A Természet Úrnője

7. rész: Ha a vége jó, minden jó... I.

– Ha segítesz, nem kell többé Naraku parancsait teljesítened... – suttogta halkan Saura. – Csak ki kell szedned azt az átkozott ékkőszilánkot a vállamból.

– Naraku azonnal rájönne... – tétovázott Kagura. – Már így is borotvaélen táncolok. Kész csoda, hogy eddig még nem jött rá, mit akarok és mit tettem.

– Ha a döntő pillanatban megteszed, már nem árthat neked – folytatta Saura. – Ezt garantálom... utána már senkinek sem árthat...

Kagura mély hallgatásba burkolózott. Naraku dühös volt – Saura kiszabadult az irányítása alól, ráadásul a tervét is meghiusította. Kagura pedig... ő pedig visszahozta, anélkül, hogy bármit tett volna Rin elrablása érdekében. Mindkettőjüket megbüntette... bár kétségtelenül, Saura járt rosszabbul.

Kagura szívét összeszorította, de nem ölte meg a boszorkányt Naraku. Saurára viszont valami olyan gonosz varázslatot küldött, aminek következtében állandóan hasogatott a feje és megmozdulni is alig tudott. Kagura mellette térdelt, a szobájában.

– Talán megtehetem... – válaszolta végül a szélboszorkány. – De nem ígérhetek semmit.

– Ez nekem elég – suttogta alig hallhatóan Saura.

Aztán behunyta a szemét. Az elmúlt nap eseményei alaposan kifárasztották, ráadásul Naraku gonosz bűbájának köszönhetően egyre kimerültebb lett. Pihennie kellett, hogy új erőre kapjon... csak ne lenne az az erős fejfájása!

*

– Érzem a levegőben Saura szagát... már nem lehetnek messze – jelentette ki az elől haladó Sesshoumaru.

– Én is érzem – helyeselt az öccse. – Olyan, mintha szándékosan hagyta volna maga után... miközben visszavitték Narakuhoz.

Rint és Shippout Kaede anyónál szállásolták el, de Jyaken velük tartott. Gyorsan haladtak, és csak nagyritkán álltak meg pihenni – mikor a halandók már nem bírták tovább a tempót. Sesshoumaru ilyenkor mindig kicsit távolabb helyezkedett el a többiektől, s távolba révedő tekintetéből semmit se lehetett kiolvasni. De éber volt. Nagyon is. Figyelt minden neszre, szagra, a környezet különféle változásaira.

*

– Kanna tükre szerint közelednek – nyitott be hozzájuk Naraku. – Készüljetek!

Saura nagy nehezen kinyitotta a szemét. Ez az átkozott szellem! Még ki se tudta magát pihenni. Kagura felsegítette, aztán mind a ketten készülődni kezdtek. Végül, mielőtt még kiléptek volna a szoba ajtaján, Saura hozzá fordult:

– Ne felejtsd el, mit mondtam!

Kagura nem felelt, csak bólintott, azzal kitessékelte a halandót az ajtón. Mikor kiléptek a kertbe, már ott várta őket Naraku, oldalán Kannával és Kohakuval. Saura egyetlen démont sem látott a közelben, de érezte a jelenlétüket és tudta, hogy nem lehetnek messze.

– Inuyasháék és Sesshoumaru hamarosan megérkeznek – jelentette ki hűvösen Naraku. – Kagura, te foglald le Inuyashát, hogy ne tudja használni a szélbordát! Saura, te hátráltass mindenkit, akit csak tudsz, az elemek erejével... Kohaku...

– Igen, Naraku? – szólalt meg a kisfiú.

– Te megtámadod Sangót... én pedig majd Sesshoumaruval foglalkozom, már ha egyáltalán eljut odáig... – fejezte be egy ördögi vigyor kíséretében Naraku.

„Sango... az a lány... akinek nem tudom kiverni a képét a fejemből... vajon ki lehet?” gondolkozott magában Kohaku, de nem időzhetett tovább az emlékeinél, mert Kanna megszólalt:

– Itt vannak.

Naraku hozzáért Saura bal vállához, s az ékkőszilánk még jobban bemocskolódott, a nő tekintete pedig ismét elhomályosult, végül pedig teljesen üressé vált.

– Kagura, induljatok! – adta ki a parancsot a férfi.

