3. fejezet

Teltek-múltak a hetek, Hikari sikeresen túltette magát azon az eseten, de megmentőjét nem felejtette el. Kiyoshi úr semmire sem emlékezett azzal kapcsolatban, hogy bérgyilkosokat fogadott volna fel, a lány meg nem tudta, mi okból támadtak rá, így az egész dolog szép lassan kezdett feledésbe merülni. Már egy hónapja annak, hogy Hikari minden nap kimegy az erdőbe, remélve, hogy újra találkozik a férfival, aki megmentette az életét, de azóta nem látta a környéken. Persze, sokan tudtak róla, hogy pár zsoldos meg akarta őt ölni, és hogy valaki megmentette, viszont azt nem árulta el, hogy az a valaki egy szellem volt.

Ez alatt az egy hónap alatt érdekes módon egyszer sem veszekedett Kiyoshival, és ezen ő maga is csodálkozott. De ami késik, nem múlik… Pontosan négy héttel azután a bizonyos nap után, megint nagyon összevesztek. Most a férfi nem ütötte meg a lányt, mert az még időben otthagyta őt, és elment a tóhoz. Bár Hikarinak nagy kedve lett volna megmondania a magáét, nem akart megint összeverekedni Kiyoshi úrral, ezért jobbnak látta lelépni, amíg a helyzet nem durvul el túlságosan. Viszont hiába ment el, mert távoztában még hallotta, hogy miket kiabál utána Kiyoshi úr… hogy milyen dolgokat mondott rá és az édesanyjára. Bár Hikari lelkileg mindig is erős volt, az édesanyja nagyon fájó téma volt számára, és amikor odaért a tóhoz, ismét eleredtek a könnyei. Megint azon a helyen sírt, annak a sziklának dőlve, mint négy héttel azelőtt. Már jó ideje zokogott, amikor egyszercsak eszébe jutott valami… A tó felé fordította tekintetét, és elkezdte fürkészni a vizet közvetlenül a part mellett. Mozdulatlanul meredt arra a pontra, mint legutóbb. Nem történt semmi. Gondolkozott, hogy vajon mi történt még legutóbb, amikor a víz olyan furcsán viselkedett, de nem jutott előbbre. Még egy darabig törte a fejét, és aztán eszébe jutott az édesanyja. Mi lenne, ha…? Igen, mint legutóbb, megpróbál most is rákoncentrálni, hogy láthassa őt! A víz fölé hajolt, majd megérintette a víztükröt, és keze nyomán ismét apró hullámok jelentek meg, és egy idő után a vízoszlop is, de most Hikari nem ugrott tőle hátra, hanem egyenesen belenézett a kiemelkedő víztömegbe, és felidézte magában az anyját. A víz engedelmeskedett neki, és elkezdte felölteni a női alakot. Egy kis idő múlva tisztán lehetett látni, hogy mi lett a vízoszlopból. Egy gyönyörű szép nő, aki nagyon hasonlított Hikarira. A lány döbbenten meredt a vízből lett nőre.

„Ezt… ezt én csináltam volna?” - hitetlenkedett magában, de alighogy másra fordította a figyelmét, a víz-alak visszaesett a tóba, és eggyé olvadt a többi vízzel. A lány - mihelyt magához tért meglepődéséből - úgy döntött, hogy addig üti a vasat, amíg meleg, és beledobott egy követ a tóba, aztán rákoncentrált, hogy a vízcseppek ott maradjanak a levegőben. Sikerült. A tóból kicsobbanó cseppek mozdulatlanul „lebegtek” tovább a levegőben. A lány hívó mozdulatot tett a karjával, és a kis kristályként csillogó vízcseppek elindultak feléje. Fogalma sem volt, hogy honnan tudja, mit kell tennie, de nagyon magabiztosnak érezte magát. Ösztönből cselekedett. Mikor a cseppek odaértek hozzá, megállította őket, majd az egyiket a kezébe vette. Amint megérintette, szétfolyt az ujjai között. Aztán még egyet levett, és igyekezett megtartani a formáját. Nagyon érdekesnek találta, és egy darabig még eljátszadozott velük: odébb irányította, egybeolvasztotta, szétdarabolta őket.

