kell annak a büdös macskának? – fintorgott Midayoi.
- Te láttad benne a szilánkokat? – kérdezte Kagome ámulva.
- Igen. Talán 6 darab is volt.
- Értem. Mido jön valaki! – rémült meg Kagome.
Abban a pillanatban megérkezett a zöldeskék hajú macskanő. Nyomában 10 fegyveres démonmacska állt meg a cellák előtt.
- Nagyon figyeljetek rájuk! És semmiképpen ne vegyétek le a bilincseket, mert még a végén ez a kis fattyú felveszi a démoni alakját! – nézett a nő hidegen Midora.
- Csak nem félsz? – kérdezte a lány vigyorogva.
- Ne legyél szemtelen! Sesshoumaruval most végeztem, te csak a desszert lennél! – fölényeskedett a nő.
- Nagyobbat nem tudtál hazudni? A nyomába sem érsz Sesshoumarunak! – sziszegte vissza Midayoi miközben a macskák, kirángatták a cellájából.
- Arcátlan kis ringyó! – válaszolta a démonnő és arcon vágta a lányt. Mido szája felrepedt, de a lány tovább mosolygott.
Lenyalta saját vérét, de közben Kagomét kereste a szemeivel. Sajnos túl messze volt. „Ha hozzá tudnék érni, a kettőnk erejével csak lehetne valamit kezdeni! De hogyan?” – gondolta Mido, de már közben a harcias nőnek válaszolt:
- Csak azért vagy ilyen bátor, mert megkötöztek. Közben meg csak egy szánalmas tizedrendű démonocska vagy!
- Fogd be! – kiáltotta ingerülten a nő. – Hozzátok őket.
A lányokat erősen megragadták és a pincebörtönből a felszínre, vezették. Ott a lángoló házak között a városfal felé vezették őket. Aztán egy helyen, ahol bokrok álltak a fal tövében, az egyik macska felhúzott egy csapóajtót. Szépen sorban bementek az alagútba. A démon nő rájuk mosolygott:
- Ne is reméljétek, hogy itt megtalálnak titeket! Mondjuk mindegy, elvégre hamarosan halott lesz mindenki! – sóhajtott színlelt együttérzéssel a nő.
- Ne élj álomvilágban! – dörmöget vissza Mido, de ő sem érezte valami fényesnek a helyzetüket. Egyenesen keletnek tartottak, legalább is az alagút arra indult el, ezt Mido is tisztán érezte. „Valamit tenni kéne, de mit?” – gondolta, és közben a földet bámulta, nehogy hasra essen a hanyagul megfúrt alagút köves, göröngyös alján. Aztán megfogalmazódott benne a terv. Megbotlott és hangos puffanással elborult a földön. Magával rántotta a láncokat szorongató őröket is. Mögötte közvetlen Kagome őrei és a lány jöttek. A macskák a zűrzavarban próbálták kikerülni társaikat és a földön fekvő lányt, ám Midayoi felemelte bilincses kezeit, így a lánc megfeszült, Kagome őrei pedig szintén a földre kerültek. A legelöl haladó démon nő vissza nézett a kavarodás zajaira, és rémülten kiáltott rá az egymás hegyén, hátán fekvő katonáira:
- Mit csináltok? Megszöknek! – kiabálta, de nem tudott a lányok közelébe férkőzni.
Midayoi felpattant, és elkapta Kagome kezét.
- Mit akarsz? – kérdezte a lány izgatottan.
- Csak koncentrálj! – felelte a lány.
- Rendben!
Mido erősen arra gondolt, hogy lepattannak a bilincsek a kezéről. A lányok kezén lüktetni kezdtek a narancssárgán világító láncok.
- Ilyen nincsen! Senki nem képes felvenni a démoni alakját ezekben, a láncokban! – kiabálta a zöld hajú nő, társain átvergődve.
A lányok nem figyeltek rá. Aztán a bilincs egyre jobban lüktetett és lepattant a lányok kezéről. Midayoi elmosolyodott.
- Na most legyen nagy a szád! – Midayoi alakja felragyogott és mire a fény elült, a lány már démoni formájában mosolygott a nőre – Macska pástétomot csinálok belőled!
