A Természet Úrnője

3. rész: A találkozás

Néhány órával a démonok támadása után Sesshoumaruék lepihentek egy tisztáson. Saura óvatosan leszállt Aun hátáról és igyekezett minél kevésbé megterhelni a lábát. Leült Sesshoumaruval szemben és a tarisznyájából elővett egy hosszú kendőt. Aztán levette a cipőjét, hogy bekötözhesse a bokáját. Mire készen lett, Rin és Jyaken is visszaértek a tűzifával, amit gyűjtöttek. Jyaken a botját használva meggyújtotta a tüzet, így végre megmelegedhettek. Ahogy egyre északabbra érkeztek, úgy egyre hűvösebbek lettek az éjszakák is, nem csupán a nappalok.

– Miért kötözted be a lábadat, Saura? – kérdezte Rin.

– Mert így nem fájt annyira és hamarabb begyógyul – válaszolta a nő.

– Halandó vagy – jegyezte meg Sesshoumaru. – Beletelik pár napba, mire gyalogolni tudsz vele.

– Azért nem olyan sok az – felelte egy titokzatos mosoly kíséretében Saura. – Igaz, hogy halandó testben vagyok, de attól még gyorsabban gyógyulok, mint az emberek többsége.

– Remélem, igazad van.

Saura meglepetten nézett Sesshoumarura. Ezt megint nem tudta hová tenni.

– Úgy értem, ha egyszerre több démon támad ránk, akkor szükség lesz rád... illetve az erődre – magyarázta a szellem.

– Aha... értem – válaszolta Saura, s egy félmosoly jelent meg az arcán.

Néhány órával később, mikor Rin már elaludt, s Jyaken is épp elaludt, Sesshoumaru a nőhöz fordult:

– Miért mosolyogsz olyan sokszor?

Saura meglepődött a kérdésen, de azért felelt:

– Nem is tudom... talán mert... egy kicsit elviselhetőbbé teszi a terhet.

– A terhet?

– Igen – válaszolta komolyan Saura. – Tudom, nem látszik rajtam, de már épp eleget láttam ahhoz, hogy az élet és a felelősség terhe nehezen elviselhetővé váljon... a mosolyból erőt merítek.

– De talán épp az gyengít le... – jegyezte meg Sesshoumaru.

– Ezt meg hogy érted?

– Ha nem rejtenéd az arcod mögé a gondolataidat és az érzéseidet, akkor több energiád jutna mondjuk a harcra.

– Ez rád is vonatkozik – felelte Saura.

Sesshoumaru kérdő tekintettel nézett rá.

– Te pedig sosem mosolyogsz – magyarázta a nő. – Sőt, szinte semmilyen érzelmet nem árul el az arcod. Ez is könnyen felemésztheti az energiáidat.

Sesshoumaru nem szólt többet, Saura pedig lassacskán elálmosodott és elaludt.

*

Inuyasha sebes tempót diktált, de – bár mindenki fáradt volt – senki sem panaszkodott. Szótlanul rótták az utat észak felé. Egyik délután több démon teteme mellett haladtak el, ekkor Inuyasha meg is jegyezte:

– Nem nehéz követni őket... mindenfelé hullákat hagynak maguk után.

– Szerinted mennyire lehetnek messze? – kérdezte Kagome.

– A nyomokból ítélve tegnap jártak itt – válaszolta Inuyasha.

– Én amondó vagyok, éjszakára menjünk innen távolabb és pihenjük ki magunkat – mondta Miroku. – Ha a megérzésed nem csal, akkor legkésőbb holnapután biztosan utolérjük őket.

– Kiráz a hideg ettől a helytől... – jegyezte meg Sango. – És ha belegondolok, hogy Sesshoumaru és a Természet Úrnője végzett egyszerre ennyi démonnal, akkor bizony szükségünk van pihenésre, ha esetleg harcolnunk kell.

