A Természet Úrnője 6
Arvael 2006.08.30. 14:13
A Természet Úrnője
6. rész: Szövetségben az erő
– Te meg mit keresel itt?
– Én is üdvözöllek, öcsém! – válaszolta Sesshoumaru. – Elteheted a kardod, nem harcolni jöttem.
– Hanem? – Inuyashának ötlete sem volt, miért jelent meg bátyja.
– Naraku szaga hozott ide – felelte Sesshoumaru. – Itt járt, ugye?
Kagome bólintott:
– Igen, de már elmenekült.
– A gyáva... – morogta Sesshoumaru, aztán végignézett a társaságon. – Hol van Saura?
– Naraku elrabolta – felelte halkan Inuyasha.
– Micsoda?
– Egy beszennyezett ékkőszilánkkal irányítja – tette hozzá Kagome.
– Ha jól emlékszem, éppen ti mondtátok, hogy Saura képes végezni Narakuval... – kezdte zavarba ejtően nyugodtan Sesshoumaru – és most nála van... Hogy lehettetek ennyire elővigyázatlanok?!
– Hé! Sesshoumaru, te nem láttad, mire képes! – ellenkezett Inuyasha.
– Így van – helyeselt Sango. – Rettenetesen megnövekedett az ereje és a teste szinte sebezhetetlen.
– Csak Kagoménak köszönhetjük, hogy még életben vagyunk – fűzte hozzá Miroku.
– Ugyan! – legyintett pironkodva Kagome. – Csapatmunka volt.
– Ez lényegtelen – mondta Sesshoumaru. – Saura hatalma most Narakut szolgálja és nagyobb, mint valaha... nem túl biztató kilátások... de sebaj, így is végzek Narakuval.
– Sesshoumaru... – kezdte Inuyasha. – Nem emlékszel? Csak Saura képes rá!
– Az lány azt állította, hogy az a kísértet azt mondta neki, Saura segítségével legyőzhetitek – válaszolta nyugodtan Sesshoumaru. – De ez rátok vonatkozott. Én egyedül is tudok végezni vele.
– Tényleg úgy gondolod? – kérdezte élesen Kagome.
– Kagome... mi? – hebegett Inuyasha. „Bolond ez a lány... ilyen hangon beszélni Sesshoumaruval, ráadásul ő halandó és a bátyám...”
– Naraku közös ellenségetek – jelentette ki határozottan Kagome. – Csak úgy végezhetünk vele, ha összefogunk és együtt szállunk szembe vele! Ahogy Saura mondta!
– Igen... – bólintott Sesshoumaru. – És nézd meg, mi lett vele!
– Ő is harcolni fog Naraku ellen! Tudom – Kagome tekintete megkeményedett. – Valóban nagy ereje van és Naraku egy idő után nem fogja tudni irányítani.
– Ne légy naiv... – legyintett Sesshoumaru. – Saura sosem fog megszabadulni tőle, kivéve persze, ha legyőzöm Narakut.
– Együtt akkor is több esélyünk van, ezt be kell látnod – állította Kagome.
– Ugyan miért kéne? – kérdezte Sesshoumaru. – Nélkületek is jól boldogulok... egy félvér és halandók társasága nélkül.
– Heh... Akkor miért utazol egy halandó társaságában, kedves bátyám? – kérdezte gúnyosan Inuyasha.
Sesshoumaru nem válaszolt.
– Ha már itt tartunk... – folytatta a hanyou – szerinted Naraku nem tud róla? Könnyedén megzsarolhat vele... talán már tervezgeti is...
*
– Hogy mit akarsz? – bukott ki a kérdés Saurából. – Ezt nem tehetem meg!
– Dehogynem... – Naraku gonoszul elvigyorodott. – Így parancsolom, hát ez lesz. Menj és tedd meg!
– Nem! – ellenkezett Saura.
Naraku kastélyának egy nagy és sötét termében voltak. Az ajtó be volt zárva, de Kagura, aki épp az imént haladt el a helyiség előtt, meghallotta a veszekedést. „Bolond ez a nő? Ilyen nyíltan Narakunak ellenszegülni?” Viszont kíváncsi volt a beszélgetés kimenetelére, ezért a közelben maradt.