Még be sem fejezte, a mondatott, kinyújtotta a mutató ujját. Kiröppent a fényes sárga fonál. Mido négyszer, ötször arcon ütötte vele a nőt, de csak éppen annyira, hogy felszabdalja vele az arcán a bőrt.
- Ezt a pofonért kaptad!
- Te kis szuka! – sziszegte a nő, és már a következő pillanatban felderengett a kezében a kard.
„Aj-jaj! Ennek nem lesz jó vége!” – gondolta Mido.
- Kagome! Fuss és hozd ide a többieket! – kiáltott a lányra.
- Rendben! – Kagome szaladni kezdett a folyósón, de pillanatok múlva egy hangos sikítással visszafelé rohant.
- Jönnek, itt vannak a macskák!
- A jó büdös fene enné meg őket! – szitkozódott Midayoi.
Egy hírtelen mozdulattal mind a 10 körméből kilőtte a sárga hegyeket, és a falhoz szögezte vele a démonnőt.
- Hát akkor futás! – kiáltott a rémült Kagoméra – Hát, ha nincsen más, akkor előre!
A két lány futásnak eredt. Szaladtak, ahogy a lábuk bírta, egymás kezét szorongatva. Az alagút igen hosszú volt és csak az egymástól távol berakott fáklyák világítottak benne. A sötét helyeken botorkálva, el-elesve tudtak csak haladni. Aztán az alagút emelkedni kezdett, és halvány fényt pillantottak meg. Kilépetek a friss levegőre, és körbenéztek.
Jól maguk után hagyták már a várost, az alatta délre fekvő folyó partján álltak. A város felett a felhők hol aranyszínű, hol kék, hol pedig vörös színnel ragyogtak.
- Ezek a többiek lesznek! – kiáltotta Kagome és futásnak eredt.
- Tudom, de várjál meg, valami terv is kéne, mit akarsz csinálni? – kérdezte a Kagome mellett futó Mido.
- Ha megtaláltuk őket minden jó lesz. – válaszolta a lány.
- Állj meg! – kiáltotta Midayoi és a földre rántotta társát.
Alig pár méterre nagy csoport ember haladt el. Egyszerű falusi emberek voltak, és macskák terelték őket, egyenesen nyugatra, a hegyek felé. Mikor a macskák hallótávolságon kívül értek, a két lány suttogni kezdett:
- Hova viszik őket?
- Nem tudom, de biztos hogy nem teázni akarnak velük.
- Aha. De mit tegyünk?
- Menny és hívd ide a többieket, én addig megnézem, mit terveznek!
- De Mido! Ez veszélyes! Ha bajod lesz?
- Nyugi, általában tudok magamra vigyázni!
- Te tudod! Sietek! – válaszolta Kagome és futásnak eredt.
Midayoi nézte egy darabig, ahogy távolodik a lány, aztán rá állt a szagra. Követte egészen be az erdőbe, ott egy vékony kis ösvényen az egyre emelkedő talajon egészen, amíg egy barlanghoz nem ért. Összehúzta a szemét. „Nem tetszik ez nekem! Itt van annak a bolhás Kagevarának a szaga. Meg az embereké, plusz a macskáké. De valami itt nem stimmel.” – hírtelen felkapta a fejét. – „Ezek az ékkő szilánkok lesznek! Annál a dögnél vannak Kagome szilánkjai is! De a szilánkok távolodnak, és mennek a város felé. De nem a barlangban, hanem… Te jó ég ez itt ment el mellettem! – gondolta a lány. – „Nem baj, addig megmentem ezeket, az embereket!” – azzal befutott a barlangba.
Nem lassított, odabent tűz világított. Hírtelen macskákkal találta szembe magát, meglendítette a karját, és azok holtan estek össze, ő tovább rohant. Újabb démonok jöttek, azok is a halálukat találták meg a barlangban. Aztán egy nagy üregbe ért. Majdnem ötven ember szorongott ott a falak mellett. Előttük őrök álltak, lándzsákkal, kardokkal felfegyverkezve.
