XVII.    Nélküled élni…

Mido a szobájáig futott. Szó nélkül átrohant az előszobán, rázárta az ajtót és sírva az ágyára rogyott. Ott aztán végtelennek tűnő ideig zokogott. De aztán szépen lassan elaludt. Reggel korán ébredt. Szomorúan és magányosan. Felkelt és mosakodni készült. A fürdőben újra eleredtek a könnyei. Minden a démonra emlékeztette. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, megmosakodott, ruhát váltott és elindult az iskolába. Családja hiába faggatta nem mondott semmit.

Csak árnyéka volt önmagának, az órákon nem figyelt, kerülte a társaságot. Magába zárkózott az iskolában is. Tanítás után egyből hazafelé indult, édesanyja finom főztjéből is alig evett valamit. Aztán bezárkózott a szobájába és nem jött elő másnap reggeli.

Nem is sejtette hogy mennyien aggódnak érte. Oda át Kagome, Sango, Inuyasha, Shippou, Miroku, Rin, Aun. Itt pedig még a húga is nap, mint nap megkérdezte, hogy mi van Midoval, de a nő csak a fejét tudta csóválni. Így ment ez egy hétig. Midayoi a 3madik 1est kapta, de ez sem érdekelte. Édesanyja elhatározta, ha törik, ha szakad, beszél a lány fejével.

Késő éjszaka volt, Mido mint már annyiszor, ismét álomba sírta önmagát. Mikor a lány elcsendesedett egy árnyék jelent meg az ablakánál. Benyomta az ablaktáblákat és hangtalanul beugrott. Aztán körbenézett a szobában. Érezte a szobában a könnyek sós illatát. Halkan sóhajtott, és az ágy mellé lépett. Meg akarta érinteni az alvó lány vállát de nem tette. Az aranysárga csillogó szemek összeszűkültek. Újra elkezdte a mozdulatot, de nem ment.

Az árnyék nagyot sóhajtott. Körbenézett a szobában, de semmi érdekesett nem talált. Aztán az íróasztal mellé lépett. Némán álldogált mellette aztán lehajolt és egy lapot vett fel. Majd íróeszközt keresett. Aztán leírta a két mondatot és a végére a daiyokai írásjelet rajzolta. Aztán visszalépett az ágyban fekvő lányhoz. Mélylevegőt vett és egy hírtelen mozdulattal felkapta. Aztán némán várta hogy Mido felpofozza, sírni vagy ordítani, kezdjen. De egyik sem jött. A lány békésen aludt tovább, sőt álmában egy nevet ismételgetett. A férfi a levelet az üres ágyra tette, majd kilépett az ablakon. Átsuhant az éjjeli kertben, a hold kerek képe vigyorogva nézte őket. Aztán a szentélybe lépett. Ott megpillantotta Mido kivasalt és frissen mosott ruháit, amiben a középkorba szokott menni. Lehajolt és a sötétkék nadrágot, a fehér inget, a köpenyt és a kendőt is felvette, majd a pizsamás Midora terítette. Aztán átlépett az átjárón.

Mikor belépett a vörös derengésbe a lány résnyire nyitotta álmos szemeit. Aztán elmosolyodott, és halkan megszólalt. Félig nyitott szemmel, alig érthetően de beszélt:

-          Milyen szép álom… Sesshoumaru… Bárcsak veled maradhatnék… Nem akarok felébredni… - azzal visszahunyta a szemét és tovább aludt.

A démon egy percre megállt és nézte az alvó Midayoit. Aztán tovább indult és kilépett a tisztásra. Mikor kiért az alakja kékesen felragyogott, majd szépen lassan kis fényes gömbbé változott és felreppent az égbe. Már egy órája repültek, de a java még vissza volt. Rint és Jakent csak pár kilométerre hagyta a szent földektől, és ő is, mikor idefele szállt vagy 2 órát repült. A hold lassan kezdett eltűnni a nyugati égbolton. Midayoi mozgolódni kezdett, a keze libabőrős lett és kicsire összehúzta magát. „Fázik” – gondolta a démon és leereszkedett a földre. Ott egyik kezébe fogta a lányt, másikkal lekanyarította a prémet a válláról, majd körbetekerte vele Midot. Aztán újra felrepült a csillagos égboltra.