– Igazad van – bólintott Kagome. – Keressünk valami nyugisabb helyet és tegyük el magunkat holnapra.

Másnap kora délelőtt Inuyasha végre megérezte a levegőben Sesshoumaru szagát.

– Már nincsenek messze – jelentette a többieknek. – Legkésőbb este utolérjük őket.

– Érzed Sesshoumarut? – kérdezte Kagome.

Inuyasha bólintott. Miroku óvatosan hozzátette:

– Ez azt jelenti, hogy ő is könnyen megérezhet téged.

– Ha szerencsénk van igen, utánunk jön és akkor nem kell tovább gyalogolnunk – jegyezte meg Shippou.

– Shippou, ez egyáltalán nem vicces! – pirított rá Kagome. – Tudod, milyen veszélyes Sesshoumaru.

– Jól van, na... – a kis rókakölyök hátrált néhány lépést.

– Inkább siessünk – mondta Sango.

Sesshoumaru is megérezte fivére szagát és megtorpant, hogy pontosítsa, melyik irányban van Inuyasha.

– Mi történt Sesshoumaru nagyuram? – kérdezte kíváncsian Jyaken, mikor meglátta, gazdája megváltozott viselkedését.

– Nem mintha rád tartozna... – kezdte Sesshoumaru. – De az öcsém a közelben van.

– Vajon miért van itt? – kérdezte Jyaken.

– Ne tegyél fel ostoba kérdéseket! – villant meg Sesshoumaru szeme. – Rin, te maradj Jyakennel és Aunnal. Saura...

– Igen?

– Hogy van a bokád? – kérdezte Sesshoumaru.

– Ha kérdés arra vonatkozott, tudok-e már harcolni, akkor a válaszom igen.

Sesshoumaru bólintott.

– Gyere velem! – azzal elindult Inuyasháék felé.

„Várjunk csak... ez a szag... olyan ismerős... De vajon kié lehet?” gondolkozott el Inuyasha. Kagome észrevette, hogy Inuyashát zavarja valamit.

– Mi a baj, Inuyasha? – kérdezte a lány.

– Érzel valamit, Inuyasha? – érdeklődött Miroku.

– Sesshoumaru nincs egyedül... – válaszolta lassan Inuyasha. – Vele van egy... egy halandó.

– Micsoda? – bukott ki a kérdés mindenkiből egyszerre.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a Természet Úrnője... – kezdte óvatosan Sango. – egy halandó?

– Nem ez a legfurcsább... – felelte Inuyasha.

– Hogyan? – nézett rá meghökkenve Miroku. – Hát akkor meg micsoda?

– Ismerős a szaga – felelte Inuyasha. – De nem tudom, honnan. Nem sok halandóval találkoztam, akinek a szagára emlékeznék...

– Hát, ez tényleg furcsa – bólintott Miroku.

– Egyre közelednek – fűzte hozzá Inuyasha. – Készüljetek föl, hamarosan találkozni fogunk velük!

– Jaj nekem... – hallatszott Shippou hangja.

– Az öcséd... – kezdte óvatosan Saura. – Ő...

– Igen?

– Hasonlít rád? – kérdezte végül a nő. „Mert ha igen, nem lesz könnyű dolgom.”

Sesshoumaru megfordult és mélyen a nő szemébe nézett.

– Az öcsém egy félvér – jelentette ki jéghideg, fenyegető hangon. – Ha még élni akarsz, ezt a kérdést ne tedd föl még egyszer – Saura bólintott, jelezvén, megértette. – Ő egy korcs.

– Ne mondd, hogy... – kezdte a nő, de elharapta a mondat végét.

Az még hagyján, hogy Sesshoumaru szemei szinte villámokat szórtak, de a szó, „korcs” egy emléket kavart fel benne. Csöndben követte hát a szellemet, és hamarosan össze is találkoztak Sesshoumaru fivérével és kis csapatával.