Mido lelassított, és megállt az üreg bejáratánál, és megköszörülte a torkát. Mindenki ránézett, az őrök pedig fujtatva felé fordultak. Páran elhajították a lándzsájukat és a lányra támadtak. Mido felhúzta védőpajzsot, majd az aranyszínű fonállal széttépte őket. Aztán az emberekre nézett. Azok rémülten távolodtak tőle.
- Ne féljetek, segíteni jöttem! Na, mire vártok? Szabadok vagytok! – nézett rájuk, de azok nem mozdultak.
Midayoi sóhajtott és alakot váltott. Az emberek felhördültek. A lány előre lépett. Lehajolt egy kisgyerekhez, akinek az arcán hosszú friss seb húzódott. Mindenki megrettenve némán figyelte. Mido a kezét a sebre tette, az fehéren fel izzott majd mikor levette, már semmi nem volt a gyerek arcán.
- Segíteni jöttem! Miko vagyok! Nem bántalak titeket! – mondta a lány lágyan és halkan.
- Miko-sama! – kiáltotta egy emberként a tömeg és a lány köré gyűltek. Midayoi gyorsan meggyógyította a kisebb nagyobb sebesüléseket, majd felállt.
- Kövessetek, elmegyünk innen! – azzal visszaindult kifelé.
Végigvezette az embereket a barlang folyosóin és kilépett az esti levegőbe. A város felé nézett, ami már szinte teljesen lángokban állt. Valami rossz érzés kerítette a hatalmába éppen, úgy ahogy Sesshoumarut, Inuyashát, Sangot, Mirokut, és Kougát is. Midayoi a város felé kezdett rohanni, de még visszakiáltott a többieknek:
- Mennyetek minél messzebb! Siessetek! – azzal alakot váltott.
Sesshoumaru az elején eljátszott ellenfelével, de aztán megunta és komolyra vette a harcot. Ám a démonnő visszavonult. Sessh elindult megkeresni Midot a lángoló városba. Inuyasha eközben még kitartóan küzdött a sok-sok ugyan olyan ellenség ellen, de a végére úgy érezte, megbolondul. A lány csak kacagott, a hanyou pedig egyre idegesebb lett. A lány tovább cukkolta, és néha-néha visszatámadt. Inu rájött, így semmire sem megy. Lehunyta egy pillanatra aranysárga szemeit, majd újra körbe nézett. Úgy tűnt mintha az egyik alak fényesebb lenne a többinél. A hanyou fél kézbe fogta kardját, és váratlanul a lány felé kapott karmaival. Azt váratlanul érte a támadás és eltalálta. A látomások megszűntek, és egy az egy ellen küzdeni kezdtek.
Sango, Kirara és Miroku is kitettek magukért. Hamar felülkerekedtek támadóikon, és lassan már az összes macska halott volt, csak vezetőjük, a vörös hajú lány állt ellen kitartóan. Kouga nehezen de kiagyalt egy megfelelő haditervet, amit bevethet a villámokat szóró hústorony ellen. Sok kör után a démon közelébe ért és teljes erejéből fejbe rúgta. Az nagy porfelhő kíséretében elborul. Abban a pillanatban ért a déli kapuhoz a lélekszakadva rohanó Kagome. Gyorsan beszámolt a farkasnak a történtekről, majd a lány kérésére keresni kezdték Inuyasháékat.
Sesshoumaru ezután nem sokkal rábukkant a lányok szagára, és követte azt egészen az alagútig. Mikor oda ért, akkor érezték meg mindannyian azt a rettentő rossz előérzetet. Sangoék és Inuyasha támadói hírtelen felkapták a fejüket és villám gyorsan eltűntek.
A hanyou és az emberek futásnak eredtek. Sessh is idegesen indult vissza a városka központja felé. Ott aztán mind a 3man összetalálkoztak, és hamarosan megérkezett Kouga és Kagome is. Aztán egymásnak háttal álltak és minden érzékükkel az egyre jobban közelgő gonoszra figyeltek.
A levegő örvényleni kezdett, majd becsapódott valami egyenesen közéjük. Nem láttak semmit, de tisztán érezték, hogy ott van. Csak Kagome kapta fel a fejét, majd felkiáltott:
- Valami örvénylik középen! És legalább 10 ékkőszilánk van benne! – kiabálta.