Nem túl rég óta repültek, a lány újra mozgolódni kezdett, sőt ki is nyitotta a szemét. A démon szíve akarva akaratlan nagyot dobbant. Még nem készült fel Mido reakciójára, és ha most itt a felhők közt ordibálni kezd vele… De a lány csak hitetlenkedve nézett maga elé. Aztán kihúzta az egyik kezét a prém alól, és ámulva megérintette Sessh arcát. Mikor elérte rémülten visszakapta, és összeráncolta a szemöldökeit, majd megdöntötte a fejét:

-          Nem álmodom? – suttogta.

Sesshoumaru nem nézett rá csak visszatakarta, és magához szorította. Mido szeme könnyesedni kezdett és még mindig hitetlenkedve nézte a gyönyörű arcot és az elsuhanó csillagokat. Aztán az egyik könnycsepp legördült és a démon karjára csöppent. Mido meg akart szólalni de nem ment. Aztán megérzett valami hihetetlen aurát. A tisztaság akkora erejét, hogy a lélegzete is elállt. Előre nézett és megpillantotta a Hakureizan-t, a szent hegyet. Sessh ereszkedni kezdett és egy tisztáson ért földet. Egy parányi tábortűz mellett Jaken, Aun és Rin aludt. A démon letette a nőt, nagyon finoman a földre, és feljebb húzta rajta a prémet. Mido nem tudott megszólalni, csak csorogtak a könnyek a szeméből. Sessh lehajolt hozzá és kihúzta a hajszálakat a szeméből:

-          Egyszer majd megértesz… - suttogta, hogy az alvókat fel ne keltse, majd elindult az erdő felé.

Rövidest eltűnt a lány szeme elől. Mido sírni kezdett, de ő maga sem tudta eldönteni most mitől. Semmiféle fájdalmat nem érzett, sőt. A tudat hogy a démon érte jött. Aztán érezte, hogy egy idő után képtelen sírni és a könnyei is elálltak. Majd mosolyogva, de könnyes szemekkel újra álomba merült.

Reggel éktelen visításra ébredt:

-          Midayoi! – visította Rin boldogan és az éppen felülő lány nyakába ugrott, úgy hogy ledöntötte azt.

-          Rin, de jó újra látni téged! – ölelte át a lányt Mido.

-          Annyira aggódtam! Nem tudtam, mi van veled és Sesshoumaru nagyúr teljesen magába zuhant, miután elmentél. Nem mutatta, és nem is látszott rajta, de ha a szemébe néztél… Úgy féltem hogy mi lesz ebből!

-          Még ő érezte rosszul magát? Akkor én mit mondjak… - válaszolta Mido, inkább csak magának.

-          Találkoztunk Inuyasháékkal és Sesshoumaru nagyúr és Inuyasha laposra verték egymást. Mondjuk inkább Inuyasha Sesshoumaru nagyurat, mert ő annyira sem volt képes koncentrálni, hogy előhívja azt a kék villámot a kardjából. Persze megjelent Kagome aki meg annyiszor mondta ki, hogy „Fekszik!” hogy Inuyasha meg rosszabbul nézett, ki mint ha Sesshoumaru nagyúr eltalálja a villámokkal. Aztán meg különváltunk, de még Inuyasha utána szólt a nagyúrnak valamit rólad, hogy nélküled semmit sem tud, mert hogy elvette egy nő az eszét vagy valami ilyent. Na erre viszont Inuyasha megkapta a hiányolt kékes izéket, és elég rosszul nézett ki utána. Ez volt tegnap előtt. Aztán újra találkoztunk azzal a furcsa lánnyal, és beszéltek a nagy urammal, igaz hogy csak pár szót, de rólad beszéltek, arra tisztán emlékszem. Az a szép lány azt mondta, hogy a nagyuram kegyetlen, mert neked szánta azokat a mondatokat és neked kell kötelességtudónak lenned, nem neki közbe avatkozni. A nagy urunk meg azt mondta, hogy ő meg nem akarja úgy végezni, mint az öccse, ami nem tudom, hogy mit jelent, ezen a lány nagyon elszomorodott és elment, de azt mondta Sesshoumaru nagyúrnak, hogy akármit is tesz megtalálta a végzetét. Aztán jöttek azok a fehér hosszú lények és elvitték őt, aztán Sesshoumaru nagyúr meg eltűnt tegnap este. És ma arra ébredtem, hogy újra velem vagy! Végre van megint pótapukám meg pótanyukám. – Rinből megállás nélkül ömlöttek a szavak, Midayoi csak figyelmesen hallgatta.