Egy pillanatba sem telt, s már a kastély területének határán állt a két nő. Naraku darazsai pedig az egész égboltot elhomályosították. Úgy történt, ahogyan a szellem megjósolta: Inuyasháék rohantak feléjük az előttük elterülő erdőből. Kagura kinyitotta legyezőjét, majd egy kecses mozdulat kíséretében óriási szélvihart küldött vendégeik felé.

Bár a jövevények megtorpantak, hamarosan úrrá lettek a szelen, s lassan araszolgatva megindultak ismét feléjük. Kivéve Sesshoumarut – ő csupán egy ártalmatlan széllökésnek érzékelte Kagura előbbi akcióját, s töretlen ütemben haladt továbbra is előre. Saura nyitott tenyerét a talaj felé tartotta, s másodperceken belül földrengés rázta meg a környéket. Inuyasháék talpa alatt megnyílt a föld, s csak kivételesen jó reflexeiknek köszönhetően nem esett bajuk.

– Ez így nem lesz túl jó... – morogta az orra alatt Miroku. – Így még csak a közelébe sem juthatunk Narakunak!

– A magad nevében beszélj – mondta erre Sesshoumaru, azzal felugrott a levegőbe, s egy pillanattal később a két nő mögött ért földet. Aztán feléjük fordult, s farkasszemet nézett velük; pontosabban Kagurával, mert Saura tekintete még mindig üres volt.

Abbamaradt a földrengés, s a Természet Úrnője ezúttal az égre emelte tekintetét... viharfelhők gyülekeztek hihetetlen sebességgel a kastély fölé. Saura mindkét karjával az ég felé nyújtózkodott, aztán néhány másodperc múlva szikrázni kezdtek az ujjbegyei. Egyértelmű volt, mire készül. Sesshoumaru megindult feléje, éppen, mikor a nő szemeiben megvillant valami – valami, ami egy villámhoz volt hasonlatos.

– Sesshoumaru ne! – kiáltotta Kagome. – Ne öld meg!

Sesshoumaru azonban nem lassított, sőt, mérgező karmait is kimeresztette.

A fejében tomboló vihar elnyomott minden hangot Saura elméjében, azonban Kagome kiáltása mégis eljutott hozzá. Ez kellett ahhoz, hogy magához térjen. Egy pillanat alatt kitisztult a tudata, tekintete pedig megkeményedett. Ha már ennyi energiát összegyűjtött, nem pocsékolja el – egyenesen Naraku felé küldi csapásait.

Felemelkedett a levegőbe, mielőtt még Sesshoumaru elérte volna, s arra fordult, amerre Narakut sejtette... egy szívdobbanásnyi idővel később pedig ikervillámok csaptak le a kastély udvarába, s hatalmas mennydörgés rázta meg a vidéket.

Dermedt csend uralkodott mindenen egy teljes másodpercig. Ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt Saura és a többiek számára. Sesshoumaru is feszülten figyelte környezetét; értette, mi történt, a többiek még csak most emésztették a dolgot. Saura elszántan nézett körbe a kastély területén, amire pompás kilátás nyílt, így madártávlatból. Aztán valami megmozdult, annak a helynek a közelében, ahová a villámok lecsaptak.

Saura szeme elkerekedett a félelemtől... elhibázta... Naraku még mindig él... Alighogy ezt végiggondolta, éles fájdalom hasított a fejébe, ugyanolyan, mint ami akkor, mikor legutóbb megtagadta Naraku parancsát. Sikoltva zuhant lefelé húsz méter magasból, a fejét fogva – már nem bírt kontcentrálni... egy hajszálon múlt az is, hogy nem vesztette el megint az eszméletét.

Sesshoumaru pontosan alatt állt, s mikor Saura zuhanni kezdett, felugrott és még a levegőben elkapta. Mikor puhán földet értek, a nő már nem sikított, csak a fejét fogta, de arcán látszott, mekkora kínokat él át. Inuyasháék azonnal odarohantak.

– Saura! – szólította meg Kagome.

– Hagyjatok... – préselte ki a fogai közt a szavakat Saura. – Menjetek... gyorsan! Naraku mindjárt... támad.

– Nem hagyhatunk magadra – vetette ellen Sango.

– Dehogynem... ennél többet úgyse árthat már nekem... menjetek!