Inuyasha összehúzott szemmel figyelte a fiatal nőt, aki Sesshoumaru mellett lépkedett. Koncentrált, és próbálta a szagot és az arcot összekapcsolni egy emlékkel, de nem sikerült neki. Aztán, mikor a nő a szemébe nézett, hirtelen minden eszébe jutott.

– Saura...? – kérdezte meglepetten Inuyasha. – Az nem lehet...

– Inuyasha, ki az a Saura? – kérdezte Kagome.

– Ez nem lehet ő, hiszen már Kaede anyónál is sokkal idősebbnek kéne lennie! – csodálkozott Inuyasha.

– Hát, akkor biztos nem ő – vonta le a logikus következtetést Miroku. – Biztos tévedsz, Inuyasha... ez egy fiatal, szép hölgy, aki...

– Akitől nem fogod megkérdezni azt, amit minden nőtől, akivel csak találkozol – mondta fenyegető éllel a hangjában Sango.

– Miről beszélsz?

– Jaj, ne kezdjük ezt már megint! – legyintett Sango.

– Inuyasha, ki az a Saura? – ismételte meg kérdését Kagome.

**

– Tűnj innen, te korcs! – hallatszott a dühödt emberek kiáltozása. – Itt nincs helyed!

– Takarodj! – jött egy újabb hang a tömegből. – Nem tartozol ide!

A kutyafülű kisfiú nem értette, miért akarják őt bántani, de most, hogy már senkije sem volt, nem tehetett mást, minthogy menekül.

– Menj innen! Hagyj minket békén! – kiáltotta az emberek közül egy vele egykorú kisfiú, aki tegnap még együtt játszott vele. Ez nagyon fájt az árva kisfiúnak és nem értette, miért bánnak így vele.

– Mi ez a hangzavar? – hallatszott valahonnan a tömeg mögül egy lány hangja.

– Ez a kis félvér azt hiszi, befogadjuk most, hogy az anyja meghalt – válaszolta egy mély férfihang. – Pfuj, szánalmas kis korcs!

Egy már félig nővé érett lány lépett elő a tömegből és látta, hogy az árva kisfiú egyedül áll velük szemben. A lány mellett lévő kisfiú pedig felvett egy kődarabot, hogy az árva felé hajítsa. Eldobta, de nem ért célt vele; a lány még röptében elkapta és összezárta tenyerében. Mikor kinyitotta markát, a kőből csak por maradt.

– Mondhatom, igazán nagy bátorság egy védtelen gyermeket megdobálni és elűzni.

– Te ebből maradj ki! – hallatszott az előbbi mély hangú férfi hanga a tömegből. – Ez a kis korcs nem tartozik ide!

– Korcs?! – kérdezte élesen a lány és megvetően tekintett a férfira. – És még te merészeled magad embernek tekinteni... valóban az vagy... az embertelen fajtából.

– Ez egy szánalmas félszellem! – kiáltotta egy nő a tömegből. – Hiába várja, hogy megsajnáljuk, akkor is egy démon marad!

– Azt hittem te, mint egy anya, megérted... – felelte a lány. – De úgy látom, benned is csalódnom kellett... olyan emberek közt nem kívánok maradni, akik így bánnak egy árva kisfiúval.

– Meg tudom én magam védeni! – kiáltotta harciasan a kisfiú.

– Valóban? – jelent meg egy félmosoly a lány arcán.

– Ha nem akarsz itt maradni, menj! – kiáltotta a férfi. – Semmi szükségünk rád!

– Majd meglátjuk, mit szóltok, ha újabb démonok támadják meg a falvatokat... – jegyezte meg a lány, azzal sarkon fordult és elindult kifelé a településről.

Mikor a kutyafülű kisfiú mellé ért, megállt és lehajolt hozzá.

– Gyere velem... – nyújtotta ki a kezét. – Keresünk egy olyan helyet, ahol az emberek nem ilyen hálátlanok.