– Nincs választásod... – hallatszott Naraku hangja.
– Hozzám ne érj! – kiáltotta Saura, de már késő volt. Naraku megérintette a homlokát, a nő tekintete pedig ismét olyan üressé vált, mint amikor a vízesésnél a barátai ellen kellett harcolnia.
– Akármekkora hatalmad is van, akkor is csak egy halandó vagy – tette hozzá Naraku. – Ezért képtelen vagy ellenszegülni a parancsomnak... jól mondom, Kagura?
Kagurának a lélegzete is elállt ijedségében, mikor Naraku a nevén szólította. Tehát tudta, hogy hallgatózik. Nincs mit tenni, be kellett mennie a terembe.
– Ha már úgyis hallottad, miről beszéltünk, menj vele – mondta Naraku. – Figyelj rá, mert elég erős a tudata, nehogy kiszabaduljon!
Kagura bólintott.
– Értem... és mi is a feladata?
Kagura örült, hogy ennyivel megúszta. Igaz, nem volt sok kedve egy halandó társaságában utazni, ráadásul még figyelni is őt, mintha valami bébicsősz lenne, mégis jobb volt, mint amire számított Narakutól.
Már mérföldekkel maguk mögött hagyták a kastélyt; együtt repültek Kagura tollán. Saura tekintete még mindig üres volt; nem beszélt, de nem is mozdult. Olyan volt, mint egy kőszobor.
De legbelül forrt benne a düh. Volt azonban egy korlát, amit mindeddig sikertelenül próbált áttörni – Naraku varázslata nem engedte. Koncentrálnia kellett, ha le akarta győzni a varázst, azonban a benne tomboló indulatok ezt nem engedték. Le kellett nyugodnia, csak akkor sikerülhet kitörnie ebből az elme-börtönből. De ha eszébe jutott a feladat, amit Narakutól kapott...
A legrosszabb az volt, hogy tudatában volt, mit tesz és mi történik körülötte. Akkor is így volt, mikor Inuyasháék ellen kellett harcolnia – azonban nem volt ura a saját testének. Olyan volt, mintha valaki más irányítaná és kényszerítené arra, hogy tegye meg, amit soha sem akart. Ez a valaki Naraku volt – de amikor Kagome hozzáért, az ékkő megtisztult és ismét önmaga lehetett. „Ez hát a megoldás! Az ékkövet meg kell tisztítani! ... De nekem nincs ilyen erőm... egyébként se tudnám használni, hisz Naraku irányít.”
Saura belátta ez így nem fog menni. Engedelmeskednie kell Narakunak. Nem elég erős, hogy ellenálljon a parancsának. „De hogy lehet ilyen kegyetlen... hogy én... én raboljam el Rint?! Nem!”
Utolsó szavát már nem csak gondolta, hanem ki is mondta. Ismét visszanyerte az irányítást a teste fölött. „Hát mégis sikerült... már csak Kagura a zavaró tényező.”
Kagura meglepődött, mikor Saurának sikerült megtörnie Naraku varázslatát.
– Látod, Naraku csak ennyire tartott engem... – nézett a szemébe Saura. – De nem adom fel olyan könnyen!
– Hát igen... – forgatta a szemeit Kagura. – Pont ezért küldött veled. Számított erre, akár hiszed, akár nem... hé!
Saura leugrott a tollról, s zuhanni kezdett lefelé. Kagura utánakapott, de már nem érte el. Kinyitotta legyezőjét, s parancsolt a szeleknek... Saura kezdett visszafelé emelkedni és közelíteni a tollhoz. Aztán váratlanul elnevette magát.
– Azt hiszed, ilyen könnyen elbírsz velem? Hát nem tudod, ki vagyok? – óvatosan a tollra fújt, s Kagura sebesen távolodni kezdett tőle... azonban a szélboszorkány se volt rest, elterelte a szelek nagy részét, azonban így is jócskán eltávolodott Saurától.
– Ennek semmi értelme! Nem győzhetsz le engem! – kiáltotta oda Kagura.
