Kanako az összetört lelkű leány

1 fejezet

Kanako épp az utcákat járja magányosan. Már mindenki aludt kivéve a holdat és Kanakot kinek lelke összetört családja és szerelme halála után. Mint mindig csendben és néha egy-két könnycseppel arcán sétált. Bár mindenki azt hiszi Kanako boldog ez sosem volt igaz, mert Kanako csak éjjel siratja meg szüleit és sétál magába roskadva. Igaz családját és szerelmét már vagy 3 éve vesztette el, és egy öregasszony fogatta, be sose mutatta, hogy fájt volna haláluk. Csak is az öregasszony tudta Kanako titkát hogy éjjel sírja ki magát. Most éppen haza indult mivel holnap lesz a tavaszi virágköszöntő. És mindenkinek részt kel venni rajta még a királynak s azoknak kit meghívnak. Az öregasszony boldoggá akarta tenni ezért minden pénzét egy gyönyörű ruhára költötte, bár Kanako ezt nem tudta sejtette valamivel meg fogja lepni, hiszen mindig azt akarta boldog legyen. Mikor hazaért átöltözött és lefeküdt saját szobájában.

Mikor reggel Kanako felébredt egy levelet és egy gyönyörű ruhát kapott de az öregasszonyt sehol sem lelte. Ezért Kanako kibontotta a levelet és elkezdte olvasni:

Kedves Kanako!

Tudom azt kérted, ne lepjelek meg semmivel, de szeretném, ha ezt a gyönyörű ruhát felvennéd.

Tudnod kel, hogy már nem sokáig fogok élni már csak egy-két hetem, van és távozom az élők sorából.

Szeretném, megköszöni, hogy a lányom helyet lányom voltál és gondoztál.

Nem szeretném, ha látnod kéne, hogyan távozok az élők sorából ezért egy barátomhoz mentem!

                                                                                    A te bolondos öregasszonyod

Kanako miután elolvasta leroskadt ágyára és sírni kezdett, ahogy csak tudott. Mikor már megnyugodott Kanako megnézte a gyönyörű ruhát és felvette. Nagyon jól ált neki és elég különös volt fel kellet venni egy hozzá simuló egyrészes szoknyát, és derékára kellet kötni egy kendőszerűséget ugyan így kellet tennie felső testén is és szőke haja, bár ezért mindenki különcnek tartotta nagyon jól ált hozzá. S most mivel semmi sem takarta a karját most látszott igazán hogy egy jel van a jobb karján. Kanako tudta miért van ez a jel, mert ő volt az északi területek trónörököse, s mert egy démon volt de ezt senki se tudta, mert aurája emberi illata pedig a korán kelő barack illat volt. Kanako nem akarta elfoglalni a trónt, mert félt életét tönkreteszi a hatalom ezért egy éjszaka elszökött s akkor talált rá az öregasszony.

Mikor eljött a tavaszi virágköszöntő ideje Kanako kilépet a házból és elindult a tér felé. Mikor odaért minden férfi szem rászegődőt hogy megbámulhassák a mindig szép Kanakot. Ám essem tartott sokáig, mert megérkezet a területek ura Sesshoumaru sama. Mikor megérkezet látta lányt s a jelet a vállán és érezte a korán kelő barackvirág illatát. Ám ekkor a lány elment ahhoz a helyhez, ahol egykor szerelmével találkozott de Kanako nem vette észre, hogy Sesshoumaru követi.

-         Ki vagy te halandó, ha egyáltalán halandó vagy – tette fel a kérdést és újra végignézet a lányon. Kanako megsimította a fát, mit oly nagy tiszteletben tartott.

-          A nevem Kanako s tényen nem vagyok halandó, de nem mondom, meg mi vagyok, mert túl fájdalmas, az hogy kiknek vagyok a leánya, vagy az hogy elfogadjam hogy meghaltak – mondta Kanako s egy könnycsepp gördült le a szemén miközben elment Sesshoumaru mellet.

-         Áj meg – adott parancsot kanakónak ki engedelmeskedet – mit keres itt az észak trónörököse – tette fel a kérdést miután rájött mit jelent Kanako vállán a jel.

-         Szüleim meghaltak,

 Szívem megszakadt,

 Nem tudtam, mit tegyek,

 S ezért eltűntem,

 Mint a köd az éjszakában.

 Nem bírtam uralkodni

S nem bírtam élni

De egy asszony segített

 Ki most halála egy-két hetét tölti.- írta versbe Kanako s visszament az ünnepeltek közé.

Sesshoumaru még mindig ott ált egyhelyben s nézi azt a helyet, ahol egy perce ált. Miután sikerült feldolgoznia a történteket vissza ment ő is a térre és nézte a lányt kinek nyugodtság és béke áramlott arcáról, de Sesshoumaru tudta Kanako nem tudja feldolgozni a történteket és viaskodik érzelmeivel.

.

*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.