- Micsoda? – nézett rá Inuyasha mert ő nem látott semmit, ám a következő pillanatban már jó 3 métert repült és egy házba csapódott.
A következő Sango volt, de ő jobban járt, mert az utolsó pillanatban maga elé kapta a csonttörőt és az blokkolta a támadást. Ám a lány így is elterült a porban, de Kirara morogva, vicsorogva eléje ugrott, nehogy újabb támadás érje gazdáját.
- Sango! – kiáltotta a szerzetes és tisztító pergameneket dobott arra a helyre ahol körül belül a támadót, sejtette. Ám megvillant egy éles penge és röptében kettészelte a tisztító tekercseket.
Aztán hogy fokozódjon a zűrzavar, megérkezett a négy macska, akik a fogadó bizottságot képviselték a kapukban. Mind a négyen a palotaszerű nagy épület tetején álltak.
Sesshoumaru, ahogy észrevette őket, egy hírtelen jól irányzott csapással feléjük lendítette energiaostorát. A macskák bukdácsolva gurultak, le a tetőről. De Sessh tudta sietni kell, mert Kagevara bizonyosan rá támad, és még csak vissza sem szívta az ostort, már ellökte magát az előző pozíciójából. Jól is tette, mert egy csillogó lándzsa hegy állt ki a földből ugyan ott ahol az előbb ő állt.
Ekkor megkezdődött az igazi csata. A közben feltápászkodó Inuyasha és Sessh rátámadtak a még mindig láthatatlan ellenségre. Kagome elbújt Kirarával az egyik ház mögött. Sango, Miroku és Kouga pedig ádáz harcba kezdtek a 4 vezető ellen.
Midayoi lélekszakadva futott le a hegyoldalon. Aztán érezte futása, valahogy megváltozik. Nagy villanásokat látott csak, de a sebessége többszörösére nőt. Elrúgta magát a földtől, a következő pillanatban már a várost védő palánkon guggolt. Körbenézett, és látta az elhúzódó csatát. Inuyasha és Sesshoumaru egyre többet támadtak, de csak az lett a vége hogy mindegyiküket egyre több seb borította. Az emberek és a farkas démon egyre elkeseredettebben küzdöttek a macskák és vezetőik ellen. Aztán a lány látta, ahogy az örvénylő fekete aura maga fölé emeli a lándzsát és belevág a földbe. Jöttek a jól ismert hullámok. Midayoi megrémült. Aztán összeszedve minden bátorságát, kezét maga elé emelte és imádkozni kezdett. Lecsukta szemeit és nem észlelte, hogy alakja aranysárgán felragyog. Csak remélni merte, hogy az ima enyhíti a fájdalmait majd.
Inuyasha, Kouga és Sesshoumaru a fülükhöz kaptak, ahogy elérték őket a rengéshullámok. Fájdalmasan, a földre rogytak. Még Kagoménak, Sangonak és Mirokunak is könnybe lábadt a szeme a rengéshullámoktól. Kirara fájdalmasan feljajdult és visszaváltozott.
Midayoi ült a palánkon és imádkozott. Aztán a belőle áradó fény felerősödött és olyan karikák hagyták a testét, mint a mozdulatlan vízbe dobott kő után maradó víz gyűrűk. Inuyasháék nem láttak a fájdalomtól, Sesshoumaru minden erejét összeszedve próbálta felemelni és csapást véghez vinni a kardjával, de a gondolkodás még nagyobbá tette kínjait. Midayoi hullámai egyre jobban felerősödtek, és egyre messzebb jutottak, aztán bele törtek a lándzsa állttal keltett rezgésbe. A két erő összefeszült és a sárga hullámok széttörték a többi rezgést.
A többiek úgy érezték, mintha olyan csend lenne, mintha már meghaltak volna. Úgy érezték, megsüketültek, és szépen sorban ámulva felegyenesedtek.
- Mi a fene történt? – kérdezte egy testtelen, hang.