– Te se engem! – válaszolta Saura, aztán közelebb araszolt. – Mi lenne, ha összefognánk?
– Úgy érted, Naraku ellen? – Kagura meghökkent. Hát ennyire látszik rajta? – Nem szállhatok szembe vele nyíltan, mert ahhoz nem vagyok elég erős...
– De mi ketten... ráadásul akkor Naraku üldözői is mellénk állnának... a barátaim – folytatta Saura.
– Nem élném túl.
– Tudom, Naraku mivel tart fogságban... – Saura hangja mintha eleven szélből lett volna. – Mi segíthetünk... többé nem kellene őt szolgálnod... mindössze annyit kellene tenned, hogy kiveszed belőlem a szilánkot...
Mielőtt Kagura válaszolhatott volna, mérges darazsak tűntek fel körülöttük.
– Fenébe! Követtek minket! – morogta Kagura. – Gyere ide vissza, különben nagyon megkeserülöd!
Saurának nem akarózott visszaülnie a tollra, azonban, ha nem teszi meg, lehet, hogy Naraku mást küld Rin elrablására és az a valaki (vagy valami) nem lesz tekintettel a kislány vagy a többiek épségére. Hiába szabadult meg a varázslat alól, Naraku még mindig rendelkezik fölötte...
*
– Ti is hallottátok? – torpant meg Miroku.
– Micsodát? – kérdezte Shippou.
– Ezt a hangot... – felelte Miroku. – figyeljétek! Megint hallom!
Sesshoumaru... mindjárt... siess...
– Mit jelenthet? – tette fel a kérdést Kagome.
– Ennek semmi értelme – jelentette ki Sango. – Olyan, mintha a szélből jönne...
– Saura... – mondta Inuyasha.
– Tessék? – néztek rá a többiek.
– Figyelmeztetni próbál téged valamire, Sesshoumaru – felelte Inuyasha.
Sesshoumaru végül – valamilyen érthetetlen okból – Inuyasháékkal maradt. Ő haladt a csoport élén, s most megfordult.
– Nem tudom, mire... – kezdte, de ekkor a szél újabb hangokat formált körülöttük.
Rin... siess...
Sesshoumaru egy pillanatra teljesen megdermedt, mikor megértette, mit jelent a szél üzenete. A következő másodpercben pedig már szélsebesen rohant is – oda, ahol Rint Jyakennel hagyta.
– Inuyasha... siessünk! – mondta Kagome.
– Mi? De hát minek?
– Segítenünk kell neki!
– Sesshoumaru elintézi... hallottad, mit mondott... – húzta meg a vállát Inuyasha. – Ő még Narakuval is elbír.
– Gondolod, hogy Saurával is...?
– Micsoda?! – Inuyasha megdöbbenve nézett Kagomére. – Gyerünk! Ti meg mit álldogáltok ott?! Siessünk!
„Sesshoumaru képes arra, hogy bántsa Saurát, ha úgy alakul... de Saura üzent nekünk... talán sikerült kikerülnie valahogy Naraku irányítása alól... akár így, akár úgy, sietnem kell!”
– Kagome, kapaszkodj erősen!
A lány csak bólintott, mert már most rosszul volt az irdatlan gyors tempótól Inuyasha hátán.
„Fenébe... még nincs itt... ez így nagyon nem lesz jó...” Kagurával a tollon épp a kislány és Jyaken fölött köröztek; a darazsak társaságában.
– Naraku ennyire nem bízik egyikünkben sem, hogy darazsakat küld utánunk? – kérdezte Saura.
– Ne a szád járjon, hanem a lánnyal foglalkozz! – mondta neki Kagura, de aztán még alig hallhatóan hozzátette:
– Undorító rovarok!
„Hát persze! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!” Saura arca halványan felderült. Észrevétlenül kell cselekednie, nehogy a darazsak megsejtsék, hogy ő okozta a vihart.
– Mire vársz még? – kérdezte Kagura.
– Tegyél le ott, annál a sziklánál!
– Rendben.
