Sesshoumaru no Kiba
4. rész: Egy durcás délelőtt

Kiba elégedetten sóhajtott, ahogy reggel kezdett magához térni. Furcsamód lenyugodott, és vidám hangulata volt, az éjszakai események ellenére. Még jobban bebújt a takarója alá, és ekkor jött rá, hogy valamit egész végig görcsösen szorított; ujjai már fájtak tőle, így elengedte, élvezve, hogy a lágy napfény lassan arcára kúszik.

Már nem sokáig tudott lustálkodni, mert hirtelen megérezte, hogy az ágy megmozdul alatta. Értetlenül ráncolta össze homlokát, aztán villámként hasított belé a felismerés: „Valami van alattam! Nem az ágyon vagyok!” A lány szemei azonnal kipattantak, fejét pedig elfordította – és azonnal szembetalálta magát egy aranyszín tekintettel. Egy pillanatig még döbbenten nézett rá, aztán felsikkantott és legurult az ágyról.

– Uh... – megmasszírozta fenekét, hogy enyhüljön a fájdalom, miközben egyik szemét nyitva tartva hunyorított fel a férfira, aki az ágy széléről figyelte ténykedését.

– Mi történt? – kérdezte kissé morcosan a lány.

Mikor ébredezni kezdett, mindenre számított, csak erre nem.

– Volt egy rémálmod – magyarázta türelmesen Sesshoumaru. – Aztán sírtál és képtelenség volt lenyugtatni téged – folytatta, miközben Kiba lehajtotta fejét, hogy elrejtse tincseivel szégyentől égő arcát. – És addig sírtál, míg el nem aludtál, de nem engedted el a haorimat, görcsösen kapaszkodtál belé, így kénytelen voltam melléd feküdni.

– Inkább alám – horkantott egyet halkan Kiba. Nem bírta visszatartani, de talán a férfi mégse hallotta meg.

– Tessék? – vonta fel egyik szemöldökét Sesshoumaru.

– Semmi-semmi – rázta meg a fejét a lány, miközben feltápászkodott, aztán sietve elindult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett rajta, félig visszafordult a férfi felé:

– Reggelinél találkozunk.

Azzal már ott sem volt. Démoni sebességét kihasználva rohant el szobájáig, ahol azonnal behúzta maga mögött az ajtót és elvonult a fürdőbe.

Étkezés közben egy szó sem esett köztük; csupán Kiba pillantott szomorúan apja mellé, ahol édesanyja szokott ülni – ám az ő helye ezúttal üres volt. Egy apró, gondterhelt sóhaj szakadt ki belőle, de aztán visszatért reggelijéhez.

– Várj! – törte meg végre a nyomasztó csendet a lány, mikor apja asztalt bontott.

– Igen? – fordult vissza kérdő tekintettel Shiwue nagyúr.

– Hogy van... Anya? – érdeklődött Kiba, félve a választól.

– Már jobban – felelte apja, azonban a szeme mást mondott.

– Hazudsz.

Az étkezőn épp átsiető szolgálólány ijedten dermedt meg mentében. Így még soha, senki sem merészelt beszélni a nagyúrral. Még Sesshoumaru is összehúzott szemmel nézett Kibára. A teremben szinte megfagyott a levegő. Azonban Shiwue nagyúr nem volt dühös lányára; tudta, mit érez Kiba – ugyanazt az aggodalmat, mint ő maga. Megadóan sóhajtott és lehajtotta a fejét.

– Tényleg nem valami biztató az állapota – ismerte be végül csendesen.

Kiba vett egy mély levegőt:

– Meglátogatom – apja már épp nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, azonban ő egy pillanat alatt kint termett a folyosón, s elindult Nariko szobája felé, ahol édesanyja pihent és gyógyult – remélhetőleg.

– Bocsásd meg viselkedését, Sesshoumaru – fordult az ifjú kutyadémon felé Shiwue nagyúr. – Nem szokott így beszélni... de érthető is, hiszen nagyon aggódik Kakeróért...

A megszólított csupán bólintott egyet, aztán ő is felállt, hogy tegyen egy sétát a kertben. Verőfényes napsütés öltöztette finom fénybe az egész udvart, vidám hangulatot kölcsönözve ennek a szép, tavaszi napnak. Azonban mintegy viharfelhőként borult rá a tudat, hogy valaki a kastélyban talán most is éppen élet-halál harcot vív.

