A Természet Úrnője

1. rész: A kísértet üzenete

– Kivételesen nem értetek jöttem – jelentette ki jéghideg hangon Naraku. – Veletek később végzek.

– Milyen figyelmes tőled – jegyezte meg Inuyasha, s kardja már a kezében volt, készen az összecsapásra.

Naraku fáradtan sóhajtott.

– Megmondtam: most nincs kedvem rátok pazarolni a drága időmet... Kagura!

A szélboszorkány előlépett a félhomályból. Inuyasha magában szitkozódott, de nem tette el a Tessaigát. Naraku tett egy lépést potenciális áldozata felé.

– Azonnal állj meg, Naraku! – kiáltotta Inuyasha.

Egy erdőszéli kunyhóban voltak, Inuyashát, Kagomét, Sangót, Mirokut, Shippout és Kirarát itt érte a szürkület, s a házban élő öregasszony befogadta őket, hogy ne kelljen a szabad ég alatt éjszakázniuk. A este kellemesen telt, egészen addig, amíg meg nem vacsoráztak, akkor ugyanis megérkezett Naraku és Kagura.

A helyiségben egyetlenegy gyertya világított csupán, s mikor Kagura finoman meglendítette legyezőjét, annak fénye is kialudt. Naraku jelenlétének köszönhetően pedig vaksötétség telepedett rájuk.

– Jaj, nem látok semmit se! – hallatszott Shippou kétségbeesett hangja.

Utolsó szavát egy villámgyors, testetlen suhintás nyelte el.

– Mi volt ez? – kérdezte ismét Shippou.

A következő pillanatban a sötétség eloszlott, s félhomály uralkodott a kicsiny szobában.

– Elmentek – jelentette ki Inuyasha.

Kagome gyertyát gyújtott és borzalmas látvány tárult mindannyiuk szeme elé. Az öregasszony holtan ült székében – pontosan ott, ahol volt a támadás előtt. Még a gyér fényben is tisztán látszott Naraku vágása az asszony torkán.

– Szegény öreganyó... – jegyezte meg Sango. – Pedig olyan kedves volt.

– Az most sokkal fontosabb, Naraku vajon miért ölte meg – tette hozzá Miroku.

– Igazad van – helyeselt Inuyasha. – De elmondanád, kitől kérdezzük meg? Naraku már nincs a közelben, az anyó meg, úgy látom, nincs beszédes kedvében.

– Az nem olyan biztos – hallatszott Kagome hangja.

– Mi? – kapta felé Inuyasha a fejét.

Kagome nagyjából egy méterrel az anyó fölött bámult kitartóan egy pontot a plafonon.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sango.

– Maradjatok csendben egy kicsit... – tért ki a válaszadás elől Kagome. – kérlek titeket.

„Ők nem látják. Persze. Kísérteteket csak én látok.” gondolta a lány. Az anyó áttetsző testben lebegett földi porhüvelye fölött és most beszédre nyitotta a száját.

– A démon azért ölt meg, mert attól félt, elmondok nektek valamit, ami segítség lehet a legyőzéséhez.

– Mi az, anyó? – kérdezte Kagome.

– Induljatok északnyugatnak. – felelte a szellemalak. – Ott rátaláltok az erő forrására, ami segíthet nektek.

– De milyen erőre? – faggatta Kagome. Észrevette, hogy az anyó alakja egyre halványodott és egyre távolabb került a testétől.

– A Természet Úrnője az egyetlen, aki segíthet nektek – válaszolta az anyó; hangja egyre halkabban hallatszott. – De vigyázzatok, ha az ereje elszabadul, veletek is végezhet – és az ismert világgal.

– Hogyan? – kérdezte döbbenten Kagome.

Azonban erre a kérdésére már nem kapott választ. A szellemalak teljesen elhalványult, hangja szertefoszlott. Kagome is már csupán a közeli erdő fáinak susogását hallotta. Üres tekintettel nézett maga elé. Gondolatban messze járt. „Vajon mit jelenthettek az anyó szavai?”

