-    Nem volt kedvem az őrzők között megtenni az utat, mert engem nem bántanak, ha szerencsém van, de téged megennének, az, biztos. - a lány arcán halvány mosoly jelent meg.

-    Akkor miért nem támadnak meg? – nézett le.

-    Nem látnak minket. Ha meg akarnak védeni valakit a vizidémonok, vagyis mi, láthatatlanná tudunk válni a vízben. – nézett a fiúra, aki furcsa szemekkel pillantott rá.

-    Meg akarsz védeni engem? – kérdezte érdekes hangsúlyban.

-    Igen. – jött az egyszerű válasz és Kinuye megállt a tó középén. – Most le kell úsznunk.

Kinuye megszűntette a lebegést és beleestek vízbe, ahol egy hatalmas vizikígyó ment el mellettük.

-    Gyere. – súgta oda a fiúnak, és lefelé kezdtek úszni, de úgy, hogy még mindig fogta a lány a démon kezét.

A tó fenekéről fehér fény áradt, mielőtt elérték volna, néhány démon majdnem nekik ment. Beléptek a fénybe, ahol egy szentély volt, kinyitották az ajtót és beléptek. A teremben levegő volt, és érdekes mód, nem ömlött be a víz az ajtón.

  - Ez Teino kagylója, a tavak uráé. Halhatatlanná tesz, ha megiszod a kagyló könnyeit, de meggyógyít bármilyen sebet, ha rácsepegteted a sérülésre. – a lány odalépett az oltárhoz és leemelte a tárgyat, aminek a közepén kék folyadék volt és néha ezüstösen megcsillant a felszíne. Kinuye Sesshoumaru elé sétált és kérdőn nézett rá. – Vissza akarod kapni a karodat ugye?

A férfi bólintott, mire a démonlány a kagylóból a folyadékot a fiú bal karja helyére öntötte, ami fehéren kezdett világítani. Kis idő után a végtag kezdett visszanőni, és miután a jelenség elmúlt, Sesshoumaru bal karja a helyén volt. Döbbenten nézett a lányra, aki a szent tárgyat visszarakta a helyére.

  - Remélem, megfelel, de mennünk kell. Mostmár az őrzők elengednek minket. – szólt hátra a lány és elkezdett úszni felfelé, majd a férfi is követte.

A démonok tényleg elengedték őket és mostmár a víz alatt indultak vissza a szárazpartra. Néhány perc múlva már el is érték azt, és kiültek a partra. Kinuye visszaváltozott másik alakjába, de a fehér vízből készült ruhát, inkább magán tartotta, a biztonság kedvéért. Lefeküdt a smaragdzöld fűre és lehunyta a szemét. Sesshoumaru nekidőlt egy fának és figyelte a démonlányt, aki kis idő után elaludt. A férfi arról jött rá, hogy a lány egyenletesen szuszogott.

Kinuye nyújtózott egyet és felült, majd közbenézett, meglátta a fiút a mögötte álló fának dőlve, majd rámosolygott. Felállt, a ruháihoz sétált és a kezébe vette őket, majd hátat fordított a kíváncsi tekintetnek. Jobb kezét a víz felé mutatta, és a fehér ruha beleszállt a tóba, majd újra cseppfolyós lett. Kinuye belebújt a kimonójába, majd a férfi felé fordult és az övét is felkötötte, majd belebújt a kis fehér papucsába.

-    Te nem öltözöl? – kérdezte a lány és felvette a földről az inget, ami száraz volt. Sesshoumarunak dobta, aki a levegőben elkapta.

-    Hova sietsz? – állt fel és felvette a fölsőjét.

-    Rin és Jaken már várnak rád. – adta kézbe a többi ruhát, majd a fiú felöltözött.

-    Rin hálás neked, hogy megmentetted az életét. Ezért, te is jössz! – adta ki a parancsot Sesshoumaru és ölbe kapta a lányt, majd szellemgömbként indult vissza a társaihoz.

-    Kötelező mennem? – kérdezte és belekapaszkodott a démon nyakába.

-    Igen. – a lány sóhajtott egyet.

Kb. negyed óra múlva a férfi megállt a kis gnóm előtt és visszaváltozott emberibb alakjába.

-    Sesshoumaru-nagyúr, végre visszajöttél. – mondta a kislány boldogan, aztán szemet szúrt neki a férfi karjaiban a lány.

-    Nagyuram, ki ez a lány? – kérdezte Jaken, furcsa tekintettel.

-    Sesshoumaru leraknál, vagy egész nap a karjaidban kell lennem? – nézett a férfira, aki lerakta a földre.

-    Na szóval, a nevem Kinuye. – mutatkozott be a sárkánydémon és leguggolt a kislány elé.

-    Rin, örülök, hogy újra látlak. Elmondtad?

-    Nem. – felelte.

-    Mit nem mondtál el Rin? – kíváncsiskodott a gnóm.

