6. fejezet.

- Nagyon köszönöm a kedvességeteket, de alighanem, most elválnak útjaink - szólalt meg a reggeli befejezése után Hikari. - Keletnek tartok, hogy megkeressem azt a szentélyt, ahol anyám átváltozott szellemből halandóvá. Elvileg ott sokat tudnak a szellem-múltjáról.

- Keletnek? Akkor mégsem válnak el útjaink. Nem igaz? - fordult Inuyasha felé Kagome.

- De. Legutóbb arról éreztem Narakut.

Kagome most Hikarihoz fordult.

- Remélem nem bánod, ha veled tartunk.

- Persze, hogy nem - mosolyodott el Hikari. - Felőlem indulhatunk is.

Összeszedték a holmijukat, és elindultak a dombok mögül nemrég előbukkanó nap felé. Ahogy mentek, Hikarinak megint eszébe jutott a megmentője. Hiába próbálta, nem tudta kiverni a fejéből, és titokban mindig azt kívánta, hogy újra találkozhasson vele.

A csapat dél körül letáborozott egy tisztáson, és a lányok Shippouval és Kirarával együtt bementek az erdőbe, hogy egy kis gyümölcsöt szedjenek. Inuyashát és Mirokut a táborhelyen hagyták, hogy vigyázzanak a cuccaikra. A fiúk leültek és beszélgettek, helyenként közbeiktatva egy nyújtózkodást. Ám egyszercsak mindketten elhallgattak.

- Te is érzed? - kérdezte Inuyasha.

- Igen, ez… - mondta Miroku.

- NARAKU! - ugrottak fel ültükből. Az említett nem váratott sokat magára; a fák fölött egy páviánbundás, félig gyökérszerű csápokból álló alak tűnt föl, ami leereszkedett a tisztásra, nem messze a két fiútól.

- Á, Inuyasha! Örülök, hogy látlak - mondta behízelgő hangon, miközben a pokoldarazsak is megérkeztek köréje. Inuyasha és Miroku meghökkenve meredt rá. Naraku ugyanis egy kissé megtépve jelent meg előttük, és valami - vagy valaki - félig le is szaggatta róla a páviánbundát.

- Élvezd ki ezt az örömöt, amíg lehet, mert hamarosan megöllek! - mondta Inuyasha, és kirántotta a Tetsusaigát.

***

Hikari felkapta a fejét. Valami nagyon gonosz és nagy erejű lényt érzett a táborhelyük felől.

- Mi történt Hikari? Talán valami baj van? - kérdezte Sango, aki épp egy bokorról szedegette le a bogyókat Shippou segítségével.

- Mi az Hikari? - nézett fel Kagome is. Úgy tűnt négyük közül csak ő érezte meg a közelükben lévő gonoszt.

- Most jutott eszembe, hogy valamit ottfelejtettem. Csak visszaszaladok érte, és mindjárt jövök is vissza - indult futólépésben a tábor felé a lány.

- Rendben - válaszolták a többiek.

Hikari nagyon rosszat sejtve szaladt visszafelé Inuyasháékhoz, miközben hívójeleket küldött. Kapott is visszajelzést, amiből ki tudta következtetni, hogy közvetlenül a tisztás mellett a bokrok takarásában egy patak csörgedez.

„Nagyszerű!” - gondolta magában. Már majdnem odaért a tisztáshoz. Pár másodperc, és eléri a táborukat…

***

Inuyasha már lendítette a kardját, de a mozdulat befejezése előtt megállt a keze a levegőben.

- Sesshoumaru?!

Még be sem fejezte a szót, mikor a szellem kiugrott a fák közül, és egy ügyes manőverrel földet ért az öccse és Naraku között.

- Te meg mit keresel itt?! - kiáltott rá Inuyasha.

- Ez az igazi Naraku öcsém, nem csak egy szellembábu. És ÉN akarom megölni.

- És azt gondoltad, hogy majd hagyom, hogy te végezz vele? Tűnj az utamból, vagy téged is megöllek vele együtt!

