Rin nagyon csalódott volt.

Már nem rohangált fel alá örömében, tudván azt, hogyha elesik és meghorzsolja magát, Mai odamegy hozzá és megpuszilja gyógyításképpen.

Már nem szedett virágokat és nem csinált belőlük koszorút.

Már nem nevetett és mosolygott annyit.

Sesshoumaru- nagyúrnak, ha nem is mutatta, fájt. Fájt, hogy nem láthatja a kislány vidám arcát, vagy legalább az örömtől teljes hangját, amikor visszatér egy csatából. Sosem vallotta volna be még magának sem, de hiányzott neki Mai.

Hiányzott neki a lány aggódó kifejezése, amikor Rin elesik.

Hiányzott neki a lány mosolya, amikor meglátta hogy Rin elaludt a történetein.

Hiányzott neki a lány, aki sok új dolgot mesélt nekik, és tanította Rint.

Miután látta, hogy a kislány bánatában már az ételt sem fogadta el, úgy döntött visszahozza a lányt.

- Sesshoumaru- nagyúr. Hová mész?- hallotta Yaken élesen idegesítő hangját. De ezúttal nem gyalogolt át rajta.

- Visszahozom Mait.- majd tovább indult, követve a lány szagát. A kis Rin boldogan pattant fel és ugrándozott Yaken körül, amint meghallotta a nagyúr válaszát. Sesshoumaru örömmel nyugtázta ezt.

*

- Te Kagome…- csak akkor folytatta, miután az említett felé fordította a fejét- szerinted mit mondjak a szüleimnek?

- Az igazat. Az én szüleim is tudják hogy a középkori Japánba járok.

- Csakhogy te nem ismered az én szüleimet. Nagyon…hogy is mondjam…földhözragadtak. Nem tudnak elszakadni a valóságtól, és biztos hogy elmebetegnek néznének.

- Akkor mond azt hogy elraboltak. Végülis van benne igazság.

- Mondasz valamit…- majd folytaták az útjukat legalább olyan csendben, mint a beszélgetés előtt. „Nem igaz…nem tudom őket kiverni a fejemből. De nem szabad rájuk gondolnom, mert még nehezebb lesz elhagynom ezt a világot.” Nagyot sóhajtott, remélve hogy ezzel nem csak a levegő távozik, hanem a kis csapat emléke is. /Mármint nem Inuyasha csapata./

Valahogy mégsem jött össze neki. Sesshoumaruék képe mindig beférkőzött az elméjébe.

- Holnap már elérjük a kutat. –szólalt meg Kagome ismét a nagy csendben.

- Aham. Jó.

„Feladom. De remélem majd felvidul, ha meglátja a szüleit. Biztos hiányoznak neki.„

Eseménytelenül telt ez a nap is. Azon kívül hogy Miroku meggazdagodott néhány piros tenyérnyommal. De már senki sem lepődött meg ezen. Vacsora közben Mai ismét megszólalt:

- Ugye megvannak még a ruháim?

- Persze. Mindened megvan. – Mai csak bólintott, majd újra a gondolataiba merült.

- Miért vagy ilyen hallgatag? Amikor idejöttél, sokkal beszédesebb voltál.

-mindig beszédesebb voltam…- morogta magában- Úgy értem, csak elszoktam az utóbbi időben a beszédtől. – Befejezték a vacsorát, ami Mainál annyit jelentett hogy visszaadta az ételt Kagome kezébe, majd elaludtak.

Másnap korán elindultak, majd olyan dél körül elértek a kúthoz. Mai habozott egy darabig, majd Kagoméval együtt eltűntek a lilás fényben…

*

Sesshoumaru gyorsan haladt az égen, követve a lány és Inuyasha szagát. Amikor majdnem utolérte őket, úgy döntött nem köti az öccse orrára, hogy miért jött, ezért tisztes távolságban követte őket, nehogy megérezze a szagát.

*

- Hát akkor menjünk vissza a faluba. Kagome azt mondta hogy csak néhány nap múlva jön vissza. – szólalt meg Miroku, majd elindultak a falu felé. Sesshoumaru végig kísérte őket a tekintetével őket, amíg eltűntek a látóhatárról. Szerencséje volt, hiszen a szél neki kedvezett, így öccse nem érezte meg a szagát. Majd odasétált a kúthoz. „Tehát ezen a kúton lehet átmenni abba a másik világba.” Sesshoumaru habozott „Nagyon remélem hogy nem bánom meg” Azzal beugrott a kútba.