A csapat végül aggódva, de otthagyta őt, ahogyan kérte. Saura így végre egy kis levegőhöz juthatott. A feje még eléggé fájt, de már egy fokkal jobb volt. A gondolatai kezdtek lassan kitisztulni.

– Látjátok, mondtam, hogy Saura nem fogja hagyni magát! – jegyezte meg Inuyasha futás közben.

– Persze, tudjuk – hagyta rá Kagome. – De nélküle nem biztos, hogy sikerül végezni Narakuval.

Inuyasha még gyorsabb tempóra váltott. A halandók lemaradtak mögötte, Sesshoumarut azonban még mindig nem érte utol. Bátyját csupán néhány méter választotta el Narakutól; ott pedig megállt.

Kagura már ott állt Naraku mellett, oldalán Kannával. Hamarosan mindenki megérkezett.

– Naraku, most megfizetsz mindenért! – kiáltotta Miroku.

– Jobbat nem tudsz kitalálni? – gúnyolódott a szellem. – Kezd kissé már unalmassá válni ez a szöveg...

Miroku dühös lett, de nem tudott mit felelni.

– Majd én elbánok veled, te... – kezdte Sango, s már indította volna a bumerángját, de Naraku közbevágott:

– No-no Sango... neked mással kedveskedtem – húzta ördögi vigyorra a száját.

Erre a mondatra előlépett a démon háta mögül Sango öccse.

– Kohaku... – suttogta a lány, mikor meglátta a fiút.

Öccse tekintete homályos volt, s mikor Naraku kiadta a parancsot, hogy végezzen nővérével, Kohaku arcán semmi érzelem sem tükröződött. Elindult, hogy segítse Narakut, terve ördögi megvalósításában...

Inuyasha kezében már ott volt a Tessaiga, de a Szélbordát nem tudta előhívni... Kagura nem engedte. Ezt látva Kagome gyorsan reagált, s kilőtt egy nyílvesszőt kettejük közé. Ez már máskor is bevált, s ismét segítette őket.

– Ostobák! – mondta morcosan Kagura, s igyekezett ismét eltéríteni a szeleket, de már túl késő volt.

Inuyasha belevágott a szélbordába... s annak rendje és módja szerint Kanna tükre vissza is verte rá és barátaira a támadást. Inuyasha kétségbeesetten nézett körbe: Kagome és Miroku. Sango odébb harcolt az öccsével, így őket nem érhették el a gyilkos vágások.

– Kagomeeee! – kiáltotta Inuyasha, s azonnal a lány mellett termett, felkapta a karjába, s odébb ugrott vele.

De Mirokut már nem tudta megmenteni... szomorúan nézett körbe, mikor nagy megdöbbenésére azt látta, hogy egy fehér villanás éri el Mirokut, közvetlenül azelőtt, hogy a Szélborda megsebezte volna az ifjú szerzetest, aztán néhány méterrel odébb feltűnik Miroku és Sesshoumaru. Ha nem a saját szemével látta volna, Inuyasha nem hitte volna el, hogy ez igaz lehet. A bátyja megmentett egy halandót... igaz, Rint is, nade akkor is... Sesshoumaru azért mégiscsak Sesshoumaru!

– Meglepődtetek? – kérdezte csevegő hangon Naraku. – Pedig számíthattatok volna rá, már egyszer beugrottatok a trükknek! Nem hittem volna, hogy újra belesétáltok a csapdámba! – kacarászott gúnyosan a démon.

– Te magad nem támadsz... nem is védekezel... szánalmas vagy, Naraku – jelentette ki jéghideg hangon Sesshoumaru, s felugrott a levegőbe, hogy ellenségével szembe érjen földet.

Ebben a pillanatban pedig megérkezett Naraku több száz szellemet magába foglaló serege. Míg Sango Kohaku csapásai elől ugrott el és védte ki őket, vigyázva, nehogy kárt tegyen öccsében, addig Mirokut és Kagomét a szellemsereg foglalta le, ráadásul a darazsak miatt a szerzetes nem tudta használni az örvényt. Inuyasha pedig hiába próbált áttörni a démonok hadán, bátyjához és Narakuhoz, nagyon lassan haladhatott csak előre. Túl gyorsan támadtak a szellemek ahhoz, hogy elő tudja hozni a szélbordát. Sesshoumaru pedig Narakura támadt – míg Kagura távolabb húzódott és kíváncsian figyelte az eseményeket. Húga, Kanna eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Miroku nem látott más kiutat, minthogy használja a kezén tátongó lyuk erejét, dacára annak, hogy gyilkos mérgű darazsak hemzsegtek mindenütt. Kagome kifogyott a nyilakból, s észrevette, mire készül a szerzetes.

