2. fejezet

Egy hét telt el. Mióta Kiyoshi úr megütötte Hikarit, szinte alig beszéltek egymással. Viszont az a néhány alkalom, amikor mégiscsak szóba elegyedtek, mindig heves veszekedésbe torkollott. Most is ez történt. Egy különösen fárasztó napon, amikor még Miyuki segítsége se vett le túl sok terhet Hikari válláról, a fogadós és Hikari rettenetesen összevesztek. Szörnyű dolgokat vágtak egymás fejéhet, a fogadó kellős közepén. Az elképedt vendégek szóhoz se jutottak döbbenetükben, és úgy tűnt, mintha nem is mernének beleszólni a vitába. A férfi agya ez alkalommal is elborult, és megint felpofozta a lányt, aki az ütés erejétől a földre esett. Viszont most Hikari se hagyta annyiban a dolgot. Földühödött azon, hogy Kiyoshi úr képes volt őt ennyire megalázni, hogy egy egész fogadónyi ember előtt ütötte meg. Nem gondolkodott, ösztönből cselekedett. Abban a pillanatban, amint teste a padlóhoz csapódott, feltámaszkodott félig ülő helyzetbe, és kirúgta a férfi alól a lábát. Igaz, hogy így Kiyoshi úr majdnem rázuhant, de Hikarinak sikerült még idejében arrébb gurulnia, aztán felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, csapot-papot otthagyva elfutott az erdőbe. Meg sem állt a kedvenc helyéig, ahol lerogyott egy kis sziklára közvetlenül a víz mellett, és keserves sírásba kezdett.

***

Egy lovas férfi vágtatott őrült sebességgel a fák közt. Kitűnően tudott lovagolni - ezt bizonyította, hogy még csontrészegen is biztosan ülte meg az állatot. Elért egy kisebbfajta barlanghoz, ahol lepattant a lóról. Mihelyt talajt fogott a lába, megtántorodott a részegségtől, de összeszedte magát, és bekiabált a sötétségbe:

- Hé, banditák! Gyertek elő, beszédem van veletek!

Odabentről fegyvercsörgés hallatszott.

- Ki vagy és mit akarsz tőlünk? - kérdezte egy durva hang.

- A nevem nem számít. Viszont lenne egy megbízásom számotokra - mondta a lovas férfi, és megcsörgette pénzzel teli erszényét. - Jó pénzt fizetnék nektek.

Kis idő elteltével egy magas, páncélba öltözött férfi alakja bontakozott ki a sötétségből. Nem sokkal mögötte lemaradva jött három másik férfi is, szintén páncélban.

- Mennyit fizetsz nekünk? - kérdezte a bandita.

- Épp eleget ahhoz, hogy egy darabig jól megéljetek belőle - válaszolta a kérdezett egy alattomos vigyor kíséretében, majd ismét megcsörgette az erszényét.

- Hmm… érdekel az ajánlatod - mondta a bandita, hasonlóan alattomos vigyorral az arcán. - Mit kell tennünk?

- Meg kell ölnötök valakit… Egy lányt…

- Mikor, hol és ilyen módszerrel végezzünk vele?

- Gyorsan és egyszerűen! Emellett a falu mellett úgy húszpercnyi járásra van egy tó. A lány most annál a tónál van valahol. Derékig érő fekete haj van, sötétzöld kimonója és világos szoknyája. A neve Hikari, és most múlt 17. Miután megöltétek gyertek a fogadómba, és megkapjátok a pénzeteket. Remélem, nem fogok csalódni bennetek.

A bandita pár másodpercig még összehúzott szemöldökkel mérlegelte a helyzetet, aztán bólintott, és elvigyorodott.

- Rendben. Fizess némi előleget, aztán kezet rá!

Megtörtént a fizetés és a kézfogás, a fogadós ellovagolt, a négy zsoldos pedig felszedelőzködött, felpattant a lovára, és már száguldott is a tó irányába.

***

Nem tudta abbahagyni a sírást. Bármennyire is akarta, nem sikerült neki. Mikor könnyei már kezdtek elapadni, újra és újra feltört belőle a zokogás. Rengeteg gondolat szaladgált a fejében, de a megannyi érzésből csak egyetlen szó fogalmazódott meg:

- Miért? - kérdezte.