A kisfiú nagy, aranysárga szemeivel ránézett, aztán bólintott és megfogta a lány kezét. Elindultak; a lány vissza se nézett, de a kisfiú még többször visszatekintett a falura. Egyik ilyen alkalommal egy kő is röpült feléjük.

– Milyen kreatívak! – jegyezte meg a lány, mikor elkapta a kődarabot és visszahajította, éppen annak a férfinak a lába elé, aki küldte.

Amint földet ért a kő, egy hatalmas földrengés rázta meg a falut. De a lány és a kisfiú biztonságban voltak. A kutyafülű kisfiú nézte, mi történik, de a lány már elindult.

– Gyere! – mondta kedvesen a lány.

A kisfiú gyorsan felzárkózott mellé és megfogta a kezét.

– Hogy hívnak? – kérdezte a lánytól.

– A nevem Saura – felelte amaz. – Na és a tiéd?

– Inuyasha vagyok.

**

– Inuyasha? – döbbent meg Saura, aztán Sesshoumaruhoz fordult:

– Inuyasha az öcséd?

– Igen – felelte a démon. – Ismered?

Saura bólintott.

– Nem harcolok velük – fűzte hozzá.

Sesshoumaru az égre emelte tekintetét:

– Halandók!... Mindegy... akkor egyedül végzek vele.

– Azt nem hagyom – mondta határozottan Saura és megállt Sesshoumaruval szemben.

– Lenyűgöző a bátorságod, de bolond vagy, ha azt hiszed, engem le tudsz győzni – szólalt meg tárgyilagos hangon Sesshoumaru.

– Ha nem muszáj, nem harcolok veled – magyarázta Saura. – De a barátaimat nem bánthatja senki, ha a közelükben vagyok.

– A barátaidat? – kérdezte lenézően Sesshoumaru.

– Igen... mint amilyen neked Rin.

Sesshoumaru arcán mintha a meglepődést vélte volna Saura felfedezni, de amint jobban megnézhette volna, az érzelem eltűnt.

– Rendben van – adta be a derekát Sesshoumaru. –Nem támadom meg... de megvédem magam, ha kell.

Saura bólintott.

– Ennyi nekem elég – azzal elindultak Inuyasháék felé.

– Vajon miről beszélhetnek? – kérdezte Kagome.

– Arra én is kíváncsi vagyok – jegyezte meg Miroku.

– Ha ő valóban Saura, akkor azt hiszem, sejtem, miről folyik a szó – válaszolta halkan Inuyasha.

Ekkor elindultak feléjük. Pár méterre tőlük megálltak.

– Mit akarsz, Sesshoumaru? – kérdezte rögtön Inuyasha.

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled.

Inuyasha Saurára pillantott.

– Értem már! – kapta el öccse tekintetét a szellem. –Természetesen egy újabb halandó társaságát keresed.

– Bocsánat, de ha nem tévedek, most a te társaságodban van – jegyezte meg Kagome.

Sesshoumaru nem szólt, csak egy félelmetes pillantást küldött felé. Kagome azonban dacosan állta a tekintetét.

– Keresünk valakit, aki segíthet nekünk Naraku legyőzésében – magyarázta Miroku. – Úgy hívják, a Természet Úrnője.

– Na és... – kérdezte Sesshoumaru. – Azt hiszitek, talán ő az? – mutatott Saurára.

– Ha te az vagy, akire emlékszem, akkor valószínűleg igen – lépett közelebb a fiatal nőhöz Inuyasha.

Mindenki Saura reakcióját várta. A nő végül bólintott.

– Én vagyok az, Inuyasha.

– Akkor segíts nekünk Naraku ellen! – vágta rá azonnal a félszellem.

– Ki az a Naraku? – kérdezte Saura. – Talán egy démon?

– Te nem hallottál még Narakuról? – Sesshoumaru ezúttal meg sem próbálta leplezni csodálkozását.

Saura megrázta a fejét.

– Azt hiszem, hosszú estének nézünk elébe... – jegyezte meg Sango.

Folytatása következik...