-          Értem. Sesshoumaru hova ment? – kérdezte gondolataiba merülve.

-          Nem tudom, de azt mondta, teljesíti a kívánságod, addig, amíg nem kell harcolnunk, addig távol marad, hogy ne okozzon fájdalmat neked! Vagy valami ilyent üzent.

-          Hogy ne okozzon fájdalmat? – ismételte meg Mido.

-          Igen. Én láttam, hogy miután elmentél Sesshoumaru nagyúr utánad ment. Aztán egy levelet olvasott el vagy 1000szer az utána következő éjszaka. Nem tudom, mi történik, de azt akarom, hogy ti boldogok legyetek. – Rin közben a ruhája alját gyűrögette.

-          Indulnunk kellene a hegy felé! – szólt közbe az okoskodó Jaken.

Midayoi felkelt és megpillantotta maga mellett a ruháit. Elbújt egy bokor mögé és átöltözött, a pizsamáját pedig kis batyuban a hátára kötötte. Elindultak. Egész nap gyalogoltak, mert az egyre tisztuló térben Aun nem akart felrepülni. A nap végére Jaken is nagyon rosszul nézett ki. A két lány úgy döntött megállnak. Tábort vertek és pihenni tértek. Midayoi egész nap érezte hogy Sesshoumaru követi őket, de próbált nem figyelni rá. Egyelőre tisztázni akarta a saját érzéseit. Mindannyian lefeküdtek és el is aludtak.

Reggel nem sokkal napkelte után ébredtek, megreggeliztek, ami pár őszi bogyóból és friss vízből állt majd tovább indultak. Midayoinak különös érzése támadt. Hírtelen több ékkőszilánkot is érzett. Négy bemocskolt szilánkot egy helyről, egy jóval nagyobb egységeset azok felé közeledni. És egy tiszta és vakítóan csillogó szilánkot. Mido megtorpant, majd alakot váltott. A többiek némán figyelték.

-          Maradjatok le, de ne túlzottan! Jaken vigyázz Rinre! – utasította a kis gnómot.

-          Hogy merészelsz nekem parancsolgatni? – háborodott fel a kis démon.

Ám nem tudta folytatni, mert valahonnan egy pontosan elhajított kő úgy fejbe vágta, hogy elborult.

-          Igen is nagyuram! – nyögte miközben forgott vele a világ.

Mido elhúzta a száját, majd futva elindult a szilánkok felé. Félúton puskapor szaga csapta meg az orrát, és hallotta a tompa robbanásokat. Még jobban rohanni kezdett, és újra az a furcsa elsuhanó mozgás lett a vége. Aztán megpillantott egy falut. Aztán egy csomó embert köztük gyerekeket. Szörnyű kép tárult a szeme elé. Inuyasha a kardja nélkül puszta kézzel egy emberrel harcolt. Annak a torkában egyre jobban elfeketedett egy ékkőszilánk. Aztán megpillantotta az eszméletlen Kikyout ahogy felé tart valami acélból készült szerkezet, rajta pedig egy nőszerű ember is ült. A masinában és a női ruhás férfiben is volt egy ékkőszilánk. Aztán még egy ékkőszilánkos embert látott, amint egy tűzkarikában fogva tartja Kagomééket. Sango meglendíti a csonttörőt, és utat nyit a lángtengerben a szerzetesnek, aki az eszméletlen papnő felé rohan. A gépszerkezet belegyorsít, Mido lehetetlennek tartotta, hogy Miroku időben odaérjen. Hátranyúlt a tegezébe az íjáért és egy nyíl ért. Lassú méltóságteljese mozdulattal kifeszítette, egy pillanatig célzott, majd elengedte a húrt. A vessző felragyogott és egyenesen a hatalmas acélmasina felé szállt és közte meg a papnő között a talajba fúródott. Miroku elérte a még mindig magatehetetlen Kikyout és elrántotta. Eközben azonban mindenki a nyíl kilövője felé nézett. Midayoi újabb vesszőt tett a húrra és a Sangot, Kirarát és Kagomét körbeölelő lángtengerre célzott. A nyíl elszállt és a lángok megszűntek. A tüzet tápláló ékkőszilánkos férfi Midora nézett, majd a női ruhás társára kiáltott:

-          Jankotsou! Megmozdulnál?

-          Igen is Renkotsou, habár én Inuyashával vagy azzal az édes hűvös bátyával akarnék harcolni! - de azért leugrott az acél masináról és Mido felé indult.