Ez a ,,miért” sok mindenre vonatkozott, szinte az egész életére. Miért ütötte őt meg Kiyoshi úr? Miért sír, mikor általában erős szokott lenni? Miért érzi ilyenkor, hogy más, mint a többiek? Miért pont ennek a tónak a partjára jön, ha valami bántja? Miért érzi úgy, hogy a víz közelében jobban megnyugszik? Miért haltak meg a szülei? Miért hagyták itt őt, hogy aztán egy olyan emberrel kelljen élnie, akivel nem tud kijönni? Miért mondta neki az édesanyja, hogy soha sem fogja elhagyni, mikor utána mégis elment, örökre? Amikor eszébe jutott az édesanyja, még jobban elszomorodott. A víz fölé hajolt, és belenézett a tó tükrébe, ahonnan a saját képmása nézett vissza rá szomorú, könnyáztatta szemekkel. Aki ismerte a szüleit, mind azt mondja, hogy Hikari az anyja kiköpött mása. Csupán annyi a különbség kettejük között, hogy Hikari szemei nem boldogságot és vidámságot tükröznek, hanem bánatot és szomorúságot… olyan érzelmeket, amik már 9 éve benne élnek…

- Anya… - suttogta. - Miért hagytál itt? Miért kellett elmenned olyan korán? Hiszen még szükségem lett volna rád…

Miközben beszélt, mély fájdalmának utolsó könnycseppjei belehullottak a vízbe. A lány nézte a fodrozódó vízgyűrűket, majd felemelte a kezét, és tenyerével gyengéden megérintette a vízfelszínt, azon a helyen, ahová a könnyei hullottak.

- Édesanyám… - suttogta csukott szemmel, miközben fájdalmas mosolyt csalt az arcára egy, a szíve mélyén őrzött régi emlék.

***

A lány minden egyes mozdulatát négy pár férfiszem követte figyelmesen. Nem sokkal azelőtt érkeztek meg. Rövid megbeszélés után elkezdték bekeríteni a lányt, hogy négy oldalról támadhassanak rá. A gyilkosság terén nagyon profiknak számítottak, nem csoda hát, hogy állandóan bujkálniuk kellett. Most is, mint minden egyes eddigi alkalommal, bekerítették áldozatukat, és várták főnökük jelzését a támadásra. És Hikari mindenről semmit sem tudott…

***

Hikari kinyitotta a szemét, mert valami furcsát érzett. Olyan volt, mintha a víz finoman hullámzani kezdett volna a keze alatt. Látni nem látott semmit, viszont a kezével határozottan érezte az apró lökéseket. Felemelte a tenyerét a vízről… és elállt a lélegzete… A víz emelkedni kezdett. A lány ijedten kapta el a kezét, és felpattant, úgy meredt a különös jelenségre. Viszont a víz egy ponton tovább emelkedett, egészen addig, míg egy Hikarival nagyjából megegyező magasságú és szélességű vízoszlop jött létre. A lány rémülten meredt a kiemelkedett víztömegre, moccanni sem tudott a megdöbbenéstől. A tó vize csendesen fodrozódott tovább, mintha az imént mi sem történt volna. Úgy egy fél perc elteltével Hikari azt vette észre, hogy valami nagyon halványan és alig láthatóan kezd kibontakozni a vízből. Erősen koncentrált arra, hogy láthassa azt a valamit, és a vízoszlop erre határozottabban kezdte felvenni azt a formát, de még mindig nem lehetett kivenni, hogy valójában micsoda az. Hikari még erősebben összpontosított az alakra, ami most már leginkább egy emberre hasonlított… Már majdnem kiderült, hogy kinek az alakját vette fel a víz, mikor a lány egy kiáltást hallott baloldalról:

- Most!

Hikari oldalt kapta a fejét, hogy megnézze, ki kiáltott, viszont rögtön vissza is kapta, mert egy csobbanást hallott. A félig alakot öltött víztömeg visszaesett a tóba, és most már teljesen hétköznapinak tűnt.

A lányba hirtelen belehasított egy érzés, és gyorsan körülnézett. Négyfelől négy durva arcú zsoldos szaladt feléje, kivont karddal. Nyilvánvaló volt számára, hogy mit akarnak: megölni őt. Először kétségbeesett, hiszen az egyetlen menekülési útvonal, amit nyitva hagytak előtte, a tó volt, viszont egy pillanattal később sikerült úrrá lennie ijedtségén, és eszébe jutott valami. Az égre emelte félig becsukott szemét, majd arccal előre a földre borult, ájulást színlelve.

„Könyörgöm, sikerüljön!” - fohászkodott magában.

Terve bevált, mert a katonák párméternyire tőle megtorpantak a nem várt reakció láttán. Azt várták, hogy a lány majd elkezd sikítozni, vagy szaladni, ehelyett mit csinál? Fogja magát, és elájul.

