5 fejezet

Mayumi már több mint egy hete nem ment haza. Húga Ayumi nagyon aggódót érte, hisz volt olyan hogy egy-két napig nem jött haza de olyan nem volt hogy több mint egy hétig magába zárkózón. Sesshomaru ideges volt és Mayumi után akart menni de Ayumi nem engedte soha, hogy utána menjen. Ez is egy ilyen nap volt de mikor az este eljött egy alak suhant ki a palotából és indult az erdő fellé. Sesshoumaru volt az már nem bírta ki Mayumi nélkül ezért követte a szagát igaz halványan, érezte, de nem akarta elveszíteni, mert inkább meghal, mint hogy Mayumi szívét, összetörje igen Sesshoumaru most jött rá igazán, hogy mit akart mondani apja volt kiket, megvédeni Mayumit Rint és még talán azt a botladozó Jekent is megvédené az élete árán. Mikor Sesshoumaru rátalált Mayumira nagyon meglepődött hisz Mayumi egy fának dőlve aludt kisírt szemmel és látszott, rajta hogy amióta elment a palotából nem evet semmit. Sesshoumaru odament és az ölébe vette a vacogó lányt és ráterítette a prémjét. Így vigyázta Sesshoumaru Mayumi álmát. Mayumi érzet valami melegséget, amit eddig csak akkor érzet, ha Sesshoumaru közelében volt s ekkor kipattantak a szemei és felnézet, de amikor felnézet nem a csillagokat látta, hanem azt az arany szempárt, amiben mindig elveszet.

-         mit..mit keresel itt – nézett Mayumi még mindig Sesshoumaru szemébe de ekkor eszébe jutott Sesshoumaru jegyese és elkezdet sírni, de nem akarta hogy Sesshoumaru lássa a könnyeit ezért el akart szaladni, de Sesshoumaru meg fogta a kezét és magához rántotta.

-         Az előbbi kérdésedre hogy választ adjak téged, kerestelek – mondta Sesshoumaru és megsimogatta Mayumi arcát – nem akarlak elveszíteni Mayumi akkor inkább, meghalok, mint hogy neked összetörjem a szíved – suttogta Mayumi fülébe.

-         Ne csináld, ezt kérlek ez jobban, fáj – s Mayumi magához szorította Sesshoumarut.

-         Mayumi ne sírj, nem szeretem az arcodon látni a könnyeket – és ő is magához ölelte Mayumit. Így álltak percekig, míg végül Mayumi megnyugodott. Mayumi kibontakozódott az ölelésből és Sesshoumaru szemébe nézett.

-         Miért – kérdezte meg végül Mayumi.

-         Ő nem a jegyesem Mayumi hanem a legjobb barátom. Apám nevezett el minket úgy hogy jegyesek, mert szoros barátságban álunk mindig kitartunk egymás mellet és segítünk egymáson, ezért mindenki ezt mondja a palotában senki se érti, hogy miért hívják így őt, aki nem élt akkoriban – fejezte be Sesshoumaru. Mayumi nem tudta higgyen e vagy sem szavainak ezért csak megfordult és elindult a palota irányában de alig tett két lépést össze eset az volt a szerencséje, hogy Sesshoumaru ott volt és elkapta.

-         Legyengültél, hiszen nem ettél semmit egy hétig – mondta Sesshoumaru és még jobban magához ölelte végül Sesshoumaru felvette menyasszonyi fogásban és így vitte haza. Mikor végre hazaértek már az utolsó napsugár is feljött. S Sesshoumaru észre sem vette mikor aludt el Mayumi a karjaiban.

-         Mi történt Mayumival – kérdezte aggodva Mayumi húga.

-         Csak legyengült a szervezette pár nap, és lábra tud állni – válaszolt Sesshoumaru és bevitte Mayumit a szobájába, mikor lefektette Mayumit ki akart menni, de egy hang megállította.

-         Ne menny el – mondta halkan Mayumi – maradj itt velem – de ezt már nem kellett volna mondania, mert Sesshoumaru már Mayumi ágyán ült s Mayumit magához ölelve aludtak el.

.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.