- Ez hihetetlen! - szólalt meg, miután az összes vízcseppet visszairányította a tó medrébe. - Sose hittem volna, hogy nekem ilyen képességem van!

„Viszont az nem lenne jó, ha mások ezt megtudnák… a végén még kikiáltanak boszorkánynak! - gondolta. - Jobb lesz, ha ezt az egészet titokban tartom…”

Újdonsült felfedezésétől vidáman indult haza. Örült, mert eddig is érezte, hogy valamiben eltér a többiektől, és mostmár végre rájött, hogy miért. És - véleménye szerint - ez az eltérés jobbá tette őt. (Mármint az, hogy némiképp tudott parancsolni a víznek.) Bár az is igaz, hogy így először nem nagyon hitte, hogy hasznát fogja venni a képességének…

Már majdnem visszaért a fogadóba, amikor az úton szembetalálkozott egyik kedves ismerősével. Már születése óta ismerte az öreganyót, és miután meghaltak a szülei, ő tanította meg Hikarit egy csomó dologra, amire később szüksége lesz. Az anyó amolyan pótnagymama volt számára, aki a szüleivel is jó barátságban volt.

- Jó napot Atsuko anyó! - köszönt mosolyogva az öregasszonynak.

- Szervusz Hikari! Rég találkoztunk. Nem akarsz eljönni hozzám egy kis teára? - kérdezte Atsuko anyó, szintén mosolyogva.

- De, szívesen elmennék!

Elmentek az anyó házához, ami ellenkező irányban volt a fogadóval, a falu szélén, és leültek beszélgetni. Rég találkoztak, ezért akadt beszédtémájuk bőven. Egyszercsak arra terelődött a szó, hogy Hikari merről jött, mikor összetalálkoztak. A lány vidáman mondta, hogy a kedvenc helyén, a tónál volt, és véletlenül elkottyintotta, hogy lebegtette a vízcseppeket.

„Az ördögbe, már megint túl sokat járattam a szám!” - bosszankodott magában, miközben - a titok elhangzása után ijedten - a szájára nyomta a kezét. Igaz, hogy megbízott az anyóban, de úgy gondolta, ezt még neki sem mondja el… de már késő volt…

Atsuko anyó először meglepődve nézett rá:

- Hogy mondtad?

- Á, semmi, nem érdekes, felejtse el, amit az imént mondtam! - mentegetőzött Hikari.

- Dehogynem érdekes, mondd csak el, Hikari! Szeretném tudni - hajolt közelebb az öregasszony komoly arckifejezéssel. A lány egy kicsit meglepődött Atsuko anyó komolyságán, de aztán belekezdett, és elmesélte az egész történetet, onnantól kezdve, mielőtt a banditák megtámadták. Az öregasszony végighallgatta a lányt, és amikor az befejezte a mondanivalóját, elgondolkodva kinézett az ablakon, majd Hikarira nézett, és megszólalt:

- Hikari. Nagyon érdekes, amit most meséltél. Azt hiszem, hogy… nekem is el kell mondanom valamit… Most, hogy ilyen különös dolog történt veled, tudnod kell az igazságot… az édesanyádról…

Hikari szeme egy kicsit elkerekedett.

- Kérlek, folytasd! - mondta.

- Hikari… - nézett a lány szemébe Atsuko anyó. - Az édesanyád valaha szellem volt.

Hikarinak most nagyon elkerekedett a szeme.

- Szellem?!

- Igen. Azokat a szellemeket, akikhez ő is tartozott, akik tudnak uralkodni a víz felett, vizitündéreknek hívják.

- De… akkor… - mondta Hikari. „Én miért vagyok halandó?” - tette hozzá magában, mert a döbbenettől megszólalni is alig bírt.

