4. fejezet

Ahogy megbeszélték, másnap délután kimentek a tóhoz, miután vége lett Hikari munkaidejének. A lány sikeresen végrehajtotta előző napi mutatványát - lebegtette és formálta a vízcseppeket. Az öregasszony elismeréssel nyugtázta, hogy Hikari egymaga rájött, hogyan lehet irányítani a vizet. Atsuko anyó kérésére a lány megpróbálta vízből megformázni őt, ami félig sikerült is neki, de mielőtt készen lett volna, nem bírt tovább koncentrálni, és a víz visszaesett a tóba. Hikari ezen nagyon elkenődött, de az öreganyó nyugtatgatta, hogy nincs semmi baj, majd ő megtanítja neki, hogyan összpontosíthatja az akaratát. (Elvégre, Atsuko anyó nagyon jó barátságban volt Hikari anyjával, ezért elég sokat tudott a régi erejéről.)

- Az nagyon jó lenne, Atsuko anyó - mosolygott bocsánatkérőn a lány.

- Nem tesz semmit, gyermekem. Elvégre ez a legkevesebb, amit érted tehetek - válaszolta Atsuko. - Azt mondom, most azonnal kezdjünk hozzá a tanuláshoz! Amennyire ismerlek, szerintem néhány hét alatt elsajátítod, amit tudnod kell! - mosolygott rá a lányra.

- Rendben. Akkor kezdjünk hozzá! - pattant fel tettre készen Hikari.

Onnantól kezdve minden délutánt a tónál töltöttek, és Hikari teljesítménye egyre csak javult.

„Bár a teste ízig-vérig halandó, a lelke egy részében mégiscsak ott él a szellem” - gondolta az öregasszony, miközben elnézte a magát elemében érző lányt, aki egyre jobban uralma alá tudja hajtani a vizet. - „Ha anyád látna most… biztosan büszke lenne rád…”

***

- Rajta Hikari! Tégy úgy, mintha az a nagy fa egy szellem volna, és neked akarna rontani! Védd ki a támadásait, és végezz vele a víztölcsérekkel! - kiabált Atsuko anyó, jó messzire Hikaritól. Bár igaz, hogy a tóból kiemelkedő, és a szárazföldön örvénylő víztölcsérek tényleg vízből képződtek, egy adag démoni erővel vegyítve igencsak képesek voltak pusztítani, ezért az anyó előrelátóan távolabb ment.

- Lássuk csak… - nézett végig Hikari a fán. - Ha én egy bazi nagy szellem volnék, és meg akarnám támadni magam, akkor vajon mit tennék? Ohh… ez egy kicsit hülyén hangzott… - nevetgélt idegesen a lány.

- Hikari! - mondta Atsuko dorgáló hangon.

A lány ránézett, elmosolyodott, majd visszafordult a fához, és egy kis idő múlva elkezdett jobbra-balra ugrálni a képzeletbeli ütések és rúgások elől.

„Régóta nem láttam ilyennek” - gondolta Atsuko anyó” - „Azóta nem mosolygott ilyen őszintén, mióta meghalt az anyja. Úgy tűnik, az édesanyja hiányát pótolja, hogy felfedezte a lelke egy darabjában élő szellemet. Igen… A hatalom tudatában mostmár teljes mértékben képes megállni a saját lábán.” Közben Hikari egy diadalittas kiáltás kíséretében a víztölcsérek segítségével tűzifa nagyságúra aprította a gyakorlásra használt fáját. „És ez a hatalom az idő múlásával egyre nagyobb lesz…” - merengett el az öregasszony.

***

Egy hónappal a gyakorlás megkezdése után Hikari befejezettnek tekinthette „tanulmányait”. Eddig is az volt, de mostmár még magabiztosabb és elszántabb lett. Bár már teljesen elsajátította a vizek feletti uralmat, mégsem mondhatta magára, hogy vizitündér lenne, hiszen halandó volt, és egy halandóból nem lehet vizitündér…

Hosszú, egész délutános edzései alatt szinte már semmi újat nem tudott tanulni. Amikor esténként fáradtan végigdőlt az ágyán - igaz, nem tudatosan, de - sokszor eszébe jutott az a férfi, aki 2 hónappal azelőtt megmentette az életét, és akinek még a nevét sem tudta. Azóta nem látta, de érezte, hogy még találkozni fognak.

Pár nap telt el azóta, hogy Atsuko anyó kijelentette: Hikari mostmár teljes mértékben ki tudja használni az erejét, és tisztában van a hatalmával. A lány most is a tónál volt gyakorolni, csak az öregasszony már nem volt kint vele. Szokás szerint napnyugtakor ért haza, és meglepetésére a fogadó ajtajában ott várt rá Kiyoshi úr.

„Ajjaj, rosszat sejtek…” - gondolta Hikari.

Balsejtelme nem bizonyult tévesnek, mert amint odaért a férfihez, az rögtön elkezdett veszekedni. Látszott rajta, hogy megint legkedvesebb elfoglaltságának, az ivásnak hódolt egész délután. Most az volt a baja, hogy a lány túlságosan elhanyagolja a fogadót, és tudni akarta, hogy hol kódorog minden délután. Hikari persze nem árulta el, és ebből még nagyobb balhé lett. A helyzet kezdett elfajulni… túlságosan is… A lány látta Kiyoshi úron, hogy hamarosan ütni fog, de eltökélte magában, hogy ezúttal nem hagyja magát. A gondolataival hívást küldött, és hamarosan megérezte, hogy pár méterre tőle víz van.