Inuyasha hangja rántotta vissza a valóságba.

– Kagome! Hallasz engem? Mi történt veled?

– Mi? – nézett rá értetlenül a lány. Aztán eszébe jutott, a többiek nem látták, amit ő, nem hallották, amit ő.

Elmesélte beszélgetését az öregasszony szellemével. Szavait döbbent csend fogadta. Mindenki magába mélyedve gondolkozott és próbálta megemészteni a hallottakat. Végül Miroku törte meg a csendet:

– Az világos, hogy van valami fegyver Naraku ellen, ami nagyon veszélyes. Ez a Természet Úrnője.

– Szerintetek ez valami tárgy? – kérdezte Sango.

– Biztosan, mint az én kardom – válaszolta neki Inuyasha.

– Nem is tudom... nekem inkább úgy hangzott, mintha egy nőről lenne szó – fejtette ki véleményét Sango.

– Egyetértek – bólintott Kagome.

– Valóban? Egy nőről? – gondolkozott hangosan Miroku, mire Sango fejbe vágta.

– Au! Ezt meg miért kaptam? – háborodott fel a szerzetes.

– Tudod te azt nagyon jól! – felelte Sango. – Neked mindig csak a nőkön jár az eszed!

– De hát nem is én mondtam, hogy a Természet Úrnője egy... au! Sango, most már elég! – kiáltotta Miroku.

Sango összefonta karjait, és tüntetőleg hátat fordított a szerzetesnek. Miroku értetlenül csóválta meg a fejét. Sosem fogja megérteni Sango gondolkodásmódját.

– Én azt mondom, ráérünk ezen gondolkodni útközben északnyugatra – jelentette ki Inuyasha. – Hajnalban pedig eltemetjük az anyót, de most inkább tegyük el magunkat holnapra.

– Inuyasha! – kiáltotta Kagome.

– Mi van?

– Én nem tudok aludni egy holtesttel a szobában!

– Akkor aludj a teraszon.

– Inuyasha!

– Igen? – pillantott rá ártatlan kutyaszemekkel Kagoméra.

– Fekszik!

– Au! – kiáltott fel Inuyasha, amint elterült a padlón. – Ez meg mire volt jó?!

– Ne legyél ilyen bunkó! – kiáltotta Kagome.

– Már megint kezdik... – sóhajtott fel Shippou, és lefeküdt Kirara mellé.

Inuyasha végül beadta a derekát és még az éjjel eltemette az anyót, Miroku pedig megáldotta az asszony sírját. Kagome már zavartalanabbul aludhatott, de korántsem eléggé nyugodtan. Álmában csupa szörnyűségeket látott, és miután elindultak, egész nap idegesen tekintgetett körbe-körbe és többször is a háta mögé pillantott.

*

Eközben messze északnyugaton Sesshoumaru nagyúr szelt át egy széles rizsföldet, Jyakennel és Rinnel a nyomában. Rin Aunt vezette és igyekezett lépést tartani Sesshoumaruval.

A rizsföld után egy kis szakasz erdő következett, utána pedig egy falu. A démon már az erdő innenső szélén megérezte a füstöt és a vérszagot, melyet a szél sodort feléjük a faluból.

– Ti maradjatok itt – parancsolta, azzal elindult a falu felé.

– Igen, Sesshoumaru-sama! – mondta vidáman Rin, s örült, hogy végre megpihenhet kicsit.

Egész nap csak gyalogoltak és a kislány eléggé elfáradt. A Nap egyre lejjebb ereszkedett, de Sesshoumaru még mindig nem érkezett vissza. Rin nem aggódott – tudta, hogy a hatalmas démonnak nem eshet baja. De azért egy kicsit már nyugtalankodott.