Választ várva néztek főnökükre, aki ugyancsak meglepődött. Ő is teljesen mást várt. Hikarinak sem kellett több. Mikor a szeme sarkából meglátta a zsoldosok értetlen pillantását, villámgyorsan felugrott, és amilyen gyorsan csak tudott beszaladt az erdőbe. Szerencsétlenségére a férfiak épp a falu felőli oldalon álltak, így neki a faluval ellentétes irányba kellett futnia, de remélte, hogy valahogy majdcsak sikerül leráznia őket. A katonák megint meglepődtek, majd a főnökük mérgesen felkiáltott:

- Átvert minket! Utána! Nem lóghat meg ez az átkozott lány! - és azzal ők is futásnak eredtek.

Hikari úgy szaladt, ahogy csak bírt, egyre távolabb kerülve a falutól. Jól tudta, most az életéért fut. Az erdő ezen részében több volt az aljnövényzet, de a lány nem törődött vele, hogy a tüskés indájú kúszónövények összekaristolják a lábát, csak rohant és rohant. Hallotta maga mögött a zsoldosok fegyver - és páncélcsörgését, és hallotta hangos zihálásukat és káromkodásaikat is, de a világ minden kincséért sem fordult volna meg, hogy szemügyre vegye, mennyi előnye van még.

„Már nagyon messze kerültem a falutól, és… és már kezdek nagyon elfáradni… de ha ezek négyen utolérnek engem, akkor… akkor végem van!” - gondolta Hikari, miközben érezte, hogy ereje fogytán van. Utolsó erőtartalékainak igénybevételével még gyorsabb iramra ösztökélte magát, és hallotta, hogy mögötte a zsoldosok hangja lassan, de folyamatosan távolodik. Elért egy ösvényhez, ami olyan keskeny volt, hogy két ember egymás mellett már nem fért el rajta. Gondolkodás nélkül továbbrohant a keskeny utacskán. Hiába próbálta, de már nem tudott gyorsabban futni, és a zsoldosok lihegése megint közelebbről hallatszott. A négy férfi bírta tartani a tempót, hiszen a beígért hatalmas pénzösszeg lebegett lelki szemeik előtt. És ha nem kapják el a lányt, ez a kisebbfajta vagyon kicsúszik a kezeik közül. Az ösvény hirtelen egy éles kanyart vett, ami után egy hosszú egyenes szakasz következett. Amikor Hikari kiért a kanyarból észrevette, hogy van valaki más is az úton vele szemben. Kényelmes tempóban, nyugodt léptekkel sétált pontosan abba az irányba, amerről a lány jött. Az a valaki egy páncélos, hosszú fehér hajú férfi volt, és úgy tűnt, nem nagyon zavarja, hogy egy lány lélekszakadva fut feléje. Hikari látta, hogy nem fognak elférni egymás mellett, de mégis körülnézett, hátha talál egy helyet, ami elég széles kettejüknek. Már csak kb. 4 méter választotta el a férfival való összeütközéstől, amikor - a másfelé fordított figyelme eredményeként - a lába alá került egy nagy kő, amiben megbotlott, és bevágódott a jobboldali bokrok közé egy nyekkenés kíséretében. A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy ezt észrevette volna, csak nyugodtan ment tovább. Pont akkor, amikor elhaladt az azóta is a bokorban kuksoló Hikari mellett, megjelentek a kanyarban a zsoldosok. Erre a férfi már megállt, és a banditák is szintén így tettek kb. 20 méternyire az ösvényen feléjük sétáló férfitól. A zsoldosok főnöke odakiáltott neki:

- Hé, te! Hová lett az a lány?! Az előbb még erre futott!

A fehér hajú férfi összehúzta a szemét:

- Halandók - mondta gyűlölettel teli hangon. - Tűnjetek el az utamból!

- Hová lett a leány?! - kiáltott megint nagyot a „főnök”.

- Azt mondtam, takarodjatok az utamból! - mondta fenyegetéssel a hangjában az idegen.

Egyikük sem mozdult, csak néztek egymás szemébe hosszú óráknak tűnő másodpercekig. A zsoldosok főnökének úgy látszik, elvette a pénz az eszét, különben nem mondta volna azt, amit így, tudatlanul mégiscsak mondott:

- Öljétek meg! Eggyel több vagy kevesebb levágott fej mit számít már nekünk?!