Midayoi kinyitotta a szemét és felkelt. Tárasaira nézett és leugrott a palánkról az egyik háztetőre. Ott futásnak eredt és házról házra ugrálva közeledett feléjük. Eközben Kagevara támadásba lendült. Pillanatok alatt harcképtelenné, tette Mirokut és Sangot. Azután Inuyashának ugrott, aki próbált menekülni az éles penge elől, de csak többé-kevésbé. A hanyou földre került, a láthatatlan ellenfél lándzsája megcsillant a lobogó lángok fényében. Kagevara lecsapni készült, ám hírtelen valami kékes fénnyel világító fénycsóva húzott el mellette. Éppen hogy csak súrolta, de így elvesztette láthatatlanságát. Mindenki arra nézett, még a földön fekvő Inuyasha is, ahonnan a nyíl jött. Az egyik háztetején Midayoi állt. Hosszú hajába belekapott, a szél, és ő íját megfeszítve, egyenesen és büszkén állt a tetőgerincen. Alakját még jobban kiemelte a körülötte nyaldosó lángtenger, szemében visszatükröződött a tűz. Finoman két ujjal fogta a vessző végét, ami már a nyílra illesztve is kékesen derengett.
- Azonnal ereszd el őt, vagy meghalsz! – szólt a nő a démonra.
Nem Midayoi hangja volt. Mindenki mereven őt bámulta. A macska démon hátrébb lépett és hitetlenkedve húzta össze vörös szemeit:
- Te nem lehetsz itt! Meghaltál! Több száz éve! Ott voltam! A területedért jöttél? Nem kapod vissza! – értetlenkedett idegesen.
Mindenki őket bámulta, Inuyasha még a földről felkelni is elfelejtett. A szemben levő háztetőn Kagevara emberei elindultak a lány felé. Sessh látta mit akarnak, és egy könnyed kardcsapással elzárta az útjukat. Azok mozdulni sem mertek, újra csend lett.
- Ne gondold hogy ez jó pont! – hallatszott Midayoi idegen hangja – És amiért rátámadtál a barátaimra, kilövöm az ékkőszilánkokat a szíved helyéről! – azzal még jobban meghúzta a húrt.
- Midoriko! Nem teheted! Te halott vagy! Te nem lehetsz ő! – kiabálta a megzavarodott Kagevara.
- Hogy eltaláltad! – válaszolta Midayoi gúnyosan és elengedte a húrt.
A nyíl süvítve szíven találta a démont. Abban a percben kirobbantak belőle az ékkőszilánkok. Inuyasha és Kouga gondolkodás nélkül rájuk vetették magukat. Ám mintha a szilánkok önálló akarattal bírtak volna. Mido kinyittatta a tenyerét és mind, egytől egyig oda röppent. A lány a két fiúra mosolygott és bezárta ujjai közé a szilánkokat, amik rózsaszín fényt árasztottak, és még az ujjai között is átvilágítottak.
Kagevara még mindig, némán állt. Aztán térdre rogyott. Felnyögött és híveire nézett:
- Azonnal lelkek kellenek!
- De Mester honnan? – kérdezte a zöld hajú nő.
- Azonnal! – hörögte, a macska démon.
A 4 szellem egymásra nézett, nem tudta honnan szerezzenek Mesterüknek lelkeket és húst. Aztán a démon rájuk nézett, kitátotta hatalmas pofáját, és magába szívta az ámuló segítők lelkét. Testük holtan rogyott össze. A démon viszont új életre kelt.
Inuyashának és Sesshoumarunak több sem kellett. Ádáz csata kezdődött 3muk között. Midayoi egy darabig figyelte őket, aztán leugrott az ájultan heverő Sango és Miroku mellé. Kezeit a két ember felé rakta és fehér fény áradt belőle az élettelen testekbe. Először a szerzetes, utána szellemirtó is eszméletére tért, és felült. Midayoi fáradtan rájuk mosolygott. Nagyon sok ereje ráment már erre a napra. Muszáj pihennie, és lerogyott a földre.
- Mido! Jól vagy? – kérdezte a lány.
- Csak fáradt vagyok! – suttogta vissza a lány, aztán elhomályosult előtte a kép és elaludt.
|