- Inuyasha-Inuyasha, ez nem gyerekjáték. Bízd ezt a dolgot inkább a felnőttekre - nézett hátra a válla fölött Sesshoumaru.

Inuyashában kezdett felmenni a pumpa bátyja nyugodtságát látva, és a Tetsusaigával Sesshoumaru felé hadonászva elkezdett ordítani (Miroku úgy döntött, hogy most inkább kihagyja a harcolást, és arrébb húzódott, főleg miután Inuyasha elkezdte lóbálni a kardját) :

- Sesshoumaru!!! Utoljára mondom, hogy takarodj előlem, különben téged is darabokra téplek a Szélbordával!

- Azt hiszed, hogy sikerülne? Emlékezz rá: volt már példa, hogy a Tetsusaiga kudarcot vallott ellenem.

Miközben a két fivér egymással veszekedett, Naraku kihasználta az alkalmat, és olajra lépett. Erre Miroku hívta fel a figyelmüket:

- Hé, figyeljetek már! Naraku megszökik! - mondta, de addigra a szellem már messze járt.

- Az ördögbe! - mondta Inuyasha.

Sesshoumaru az öccse felé fordult.

- Ez is a te hibád, Inuyasha. Miért kell neked mindig beleavatkoznod a csatáimba?

Inuyasha erre nem tudott mit mondani, csak mordult egyet. Sesshoumaru összehúzta a szemeit.

- Jobb is, ha nem szólsz semmit se - mondta, és már fordult is meg, hogy visszamenjen arra, amerről jött, de megállt. A fák közül előbukkant Hikari. Eléggé lihegett, hiszen gyors tempóban futott egészen eddig, viszont amikor meglátta Sesshoumarut, elállt a lélegzete. Felismerte… ő mentette meg akkor… A férfinak is eszébe jutott, honnan olyan ismerős neki az a halandó lány, de nem mutatott különösebb érdeklődést. Hikari pár lépéssel közelebb ment hozzá.

- Te vagy az? - kérdezte.

Inuyasha csak nézett egyikről a másikra, hogy „Ezek ketten ismerik egymást?!”. Sesshoumaru még pár pillanatig nézett a lányra, aztán elfordította a fejét, és továbbindult.

- Te meg honnan ismered Sesshoumarut? - fordult Hikari felé Inuyasha. A lány csodálkozva nézett rá:

- Sesshoumaru? Ő… ő lenne Sesshoumaru? - kérdezte. Eszébe jutott, hogy milyen szívtelennek és kegyetlennek mondták el őt Inuyasháék. - Nem, ő nem lehet az a Sesshoumaru, akiről ti beszéltetek nekem. Hiszen ő… ő mentette meg az életem!

Inuyashának elkerekedett a szeme:

- Micsoda? A bátyám megmentett egy halandót?

Sesshoumaru megállt, és dühösen a lány felé fordult:

- Értsd már meg, nem állt szándékomban megmenteni téged! Azok a halandók az utamban voltak, csak velük akartam végezni! - mondta, és megint elindult.

- Hová mégy? - ment utána pár lépést a lány, de Inuyasha elkapta a karját, és megállította.

- Miért érdekel téged, hogy hová megy?

- Hátööö… csak úgy érdekelne… - mondta Hikari, miközben a szellem után nézett, akinek alakját lassan kezdték elnyelni az erdő fái.

- Mindegy - sóhajtotta Hikari, pedig dehogyis volt mindegy neki. Már indult volna vissza a lányokhoz az erdőbe, mikor azok is előbukkantak a fák közül.

- Úgy gondoltuk, hogy mi is visszajövünk, hiszen már elég gyümölcsöt szedtünk - mondta Kagome.

- Igen, és visszafelé láttunk egy patakot is. Vannak benne halak, foghatnánk belőlük ebédre - tette hozzá Sango.

A fiúk elmesélték nekik, amiről lemaradtak, utána elmentek halért, és alig negyed óra múlva gazdag zsákmánnyal tértek vissza. Úgy döntöttek, hogy aznap már nem mennek tovább, ott maradnak éjszakára.