Shiwue nagyúr Kiba után indult, de nem sietett; gondolta, anya és lánya biztos szívesen szeretnének egy kis időt együtt tölteni – ki tudja, még meddig adatik ez meg nekik? A férfi gyorsan megrázta a fejét, elűzve ezeket a zavaró gondolatokat. „Nem! Ilyen még csak meg sem fordulhat a fejemben! Kakero egy-kettőre felépül és újból mosolyogni fog rám!” nyugtatta meg magát, de nem járt sok sikerrel... Egy fáradt sóhaj kíséretében lépett be felesége betegszobájába – egész álló éjjel fent volt és vigyázta Kakero asszony lázálmát.

Ahogy Kiba felpillantott, Shiwue nagyúr látta, lányát már a sírás kerülgeti.

– Menj, szívj egy kis friss levegőt – mondta neki. – Jót fog tenni.

– Nem – felelte elhaló hangon Kiba, édesanyja kezét szorongatva.

– Menj! – mondta erőteljesen apja, mire a lány meghökkent. Shiwue nagyúr csak nagyon ritkán emelte fel a hangját vele szemben. Kiba vetett még egy szomorú pillantást Kakero asszonyra, de aztán feltápászkodott és apjára rá sem tekintve, emelt fővel sétált ki az ajtón.

Sokáig céltalanul vándorolt a kastélyban, mígnem úgy határozott, hogy kimegy az udvarra, ott talán le tud nyugodni. Egy pillanatra töprengve megállt a kapuban, de végül a titkos liget mellett döntött, így kényelmes tempóban elindult arrafelé. Azonban még a fele utat sem tette meg, mikor mögé lépett valaki és megfogta a csuklóját. Kiba nem is gondolkodott: ösztönösen cselekedett, mikor kezének egy apró rántásával a földre küldte támadóját. De amint rápillantott, rájött, mekkora hibát követett el. A szín kifutott az arcából egy pillanatra, aztán bocsánatért esedezve hajolt le, hogy felsegítse a földön az orrát tapogató alakot.

– Jaj, nem tudtam, hogy te vagy az, Shun!

– Sebbi baj! – válaszolta amaz, miközben reménykedett, hogy orra mégsem törött el. Amíg efelől megbizonyosodott, Kiba vette át a szót:

– Mit keresel itt? Nem kéne edzened a többi katonával?

Shun egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, az orra még egészben van és most egy magabiztos mosolyt villantott Kiba felé – mintha nem is emlékezne arra, percekkel ezelőtt még ő feküdt a nyirkos füvön, hála a lány reakciójának.

– Csak gondoltam megnézem, hogy vagy – felelte, a mosoly még mindig nem tűnt el szája sarkából. – Már vagy egy hete nem is láttalak.

– Ezt már megbeszéltük – húzódott el a lány, s irányt váltott; nem akarta, hogy Shun tudomást szerezzen titkos helyéről.

Ám akárhogy is próbálta kikerülni a fiút, az mindig elé állt.

– Jól van – sóhajtott megadóan Kiba. – Mit akarsz?

– Tudod jól, mit szeretnék...

– Nem lehet.

– De... – azonban még bele sem kezdhetett, a lány máris félbeszakította:

– Mondtam, hogy erről többször nem kívánok beszélni. Eljegyeztek. Az ügy ezzel le van zárva.

– És mondd csak – ragadta meg a nő karját Shun, nehogy elhaladhasson mellette –, te szereted őt?

– Itt most nem erről van szó.

– És csak emiatt nem hagyod, hogy udvaroljak neked? – lágyult meg egy apró pillanatra a férfiú tekintete, s szorítása. Ezt kihasználva Kiba kihúzta karját és odébb lépett.

– Figyelj, Shun, ezt már megbeszéltük. Kedvellek, de csak mint egy barátot. Jegyesség ide vagy oda, nekem mindig is a legjobb barátom maradsz – mondta, a fiú szemébe nézve. Tudta, hogy bántják szavai, ugyanakkor, ha nem akarta, hogy komolyra forduljanak a dolgok, akkor nem volt szabad gyengédnek lennie ez ügyben. Aztán gondolt egyet és még gyorsan hozzátette:

– Persze, csak, ha befejezed ezt az ostoba viselkedést! Nem tetszem én neked, csupán barátok vagyunk és ezt téveszted össze!

– Nem mondhatod meg nekem, mit érzek! – kiáltotta magából kikelve a férfi és lépett egy nagyot Kiba felé, aki azonban hátrálni kezdett, látva Shun mérgét. – Tudom, mit érzek és gondolok! Ne akarj nekem mást bemesélni! – ordította, s mikor még egy lépést tett, a nő háta találkozott egy fa törzsével, így fogságba ejtve őt.