Miközben lefelé haladtak, Saura két kezével belemarkolt a levegőbe, s ezzel elkezdte maga köré gyűjteni a felhőket. A horizonton sötét viharfelhők jelentek meg szinte a semmiből és gyorsan haladtak feléjük. A nő kinyitotta markát, mikor földet értek, s ekkor elindult a zivatar. Kagura gyanakodva nézett rá.
– Mi van? – kérdezte ártatlan szemekkel Saura.
– Te csináltad? – húzta össze a szemöldökét Kagura.
– Micsodát? – kérdezte a nő. – Talán a viharra gondolsz? Dehogy! Már napok óta készülőben volt... nem érezted a levegőben?
„Dehogynem... de ide csak holnapután kellett volna megérkeznie.”
– Eltűntek – mondta Saura. – Hát, sajnálom, de így nem tehetek semmit se...
– Csak menedéket kerestek a vihar elől – fojtotta belé a szót Kagura. – Nem lehetnek túl messze...
– Sajnálom, de ez nagy terület...
– Majd a darazsak megkeresik – felelte Kagura.
– Azok az ázott izék ott? – érdeklődött Saura, miközben előrefelé mutatott.
Néhány darázs még a levegőben küszködött vizes szárnyaival, de a legtöbb már meg se bírt mozdulni, s a nedves fűben hevert.
– Saura!
– Ne mondd, hogy téged nem zavartak! – nézett Kagura szemébe.
– Ebben az esőben a szagukat se lehet érezni... – morgolódott tovább a szélboszorkány.
– Milyen kár... – mondta Saura, de gondolatban még hozzátette:
„Remélem, jól elbújtatok és Sesshoumaru hamarosan rátok talál... ennél többet nem tehetek értetek.” Ekkor azonban hasító fájdalom nyilallt a fejébe – sikítva esett össze. Az eső azonban nem állt el, tovább ömlött, mintha dézsából öntenék; a darazsak szenvedve nyomorogtak a nyirkos fűben, Saura pedig eszméletlenül feküdt Kagura lábainál.
„Ha Naraku ezt megtudja, nem lesz boldog... de ilyen időben esélyem se lenne megtalálni azt a gyereket. Vissza kell vinnem Saurát a kastélyba.” Ezekkel a gondolatokkal egy tollat húzott elő a hajából, s egy szívdobbanásnyi idő múlva már suhantak is a szelek szárnyán Naraku sötét kastélya felé.
*
Egy sikolyt hozott feléjük a szél.
– Ez Saura – mondta Kagome.
– A közelben van – tette hozzá Inuyasha.
Már bőrig áztak, de a fiú még mindig teljes erőből futott. Aztán egyszer csak elhaladtak Sesshoumaru mellett. Inuyasha lefékezett, Kagome pedig leszállt a hátáról.
– Sesshoumaru, te...
– Várj, Inuyasha – állította meg Kagome keze. – Saura nincs itt. Senki sincs itt rajtunk kívül.
– Mi történt? – fordult Inuyasha a bátyjához.
– Mire ideértem, már senki sem volt itt, de...
– Igen...?
– Saurát és Kagurát láttam elrepülni... de már messze voltak – fejezte be Sesshoumaru.
– A halandó vele volt? – kérdezte Inuyasha.
– Nem láttam... már messze voltak – felelte bátyja.
– Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr! – hallatszott egy kislány hangja mögülük.
– Rin? – fordult meg Sesshoumaru. – De... hogyhogy nem találtak meg titeket?
– Kicsoda, Sesshoumaru-sama? – kérdezte a kislány, mikor odaért.
– Sesshoumaru nagyúr! – sietett elébük Jyaken. – Eleredt az eső, azért kerestünk fedezéket.
– Nahát... egy kislány? – kérdezte Miroku.
– Szerzetes! – bökte meg őt Sango.
– Mi?! Jaj, nem úgy gondoltam, Sango...
De Sango már nem figyelt rá. Kagoméval együtt odamentek Rinhez.
– Jól vagy? – kérdezték.
– Igen... ti kik vagytok?
– Hjaj... ez egy hosszú történet, Rin... – kezdte Jyaken.
– Az öcsém és a... barátai – felelte Sesshoumaru.
– Nahát! – csodálkozott Rin.
Folytatása következik...
|