***

Hikari a már félig kialudt tábortűz mellett üldögélt. A többiek már mind mélyen aludtak, egyedül neki nem jött álom a szemére. Egy darabig még elnézte a kis csapat alvó tagjait, majd nagyon csendben felállt, és elindult abba az irányba, amerre Sesshoumaru ment el. Mielőtt belépett volna a fák közé még visszanézett, hogy biztos mindenki alszik-e. Semmi mozgást nem látott, ezért folytatta útját. Sokáig ment az erdőben, mire észrevette, hogy nem túl messze tőle egy kis tisztásfélén tűz pislákol, és mintha néhány alakot is látott volna… Ahhoz túl messze volt, hogy tisztán lássa, kik vannak ott, de a megérzése azt súgta, hogy Sesshoumaru is köztük van. Ő maga sem tudta, miért, de elindult feléjük.

***

Sesshoumaru kinyitotta a szemét, és finoman a levegőbe szimatolt.

„Itt van. Az a halandó lány eljött utánam, Vajon mit akarhat?” - gondolta. Pár perccel azelőtt engedte el Rint az erdőbe, mert megéhezett, és szeretett volna valami ennivalót keresni. Nem hívta vissza, mert nem érezte, hogy az az idegen lány ártó szándékkal jött volna.

„Megállt… és most megint elindult.”

A szellem újra lehunyta a szemét, de továbbra is erősen fülelt, hogy nem hall-e valami szokatlan zajt.

***

Hikari alig tett meg pár lépést, a bokrok megzörrentek tőle valamivel jobbra. Ijedten kapta a fejét a hang irányába, viszont rögtön meg is nyugodott. A bokrok közül egy kislány jött ki. Amikor meglátta Hikarit, rémülten megtorpant, de ahogy a fiatal nő leguggolt hozzá, és rámosolygott, benne is szertefoszlott az ijedtség.

- Hogy hívnak? - kérdezte a kislányt.

- Rin - felelte. - És téged?

- A nevem Hikari - mondta. - Mit keresel erre egyedül?

- Nem vagyok egyedül. A táborunkban vár rám Sesshoumaru nagyúr, Yaken mester és Aun - mutatott abba az irányba, amerről Hikari a tüzet látta. - Ennivalóért jöttem, mert éhes voltam, és most akartam visszaindulni. Nem kísérsz vissza?

Hikari meglepődött, hogy a kislány ennyire bízik benne. Viszont úgy gondolta, hogy már vissza kéne indulnia a többiekhez.

- Sajnálom, de nem lehet, vissza kell mennem a barátaimhoz. Egyébként, hogy-hogy elengednek téged éjnek évadján az erdőbe?

- Sesshoumaru nagyúr még akkor is vigyáz rám, ha nincsen mellettem - válaszolta mosolyogva Rin.

- Értem - mondta Hikari. „Akkor azt is tudja, hogy én idejöttem…” - tette hozzá gondolatban. Még egy kicsit ott maradt, és beszélgetett Rinnel. Hikari főleg aziránt érdeklődött, hogy ezután merre megy majd a szellem.

- Nekem mostmár mennem kell - mondta Hikari a beszélgetés végén. - Örülök, hogy találkoztunk, Rin. Remélem, még látjuk egymást! És ha lehet, kérlek, ne mondd el Sesshoumarunak, hogy felőle érdeklődtem. Szia! - indult el a lány Inuyasháék felé.

- Szia Hikari! Én is örültem a találkozásunknak! - integetett Rin, aztán ő is elindult, Sesshoumaruhoz.

Amikor Hikari visszaért a táborba, nem vette észre, hogy bárkinek is feltűnt volna, hogy ő nincs ott. Visszament a helyére, és lefeküdt. Érdekes módon, most nem úgy érezte, hogy nem tud elaludni, épp ellenkezőleg, nagyon is álmos volt. Még pár percig nézte maga fölött a csillagos eget, aztán az oldalára fordult, és csatlakozott a kis csapat tagjaihoz, akik már rég az álmok mezején jártak.