Hamarosan egy árny suhant el mellettük, félelmetes sebességgel. Rin összerezzent, de amint jobban meg akarta nézni, miféle lény haladt el mellettük, az már beleolvadt az erdő sötétjébe.

– Jyaken, szerinted mi lehetett ez? – kérdezte Rin.

– Micsoda? – nézett rá Jyaken. – Nyisd ki a szemed, nincs itt semmi!

– De én láttam valamit! – ellenkezett Rin.

– Csak képzelődtél – legyintett Jyaken. – Nincs semmi, ami elkerülhetné a figyelmemet!

– Én igenis láttam valamit, Jyaken-sama! – mondta a kislány, azzal sértődötten hátat fordított neki.

Jyaken megvonta a vállát és továbbra is éberen figyelt.

Sesshoumaru kényelmesen, mégis gyorsan haladt az egyre sötétedő erdőben. A kíváncsiság hajtotta a falu felé... és egy szellem. Még a füst és vérszag ellenére is érezte egy idegen szellem szagát. Ahogy egyre közelebb ért, a démon szaga is egyre áthatóbbá vált.

Kilépett a következő fa mögül, s ott találta magát a falu szélén. Emberek menekültek fejvesztve, sikoltozva – több család háza romba dőlt, s amelyik nem, azt a lángok perzselték. Gyermekek és idősek, asszonyok és férfiak teste hevert holtan, szerteszét. Alig maradtak túlélők.

– Szánalmas halandók! – szaladt ki önkéntelenül is Sesshoumaru száján.

Ekkor azonban megpillantotta a hatalmas szörnyeteget a falu végében. Épp felé fordult, hogy jobban szemügyre vegye, mikor megérezte egy harmadik szellem jelenlétét is – egyenesen a háta mögül. Megfordult, s egy ugyanolyan hatalmas szörnnyel találta szemben magát, mint az iménti. A szörny megemelte egyik hatalmas mancsát, hogy eltiporja az embereket – s velük együtt Sesshoumaru nagyurat is.

Sesshoumaru villámgyorsan elugrott, s jó néhány méterrel odébb biztonságban földet ért. Higgadtan fordult meg. Egy bestiával elbánhat; vagy akár mindkettővel is, egymás után. De kettővel egyszerre még neki is kimerítő lenne. Talán nem foglalkozna velük – ha nem akarták volna megölni őt.

Ekkor egy alak robbant ki hihetetlen sebességgel az erdő sűrűjéből. Az egyik szörnyeteg éppen készült két kisgyermeket eltaposni, mancsa vészesen közeledett a sikoltozó halandók felé. A titokzatos alak az erdőből szélsebesen odarohant és felkapta a két gyermeket, mielőtt elérhette volna őket a szörnyeteg végzetes lépte.

Sesshoumaru kíváncsian figyelte a fejleményeket. Az alak megállt egy másodpercre, mikor letette a gyerekeket, messze a szörnyektől. Sesshoumaru döbbentetten vette észre, hogy egy fiatal nő az. Még jobban meglepődött, mikor látta, hogy egyedül akar szembeszállni a két bestiával és Sesshoumaru finom érzékeinek köszönhetően hamar rájött, hogy egy halandóval van dolga.

– Ez lehetetlen! – csodálkozott.

A fiatal nő azonnal az egyik szörny előtt termett, aztán – Sesshoumaru újabb döbbenetét keltve, melyet ezúttal a szellemnek sikerült eltitkolnia – felemelkedett a magasba, egy vonalba a démon szemeivel.

Sesshoumaru arra gondolt, most már kiegyenlítődtek az esélyeik. Ha a nő megtámadta azt a démont, akkor ő a másikkal addig egyszerűen elbír. Megtámadta hát a másik bestiát, ami egyre közelebb ért társához és a nőhöz. Sesshoumaru a levegőbe emelkedett és energiakorbácsával csapást mért a szörnyre, amely el akarta taposni őt, a nagyurat. A szörnyeteg észrevette Sesshoumaru támadását, és félig sikerült is kitérni előle. Sikerült, mert Sesshoumaru a fejét vette célba, de csak az egyik lábát találta el. Amíg a szörnyeteg teljes figyelmét Sesshoumarura összpontosította, ő előhúzta kardját és lesújtott vele.