„Hát persze, a kút!” - gondolta. Mostmár biztonságban érezte magát.

Kiyoshi megint érzékeny pontra tapintott; Hikari édesanyját kezdte el ócsárolni. A lány ezt természetesen nem hagyta szó nélkül, és kis idő múlva a fogadós keze meglendült. A lány elhajolt, és a kút felé kezdett el hátrálni. Kiyoshi követte, miközben szórta a célt tévesztett ütéseket. Már a kúthoz értek, amikor Hikari véletlenül túl közel engedte magához, és az egyik ütés célba talált. A lány egyensúlyát vesztve elesett, amit a férfi rögtön ki is használt: Hikarira vetette magát, és kezeit a lány nyakára kulcsolta. Hikari ijedten nézett a fogadós szemeibe, melyeken az alkohol köde ült, és menekülni próbált, sikertelenül. Szerencsétlenségére senki sem volt a közelben, akitől segítséget kérhetett volna.

„Meg kell tennem… nincs más választásom…” - gondolta kétségbeesetten.

Abban a pillanatban a víz kicsapódott a kútból. Kis, karszerű ágak formálódtak belőle, amik elkapták Kiyoshi urat, aki döbbenetében azonnal elengedte a levegőért küzdő lány nyakát. Hikari gyorsan talpra ugrott, és hátrált pár métert. Szemei szinte szikrákat hánytak. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Dühtől remegő hangon megszólalt:

- Meg akartál engem ölni… ezért elnyered méltó büntetésed!

A férfi már épp megszólalt volna, amikor az egyik víz-kar befogta a száját.

- Tartsd meg magadnak… örökre! - hunyta le a szemét Hikari. A vízből lett karok berántották Kiyoshi urat a kútba. Hikari még vagy egy percig állt ott csukott szemmel, várva, hogy dühe csillapodjon. Amint ez megtörtént, észhez tért, és csak akkor döbbent rá, hogy mit tett… Megölte Kiyoshi urat! Ugyan a szemével nem látta, hogy a férfi meghalt, de a víz által érezte, hogy már nincs életben.

- Jaj, ne! - kiáltott fel kétségbeesetten. Mostmár örült, hogy senki sem volt a közelben, így a falusiak nem tudhatják meg, hogy gyilkolt… de Kiyoshi úr így is - úgy is halott, és valakinek csak fel fog tűnni, hogy nincs sehol a fogadós…

Hikarinak gyorsan kellett döntenie, most nem volt idő lacafacázni. Berohant a házba, és elkezdte összepakolni a holmiját. Nem vihetett sok mindent, csak azokat szedte össze, amiről úgy gondolta, hogy feltétlenül szüksége lesz rá. A legfontosabb dolgokból álló csomagja egy kisebb batyu méretű lett, amit könnyedén át tudott vetni a vállán.

- Kinen! Hol vagy? Gyere ide kiscicám! - hívogatta macskáját. Pár másodperc múlva a cica már szaladt is be az ajtón. A lány a karjaiba vette, és vissza se nézve a fogadóra elindult Atsuko anyó kunyhójához.

Amikor belépett az ajtón, az öregasszony megdöbbenve nézett rá:

- Hikari… mi történt?

- Atsuko anyó, én… - kezdte a lány, aztán elmesélte, mi történt.

- Gyermekem, jól megfontoltad a döntésedet? - kérdezte Atsuko.

- Igen - bólintott Hikari. - Elmegyek innen. Eddig is… gondolkodtam azon, hogy felkeresem azt a szentélyt, ahol anya átváltozott… hiszen te mondtad, hogy ott sokat tudnak a régi énjéről… na meg ezután a mai dolog után tanácsos lenne egy kicsit eltűnnöm  közelből. De ne aggódj, nemsokára visszajövök! Mihelyt eleget megtudtam anyáról, azonnal hazaindulok. Vagyis hát… ha lesz hová hazajönnöm…

- Ne aggódj, Hikari - mosolyodott el az öreganyó. - Ha nem tudsz hova menni, nálam mindig otthonra találsz, ezt jól jegyezd meg.

- Köszönöm, Nagyon hálás vagyok érte.

- Mikor indulsz?

- Holnap, kora reggel. És… lenne még két kérésem.

- Mi lenne az?

- Az egyik az, hogy amíg távol vagyok, viseld gondját Kinennek. Nem tudom másra rábízni… A másik pedig… szeretnék valami úti ruhát kérni, amiben szabadabban tudok mozogni.

- Természetesen vigyázok a macskádra - simogatta meg a cica fejét az anyó. - És ruhát is kapsz.

Az öregasszony elővett egy sötétkék hakamát, egy világoskék kimonót, és egy pár jó erős szandált, és odaadta a lánynak.

- Tessék. Édesanyádnak is ilyen ruhái voltak.

- Köszönöm! - mondta a lány, és átölelte pótnagyiját. Nyugovóra tértek, hiszen másnap Hikarinak korán útnak kellett indulnia. A lány annak tudatában aludt el, vándorlása közben sok mindent megtud majd anyja régi valójáról, és a hatalma forrásáról. Nem is gondolta, hogy útja során miféle kalandokba fog keveredni…