– Miroku ne tedd! – kiáltotta, s már rohant is feléje.

De elkésett. A fiú levette a gyöngysort a karjáról, s elkiáltotta magát:

– Indulj, szél!

Kagome megtorpant. Mögötte állt, így nem eshetett baja. De Mirokut meg fogják ölni Naraku mérges darazsai, ha nem tesz valamit azonnal – sajnos azonban nem volt semmi ötlete, mivel segíthetne a szerzetesnek. Miroku tenyere beszippantott rengeteg démont, de a fiú már nem bírta tovább. Elállította a szelet és térdre rogyott. Kagome odafutott hozzá.

– Miroku, nem kellett volna...

– Már mindegy – válaszolta a szerzetes. – Én már nem tehetek többet.

– Ne mondj ilyeneket! – szólt Kagome. – Biztos találunk rá ellenszert, mint a múltkor is...

– Nincs rá idő, Naraku megöl mindenkit! – állította Miroku.

Amint Sesshoumaru támadásba lendült, Naraku minden erejét a harcra összpontosította; szüksége is volt rá, különben elég volt egyetlen apró hibát vétenie, amely végzetesnek bizonyul a számára.

Saura fejfájása egyik pillanatról a másikra múlt el, olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan jött. Még egy szívdobbanásnyi ideig feküdt a füvön, mélyeket lélegezve, aztán óvatosan felállt, s kinyújtózott. Még egy másodperces, s mivel nem történt semmi, a fejfájása sem jött vissza, irtózatos irammal rohanni kezdett a küzdők felé...

Hála Miroku önfeláldozó akciójának, annyira megtisztult a levegő, hogy Inuyasha képes volt előhozni a szélbordát. Egyetlen csapására az összes démon megsemmisült körülöttük, s végre szabad utat kapott Narakuhoz.

Sesshoumaru már előrántotta halálos kardját, Toukijint, s azzal támadta Narakut. Ellenfele azonban minden csapása elől sikeresen elmenekült. Inuyasha bátyját kezdte idegesíteni, hogy nem tud sérülést okozni a démonnak, de ezt nem mutatta... meg is lett az eredménye, a következő pillanatban egy ügyes csellel sikerült megsebeznie Naraku bal karját.

Kagura lélegzete elállt. Úgy érezte, lelassul körülötte az idő... ha valahogyan Naraku elveszíteni a bal karját, akkor ő végre szabad lehetne. Úgy állt ott a szélboszorkány, mintha márványszobor lenne. „Sesshoumaru erős... de vajon eléggé, ahhoz, hogy megölje Narakut?” tette fel magában a kérdést Kagura.

Ekkor bukkant fel Inuyasha, kezében a Tessaigával. Meglátta ismét a szélbordát, s lecsapott vele Narakura. Csakhogy a bátyja is ott volt. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, csakúgy, mint Narakunak.

– Kösz, öcsi – vetette oda Sesshoumaru. – Majdnem sikerült engem is megölnöd.

– Rám számíthatsz! – morogta Inuyasha, s ismét Narakura támadt, de fegyverét ezúttal félretolta a Toukijin. – Mit művelsz?! – kiáltotta a bátyjának. – Talán elment az eszed?

– Én ölöm meg Narakut – válaszolta higgadtan Sesshoumaru.

– Ez már nevetséges – mosolyodott el Naraku. Látszott, hogy jól szórakozik.

– Ne vigyorogj, letörlöm a képedről azt az ostoba fintort! – kiabálta Inuyasha, s ismét támadásba lendült.

Bátyja azonban előbb ért oda, így mind a kettőjüknek sikerült megsebesítenie Narakut. A démon érezte, hogy ennek már a fele sem tréfa. Most kell végeznie velük, vagy megint elmenekül... az utóbbi megoldás tűnt jobbnak. Ketten túl erősek...

– Kagura! – hallatszott egy kiáltás a hátuk mögül, s Saura ugrott fel a levegőbe.

Folytatása következik...