-    Semmi olyat nem mondott el nektek, ami rátok tartozna. – válaszolt és a démonra nézett. – Mennem kell. – mondta és beugrott volna a fák közé, ha nem fogta volna meg a férfi a csuklóját.

-    Nem mész sehova! – mondta semmilyen érzelmet nem tükröző hangon.

-    Nem tudsz megakadályozni. – rántotta ki a karját és újra el akart futni, ami félig sikerült is, de most Sesshoumaru elkapta a derekánál, és a vállára dobta.

-    Eressz el, te Nyugati kutya!!! – sértegette a férfit és közben az öklével verte a fiú páncélját.

-    Indulunk. – szólt hátra a ledöbbent társainak, majd elindult. Rin rögtön követte, de Jaken csak később ébredt fel, ezért bukdácsolva követte gazdáját.

-    Hallod? Tegyél le, különben lefagyasztalak! – kelt ki magából és a kezében megjelent egy jégtőr.

-    Nem tennéd meg. – felelte higgadtan, mire a lány nekidobta a mellettük álló fának, ami rögtön jéggé változott. A férfi odanézett, majd halvány mosoly jelent meg a szája szélén, de Rinék meglepődtek.

-    Valóban? – kérdezte ravasszan, mire a fiú ledobta a földre. – Aúú.

Simogatta meg a fenekét Kinuye, mert nem túl puhán érkezett a földre. Sesshoumaru hátrakötötte a lány kezeit, majd újra a vállára dobta. A férfi tudta, hogy meg tudná tenni Kinuye, de azért nem kísérti a sorsot.

A démonlány megsértődött és csak néha szólalt meg.

A férfi érezte, hogy a démonlány, már nem mocorog, és meghallotta az egyenletes légzést, amiből azt állapította meg, hogy elaludt. A lány hosszú haja a fiú térdéig ért, és szállt utánuk, a saját hajával együtt, ami szinte ugyan olyan színű volt, csak a lányé ezüstösebb. Mivelhogy késő délután volt, keresni kezdtek egy megfelelő helyet, ahol letáborozhatnának.

Kinuye, amikor felébredt már a csillagok látszottak az égbolton. Körbenézett és meglátta, hogy a démon mellette ül, és az eget fürkészte. A karja még mindig meg volt kötözve, és már fájt a csuklója a kötéltől. A férfi ránézett az aranybarna szemeivel, amiben a tűz lángjai táncoltak. A démonlánynak lelki ismeret furdalása lett, hogy mindennek lehordta.

-    Nem vennéd le a kötelet, már elszorította a csuklómat? – kérdezte lágyan a lány, hátha meggyőzi a fiút.

-    Nem gondolod, hogy tartozol nekem valamivel? – nézett a tűzbe.

-    Sesshoumaru, sajnálom, hogy sértegettelek. – felelte megbánóan és lehajtott a fejét. Azt érezte, hogy a démon kikötözi a csomót, és a kötél leesett a földre.

-    Köszönöm, hogy visszaadtad a bal karomat. – mondta halkan, és kedvesen, ami nem volt túl szokványos, ezért a démonlány rápillantott.

-    Holnap el kell mennem, és le kell győznöm Ryout.

-    Le kell győznünk, mert már én is az ellensége vagyok. – Kinuye hálás pillantást küldött a démonnak. – Lenne egy kérdésem, amit már régóta nem értek.

-    Mi lenne az? – kíváncsiskodott.

-    Emlékszel, amikor apád fogadást tartott, hogy kiválassza, kinek ad férjhez? – kérdezte csöndesen.

-    Igen.

-    Aznap este te elvittél a kedvenc helyedre, és megmutattad, milyen erőd van.

-    Folytasd. – várta a lány, hogy hol lyukadnak ki, mert fogalma sem volt.

-    Mielőtt elmentél volna, megcsókoltál. – Kinuye visszaemlékezett, és halvány pír jelent meg az arcán. – Miért tetted?

-    Hát… - zavarában megvakarta vakarta, a fejét.

-    Mond. – nézett rá várakozón.

-    Mert, szerettelek. – mondta olyan halkan, hogy a férfi is alig halotta, majd belenézett az aranybarna tekintetbe, ami lepődöttséget tükrözött. A démonlány elpirult, és inkább a tűzet, figyelte.

-    Kinuye. – monda halkan.

A lány ránézett, és a férfi megcsókolta, pont úgy, mint ő régen, csak az volt a különbség, hogy a fiú nem menekült, és Kinuye viszonozta. Néhány perc múlva megtörték a csókot és a lány Sesshoumaru mellé ült. Nekidőlt a fának és elaludt. A férfi egy ideig még figyelte, hogy van-e valamilyen démon a közelben, de amikor meggyőződött róla, hogy nincsen, felületes alvásra hajtotta a fejét.

Folytatása következik…