Hogy miért volt hiba ezt mondania? Egyszerű a válasz: Mert egyetlen épeszű halandó sem támad rá csupán negyedmagával egy szellemre… főleg nem egy ilyen nagy erejű szellemre… Nem vette észre a vele szemben álló férfi démon mivoltára utaló külső jegyeket. A hegyes füleket, az aranyszínű szemeket, a vörös szemhéjakat, a 2-2 vörös méregcsíkot az arcán, a fogyó hold alakú jelet a homlokán… és a térdig érő, hófehér haja sem volt hétköznapi látvány.

Hikari a lefejezés hallatán nyikkant egyet a bokorban, mire az egyik haramia rögtön odanézett, és felkiáltott:

- Főnök! Ott van a lány! A bokorban!

A „főnök” követte társa kinyújtott kezét, és most már ő is észrevette a dzsumbujban rejtőzködő Hikarit, aki erre akaratlanul is, de kiugrott az ösvényre, és elbújt a szellem mögé, menedéket keresve nála. Gondolta, jobb egy démon, mint négy zsoldos, akiknek feltett szándékuk megölni őt.

- Nagyszerű. Akkor mindkettőt megöljük! - és támadásba lendültek.

Pár másodpercig tartott az egész. Az egyik pillanatban még rohantak két áldozatuk felé… egy kicsivel később a szellem meglendítette kinyújtott jobb karját, amiből kicsapott egy zöldes színű energiaostor a banditák felé, és egy másodperc múlva már mind a négy férfi halott volt. A lány csodálkozással vegyes döbbenettel pislogott a démon mögött, miközben amaz az ostor szertefoszlása után leengedte a kezét. Hikari még nem sokszor találkozott össze szellemekkel, viszont amikor a bokrok rejtekéből jobban meg tudta nézni magának a férfit, azonnal rájött, hogy nem valami tizedrendű mocsárlakóval hozta össze a sors.

„Milyen erős… elég volt egyetlen kézlegyintése ahhoz, hogy a zsoldosok meghaljanak…” - gondolta a lány, miközben a hosszú, kékesfehér hajat bámulta.

Elmerengéséből az zökkentette ki, hogy a férfi elindult.

- Várj! - kiáltott utána.

- Miért? - kérdezte a szellem, miközben kissé jobbra dőlve átlépett az egyik holttest felett, aminek következtében a vállán átvetett prém alja beakadt egy tüskés ágba, de ő ezt nem vette észre.

Hikari hirtelenjében nem tudta, milyen indokot mondjon, ezért hát nagyon megörült, amikor meglátta a felakadt prémet.

- A prémed… - mondta. A démon megállt. - Beakadt… - fejezte be a lány, aztán odasietett, és leszedte a szőrmét a tüskékről. Még kiszedte a prémbe beletört pár tüskét, aztán felállt. A férfi megfordult, és belenézett a lány szemeibe. Hikarinak megfordult egy-két pozitív jelző a fejében, amint a nemes arcot, és a gyönyörű, arany szemeket nézte, de szerencsére észbekapott, és megszólalt:

- Cs-csak szerettem volna megköszönni, hogy megmentetted az életemet. Tudd, hogy ezért nagyon hálás vagyok neked.

A szellem egy darabig még a szemeibe nézett, aztán alig észrevehetően bólintott, megfordult, és újra útnak indult. A lánynak még eszébe jutott valami, és utána szólt:

- Miért tetted?

- Azok a halandók nem mentek el az utamból, így hát eltettem őket láb alól - válaszolta nyugodt hangon, hátra sem fordulva. A szellemtől rekordnak számított, hogy ilyen sokáig „elbeszélgetett” egy emberrel, anélkül, hogy megölte volna, de ma különösen jó kedve volt, mert rátalált ellensége nyomaira.

Ekkor egy kisebb széllökés söpört végig az ösvényen, és Hikarinak szemet szúrt, hogy a férfi kimonójának bal ujja üresen lebbent meg.

„Hiányzik a bal karja…” - állapította meg magában. A szellem hirtelen jobbra fordult, és eltűnt az erdőben. A lány meglepődve odasétált, s észrevette, hogy egy újabb ösvény nyílik arrafelé, amit rohanásában nem vett észre. A férfi addigra már eltűnt. Felnézett az égre, és rájött, hogy már alaposan benne lehetnek a délutánban, jobb lesz elindulni, hisz még haza is kell találnia. Vissza se nézve a katonák holttestére a faluja felé vette az irányt. Már besötétedett, mire a falu széléhez ért, nem is gondolta volna, hogy olyan messzire elvetődött otthonról. Elbotorkált a házukig, aztán úgy ahogy volt lefeküdt aludni. Hiába, az életéért való menekülés eléggé kimerítette. Amint kényelembe helyezte magát, rögtön mély álomba zuhant…