A férfi fenyegetően magasodott fölé, de mikor meglátta Kiba rémült-döbbent arcát, vonásai ismét meglágyultak és kedvesen nézett rá, miközben kilehelte a szót:

– Szeretlek...

Kiba szemei elkerekedtek; sosem gondolta volna, hogy ennyire komoly lenne a dolog, sem azt, hogy Shun nem érti meg, hogy ő nem akarja ezt. Tényleg szerette a fiút, de csak úgy, mintha a bátyja lenne, nem szerelmeként. Shun viszont már túlontúl is közel volt hozzá ahhoz, hogy a nő kényelmetlenül érezze magát. Kezei görcsösen kulcsolódtak rá a mögötte lévő fa törzsére, mikor észrevette, hogy a férfi közelebb hajol és lehunyja szemeit. „Jaj, ne!” Kiba kétségbeesetten gondolkozott valamin, de mindkét oldalról Shun karjai akadályozták meg menekülésében, mögötte pedig a fa.

Akármennyire is igyekezett, egy halk nyöszörgést nem tudott elnyomni, mikor oldalra fordította a fejét. Már szinte érezte a férfi leheletét az arcán, mikor egy hűvös hang szólalt meg mellettük:

– Ne merj hozzáérni – erős, parancsoló hang volt, de olyan ridegen, minden érzelemtől mentesen hangzott, hogy talán képes lett volna akár a nyári napsugarakat is megfagyasztani.

Kiba óvatosan kinyitotta szemeit, s könyörgő tekintete találkozott Sesshoumaru hideg arany szemeivel. A nő hálásan nézett rá, de egy pillanat alatt visszanyerte hidegvérét, s az ő vonásaira is ráborult az érzéketlenség álarca. Még mindig maga mellett érezte Shun-t, túlontúl is közel az ő ízlésének. Barátja is a hang irányába fordította fejét, azonban nem távolodott el a lánytól.

– Ereszd el őt – ismét jéghideg volt Sesshoumaru hangja; mintha a metsző szél vágott volna bele az éppen a felhők mögül kikandikáló Nap lány fényébe.

Shun még egy pillanatig kivárt, aztán elvette kezeit Kiba mellől és hátralépett egyet. A nő vetett rá egy meghatározhatatlan pillantást, de aztán odasietett jövendőbelijéhez. Mellette állapodott meg, mégis kicsit mögötte; valamilyen érthetetlen módon biztonságot nyújtott neki Sesshoumaru közelsége. Kezeit a karjára tette és még jobban hozzásimult, hátha ezzel eltűnik nyugtalansága és talán egy kis félelme is?

– Tűnj innen és nehogy még egyszer meglássalak Kiba közelében, különben nem éled túl a következő találkozásunkat! – fenyegette meg Shunt, aki dacosan nézett vele farkasszemet, majd végül elfordította tekintetét és egy szó nélkül távozott; vissza, a többiekhez edzeni.

Mikor végre hallótávolságon kívül ért, Kiba eleresztett egy halk, megkönnyebbült sóhajt, mire Sesshoumaru rá tekintett a szeme sarkából.

– Köszönöm – rebegte, elpirulva kicsit.

Majd, mikor a férfi még lejjebb pillantott, a karjába kapaszkodó két kis női kézre, ő még jobban elvörösödött és elengedte Sesshoumarut, közben kisimítva haoriját.

– Bocsánat – motyogta; zavarban volt. Ilyet még sosem érzett azelőtt. Hogy ő függjön egy férfitól? És hálás legyen neki, amiért megmentette? Nonszensz, vissza kell térnie az edzéseihez, különben eltunyul!

– Hogy van? – kérdezte végül jövendőbelije, hogy megtörje a kínosra nyúlt csendet.

– Ki? – pillantott fel rá értetlenül Kiba, aztán elszégyellte magát, mikor eszébe jutott édesanyja. – Haha-ue? Nem tudom... aludt, mikor bent voltam nála.

Sesshoumaru biccentett, aztán elfordította tekintetét. A nőnek eszébe jutott, miért is jött ki, így önkéntelenül is a liget felé esett a pillantása.

– Köszönöm a segítséged, de ha nem bánod, most szeretnék egy kicsit egyedül lenni – nem várta meg a férfi válaszát, hanem azonnal elindult a titkos hely felé.