- Édesanyád szellemnek született ugyan, viszont később, egy szentély papnőinek segítségével emberré változott - mondta az anyó. - És tudod, hogy miért döntött a halandó élet mellett? - kérdezte mosolyogva. A lány nemet intett a fejével. - Hát azért, mert megismerte édesapádat! - folytatta még mindig mosolyogva Atsuko. Ismertem édesanyádat, már akkor, mikor még szellem volt. Azt hiszem, jobb lesz, ha mesélek róla pár dolgot. Édesanyád még annak idején egy messze nyugatra lévő tavat választott magának, egy hatalmas uradalom területén, amelyet kutyaszellemek birtokoltak. Tudod, a vizitündérek többsége, ha felnő keres magának egy tavat vagy folyót, ami azután úgymond a védelmét élvezi. A kutyaszellemek örültek jöttének, szívesen fogadták a földjükön. Onnantól fogva anyádnak az a tó volt az otthona. Társasága is akadt, mert a tartományok urának fia - aki akkor még kisgyerek volt - gyakran meglátogatta, és beszélgetett vele. A szellemek feje felett nagyon lassan repül az idő, ezért sok év telt el így, hogy a kisfiú néhány naponta elment a tóhoz. De ennek is vége lett egyszer. A fiú fölnőtt, és elhagyta nyugatot, hogy aztán valahova erre a vidékre vándoroljon. Amikor utoljára ment el anyádhoz, elbúcsúzott tőle, és megköszönte neki, amit addig érte tett, hogy volt kihez mennie, ha beszélgetni volt kedve. Édesanyád - bár sajnálta, hogy elveszt egy ilyen jó társaságot - mosolyogva kívánt neki szerencsés utazást. Elvégre, egy fiatal férfinél természetes, hogy világot akar látni, főleg, ha szellem az illető. Ezután nem sokkal meghalt a tartományok vezére, és véres hatalmi harcok kezdődtek a földekért a szellemek fajai közt. A csatározások közepette nem nagyon maradt ideje senkinek se arra, hogy a tó szellemével foglalkozzon, de anyád szerencsére megvolt egyedül is. Eltelt egy jó darab idő, amikor a megszokott és unalmas hétköznapok monoton folyását valami megszakította. A tóhoz egy fiatal halandó férfi vetődött el, aki egy szellem elől menekült. Különös volt, mert arrafelé nem sok mindenkit lehetett látni, halandót meg főleg nem. Édesanyád észrevette a menekülő férfit, és a segítségére sietett, megmentve ezzel az életét. Állítólag édesapád rögtön beleszeretett a szép szellemnőbe, és szerelme pár hónap múlva viszonzásra lelt. Nagyon szerették egymást, és anyád úgy döntött, hogy halandóvá változik, hogy azután nyugodtan élhessen apád mellett. Felkeresték azt a szentélyt, ahol nagyon nagy erejű papnők éltek, és a papnők - erejüket és pár varázslatot egyesítve - át tudták őt változtatni emberré. Persze, anyádnak nagyon sok dolgot el kellett mesélnie magáról, hogy a papnők tudják, milyen eljárást, varázslatokat, ráolvasásokat kell használniuk. Aztán letelepedtek itt, ebben a faluban, és édesanyád múltjáról egy szót sem ejtettek. Innentől pedig már te is részese voltál az eseményeknek - fejezte be az öregasszony.

- Mikor ismerted meg anyát? És hol? - kérdezte a lány.

- Ó, van annak már vagy 35 éve is. Amikor fiatal voltam, egyszer anyád - ki tudja, miért, de eljött ennek a falunak a tavához. Én elmentem az erdőbe egy-két növényért, és véletlenül összeakadtam egy szellemmel. Természetesen engem is anyád mentett meg - kacsintott Hikarira. - Aztán az alatt a pár nap alatt, amíg itt volt, beszélgettünk, utána elment, és 10 évvel később újra visszajött, akkor már halandóként. Hmm… nagyjából ennyi a történet. Van még kérdésed?

- Nincs - ingatta a fejét a lány. - Nahát! Ki hitte volna, hogy az édesanyám egy szellem volt?

- Hát igen. És mint látod, anyád ereje nem tűnt el végleg, annak ellenére, hogy halandóvá változott - mutatott az anyó Hikarira. - Nem gondoltam volna, hogy örökölsz valamit is édesanyád régi hatalmából. Erről jut eszembe! Szeretném, ha holnap kimennénk mi ketten a tóra, és megmutatnád, mire vagy képes. Rendben?

- Jó. Én magam is kíváncsi vagyok rá - felelt a lány.

Elköszöntek egymástól, aztán Hikari elindult haza. Teljesült a kívánsága. Megváltozott az élete…