-          Ginkotsu! Te addig rombold le a falut! Suikotsu te meg ne játszadozz azzal a korccsal! Öld meg! Nem érünk rá! – a vas gép és az acél karmos biccentett és elkezdte feladatát.

Eközben a női ruhás a lány közelébe lépett és meglendítette a kardját. Mido érezte valamilyen különleges támadásra, számítson, de nem tudta milyenre. Ám mielőtt Jankotsou elindíthatta volna a kígyókardot egy zöld energiaostor felé csapott, így kénytelen volt arrébb ugrani.

-          O! Hát te is megjöttél! – kiáltotta, szemei kikerekedtek az örömtől és egyik kezét a szája elé kapta.

-          Sesshoumaru, te ebbe ne szólj bele! – kiabálta dühösen Mido – Egy ilyen túlfűtött kályhát egyedül is le tudok győzni!

A démon megrántotta a vállát, visszaszívta az energia ostort és hátat fordított. Jankotsou sértődötten húzta el a száját.

- Egy kis lány lekályházott! – majd a távozó démon felé pillantott – Drága Sesshoumaru nagyúr, te még ne menj el! – kiabálta és a kígyókardal a férfi után csapott.

De Midayoi gyorsabb volt, egy mozdulattal közéjük került, kihúzta az ikerkardokat a hátára erősített hüvelyből és egy könnyed mozdulattal, visszaütötte. Alig fejezte be a védekezést már is támadt. A kardok felizzottak ő belevágott a sárgán kavargó párába és az örvény Jankotsou felé száguldott. Sajnos ő sem volt rest kitért a támadás alól, az a távolban széttépett pár fát és bokrot majd elhalt. De itt megállt a köztük folyó csata.

Ginkotsou, az acél monstrum bombázni kezdte a falut. Közben Inuyasha a földre került és Suikotsu karmai megcsillantak a tűzben. Midayoi rémülten nézett körbe. Miroku az ájult Kikyout próbálta biztonságos helyre vinni. Sango és Kagome rémülten figyelte csak a közjátékot. Az őket sakkban tartó Renkotsou társaira kiabált.

-          Ideje indulnunk!

Jankotsou egy mozdulattal már az acél monstrumon ült. Renkotsou égő acélhálókat küldött a két lány felé, de Sango sikeresen védte a csonttörővel. A férfi újra támadt de fél szemével az Inuyashával küzdő társát figyelte, aki valamiért tétovázott.

-          Öld már meg! – kiabálta miközben a visszavonuló acélgépre ugrott fel

-          Suikotsu-sama! Mit csinálsz? – kérdezték a közelben álló gyerekek.

-          Takarodjatok! – üvöltötte a kérdezett, de Mido tisztán látta hogy az ékkőszilánk a torkában tisztulni kezd.

-          Suikotsu-sama! - suttogták a gyerekek.

Kagome viszont nem gondolkodott tovább. Nyilat vett elő és Suikotsura célzott. Ám még mielőtt a vessző célba találhatott volna a férfi összeesett. Inuyasha egy szökkenéssel talpon volt és a mellette földbefúródott Tessaigáért nyúlt. Ám mire támadóállásba állt, társukat összeszedve mind a négyen eltűntek.

-          A nyomorultak! Megint elfutottak! – ordította, majd elrakta hüvelyébe a kardját.

Mido is követte a példáját, és Kagoméék felé indult. A három lány egy rövid mosollyal üdvözölte egymást majd mindannyian Inuyasha felé fordultak. A hanyou csak állt egy darabig és az élettelen Kikyout nézte. Miroku a lány mellett állt és a fejét csóválta. Aztán Inu elindult a magatehetetlen lány felé. Mido érezte, ahogy Kagome szíve kihagy egy dobbanást. A lányra nézett, majd ő is a papnő felé indult. Mindannyian odamentek és némán figyelték. Inuyasha mellé guggolt és némán várták mikor ébred fel a papnő. Midayoi felnézett az égre és éles szeme egy furcsa fehér gyíkszerű repülő lényt látott meg. Megérintette Kagome vállát és a lényre mutatott.

-          Az mi? – kérdezte.

-          Lélekrabló. – válaszolta a lány tömören, aztán Inuyashára nézett és neki mondta a továbbiakat – Inuyasha! Kikyounak nem tudnak a Hakureizan akadálya miatt lelkeket hozni a lélekrablói. Ki kell vinned innen őt.