Le akart nyugodni és tisztáznia kellett gondolatait, érzéseit és az elmúlt napok eseményeit. „Hihetetlen, hogy ez még csak a második nap, hogy Sesshoumaru itt van, nekem sokkal többnek tűnik.” morfondírozott el odafelé menet Kiba, aztán mélyet sóhajtott. „Valahogy vissza kell térnem az edzéseimhez. Hiába terítettem le a földre Shunt, mikor megfogta a karomat, nem sikerült olyan gyorsan és erőteljesen, mint kellett volna.” elgondolkodva tekintett le felfelé fordított tenyereire. Fejét megdöntötte, így haja előrebukott és eltakarta az arcát. „Ott pedig, mikor... mikor meg akart csókolni, én...” a gondolatra ökölbe szorultak a kezei „... miért nem tudtam eltolni magamtól? Mi ütött belém?!”

Kiba hihetetlenül mérges volt magára, amiért meg sem próbált ellenkezni, csupán csak a fejét sikerült elfordítania. „Nem is olyan rég még gondolkozás nélkül felemeltem volna a térdemet és elsétáltam volna, hadd nyavalyogja ki magát a földön, de most...” szemei összeszűkültek. „Az utóbbi hetekben történt valami velem. De nem tudom mi. Mi ez a változás bennem?!” mérgesen kiáltott egyet és ütött egyet a hozzá legközelebb eső fára, ami egy pillanatig nem mozdult, majd hangosan reccsent egyet és eldőlt, súlyával lehúzva még másik kettőt is.

„Ez jól esett.” nyugtázta magában Kiba, azzal tovasétált, titkos helye felé. „Kiderítem, mi folyik itt. Kik támadnak ránk és miért viselkedem ilyen furán...”

Sesshoumaru hosszan nézett a lány távozó alakja után, gondolataiba merülve. Ahogy mélyet szippantott a levegőből, egy pillanatra majdnem győzött felette a vágy, hogy utánamenjen, de végül tartóztatta magát. „Bizonyára az a gyenge démon-utánzat fiú is megérezte, hogy valami megváltozott Kibában, azért is merészkedett el addig, ameddig.” Tekintete egy pillanatra vörösen felizzott, ahogy visszagondolt a történtekre és az furakodott be tudatalattijába, mi lett volna, ha nem ér oda időben. Egy kis hang szólalt meg fejében: „Lehet, hogy még szüksége lesz rám. Követnem kéne.” azzal egy határozott kifejezéssel az arcán elindult utána.

Magának sem akarta bevallani, de aggódott a nőért; ezt azzal palástolta, hogy minduntalan azt ismételgette magában, csak azt védi meg, ami az övé és azért nem engedte a fiúnak sem, hogy hozzáérjen, mert Kiba az övé. Csakis az övé.

E gondolatok közepette érte be a nőt, de ügyelt rá, hogy észrevétlen maradjon. Kiba üres tekintettel nézte tenyereit, nem sokkal később összezárta markát, s szinte sütött aurájáról, milyen dühös. Sesshoumaru érdeklődve biccentette oldalra a fejét. Rá nem lehetett dühös, hiszen nem is tudhat róla, hogy itt van. Akkor meg? Talán arra a semmirekellő fiúra? Csak nehezen sikerült elfojtania egy torkából kitörni készülő morgást.

Kiba összeráncolta homlokát, ahogy gondolkozott; dühe még mindig nem hagyott alább. Majd, egy hirtelen mozdulattal belebokszolt a hozzá legközelebb eső fába. A férfi egy reccsenésre figyelt fel, de nem volt benne biztos, a fáét hallotta vagy pedig Kiba kezéét. Egy pillanatra elámult azonban, mikor meglátta, hogy a nehéz törzsű fa lassan kidől, magával rántva még két társát is. A lány arcán egy halvány, elégedett mosoly tűnt fel, de még azelőtt szertefoszlott, hogy Sesshoumaru közelebbről megcsodálhatta volna. Kiba továbbindult, elszánt arckifejezést felvéve, egyenesen a titkos hely felé véve az irányt.

A férfi még egy hosszú pillanatig ledermedve állt a fa árnyékában, csak azután lopakodott elő, hogy kövesse jegyesét, akár vadász áldozatát. Arany szemeiben furcsa fény csillant. „Még sosem láttam asszonyt, aki egyetlen ütésével fákat döntött volna ki...” gyanakodva összeszűkítette szemeit, miközben figyelte Kiba egyre halványuló karcsú alakját a sűrű növényzetben. „Van valami titka... de rá fogok jönni, mindenképp!” egy gonosz vigyor ült ki arcára, amit csak nehéz hadakozás árán sikerült visszaparancsolnia érzelemmentes álarca mögé, ahogy hangtalan léptekkel sétált menyasszonya után; követve őt a titkos helyükre.