Ebben a pillanatban mögöttük lecsapott egy villám és hatalmasat dördült az ég. Mire Sesshoumaru földet ért és ellenfele kettészelve esett szét, addigra eleredt a zivatar. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, s az eddig lángokban álló faházak lassan kialudtak és a falura néma csönd ereszkedett.

Sesshoumaru megfordult, s látta, amint a gyerekek, akiket a nő megmentett, rohannak a titokzatos halandó felé, sarkukban a túlélőkkel.

– Köszönjük, úrnő, amiért megmentettél minket! – kiáltották boldogan a gyermekek.

A nő nem felelt semmit, de megeresztett egy mosolyt a gyermekek felé. Eközben az eső megtisztította a falut a törmelékektől és minden tűz kialudt. A nő megsimogatta a gyermekek fejét, aztán elindult Sesshoumaru felé. Az eső szemerkélni kezdett, végül teljesen elállt, mire a nő odaért a szellem elé.

– Köszönöm a segítséged – biccentett felé a nő.

Sesshoumaru nem felelt, csak méregette a titokzatos halandót. Még mindig nem értette, hogyan lehetett képes erre egy halandó.

– Majdnem megölt az a démon. Nem miattatok tettem.

– Akárhogy is, elkélt a segítséged és ők nagyon hálásak neked – biccentett fejével a háta mögé a nő.

Mögötte még ott álltak az emberek, s szemükben tükröződött az átélt fájdalmak és veszteségek friss emléke, ugyanakkor Sesshoumaru felfedezte bennük a hála bujkáló fényét is. Megvető arcot vágott.

– Halandók – jelentette ki. – Szánalmasak.

– Valóban úgy gondolod? – kérdezte élesen a nő.

Sesshoumaru gyilkos pillantásokat lövellt feléje. Ilyen hangon soha, senki sem beszélt még vele. De megőrizte hidegvérét. Mivel méltóságán alulinak érezte a kérdést, nem is fáradozott, hogy válaszoljon rá. Sarkon fordult és elindult visszafelé, útitársaihoz.

– Ha így van, miért érdekel, jól van-e az a halandó lány az erdő szélén? – kérdezte ravasz mosollyal a fiatal nő.

Sesshoumaru megtorpant. Aztán továbbsietett. „Bizonyára látta Rint, idefelé jövet... De ez akkor sem magyarázza, honnan tudta, hogy velem utazik.” Hirtelen felbukkant mellette a fiatal nő.

– Merre tartotok? – érdeklődött.

– Semmi közöd... – kezdte Sesshoumaru, de a lány beléfojtotta a szót:

– Mert ha ugyanarra, amerre én, akkor akár együtt is utazhatnánk... – folytatta. – Errefelé rengeteg pusztító démon akad. Együtt nagyobb biztonságban lennénk előlük... és a halandó lány is.

Sesshoumaru gyanakodva tekintett rá. Fogalma sem volt, miért szegődne a társaságába egy halandó. Ráadásul ez rangján aluli. Egy halandóval utazni! De annyiban kétségtelenül igaza volt az idegennek, hogy nagyobb biztonságban lennének. Ha egyszerre több szellem támadna rájuk, ő egyedül képtelen lenne végezni mindegyikükkel és még Rinre is vigyázni. Összegezve mindezt, Sesshoumaru úgy döntött, elfogadja titokzatos halandó társaságát – egyelőre.

– Rendben van – bólintott. – Hogy hívnak?

A fiatal nő elmosolyodott:

– A nevem Saura.

Folytatása következik...