A hanyou nagy szomorú szemeivel Kagoméra nézett, majd ölebkapta az ájult Kikyout és elindult vele. A többiek követték, de csak tisztes távolságból. Miroku és Mido leghátul halkan beszélgettek:

- Kérlek, mond el mi történt itt? – kezdte a lány.

- Az a négy ember feltámasztott halottak. Régen zsoldos katonák voltak, háborúról háborúra jártak, ám az erejük végül túl nagy lett és csapdába csalták, majd kivégezték őket. Levágták a fejüket és eltemették őket. Naraku az ékkőszilánkokkal felébresztette őket, és most az ő zsoldosai. Naraku itt bujkál a szent földeken, és a 7 zsoldosnak kell feltartania bennünket.

- Értem. De ezek csak 4en voltak?

- Igen. Amíg nem találkoztunk Kouga a farkas szellem megölt egyet, és Sesshoumaru is megölt egyet. Ezzel az életünket mentette meg, mert mi súlyosan megmérgeződtünk. Ha ő nem öli meg a méregkeverőt meghalunk. Mondjuk így is közel voltunk hozzá. De hála Myogának, és Shippounak életben maradtunk. Ez talán 3 napja történt. Azóta üldözzük a Sichinitait.

- Köszönöm, most már mindent értek. De várj! Ez is csak 6 ember?

- Igen. Valószínűleg a vezérük még hiányzik. – ráncolta össze a homlokát a szerzetes.

Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert kiértek az akadályból. Inuyasha lerakta Kikyout egy fa tövébe és mellé guggolt. Azonnal megjelentek a lélekrablók és lelkeket adtak az alélt lánynak. Aztán Kikyou kinyitotta a szemét és körbenézett. Először Inuyashára, majd a fájdalmasan félre néző Kagoméra. Aztán a háttérben álló szerzetesre, szellemirtóra, majd végül Midayoira.

-          Szóval visszajöttél? – kérdezte. A többiek csak értetlenül figyelték a kibontakozó párbeszédet.

-          Mondhatjuk úgy is. – válaszolta tömören a lány.

-          Ugye tudod, hogy ő félre értett engem?

-          Ha te mondod, de legalább felnyitottad a szemem.

-          Ne beszélj bolondságokat. Én hiába szóltam, túl késő. Csak arra figyelj, hogy ne kövesd el te is azt a hibát, amit én. Ebből minden mikonak tanulnia kéne. – sóhajtott a papnő és felült.

-          Ti meg miről beszéltek? – kérdezte halkan Inuyasha.

-          Nem a te dolgod, de köszönöm hogy megmentettetek! – válaszolta Kikyou, felállt de még nem kapott elég lelket. Inuyasha elkapta, Kagome viszont akaratán kívül halkan feljajdult.

-          Ne mozogj még! Inkább mond el mért vagy itt!

-          Tudod jól Inuyasha! Éppen azért amiért mindannyian. Hát összegyűltünk! – sóhajtott a nő – A szellemirtó, a szerzetes, a miko és a hanyou egyik oldalról. A farkas démon és falkája a másik oldalról. Sesshoumaru nagyúr és a másik miko szintén itt van. És én is itt vagyunk. Ugyan azért a célért küzdünk.

-          Kikyou mondtam neked, hogy nem kell harcolnod! – fakadt ki Inuyasha. A lány elhúzta a száját és felegyenesedett.

-          Tegyed, meg ami tőled telik, de a végzeted szólítani fog, éppen úgy, mint a társaidat. Ti is érzitek, Kagome, Midayoi?

-          Mire gondolsz? – kérdezte Mido halkan.

-          A gyönyörű csúnya, ahogy a csúnya is gyönyörű. A jó rossz, ahogy a rossz is jó. Az élet halál, ahogy a halál is élet… Köszönök mindent! – azzal felállt és elindult.

Senki nem, mert utána szólni. Még ott csengett az utolsó mondat a fülükben, amikor pedig már Kikyou messze járt. Aztán mozgolódni kezdtek. Inuyasháék tábort vertek. Csendben megvacsoráztak, Midayoi is bőségesen evett, de az étel egy részét elrakta. Aztán megköszönte az ételt és még mielőtt bárki bármit mondhatott volna neki elindult. A kis csapat halkan beszélgetni kezdett, majd mindenki nyugovóra tért.