A legutolsó ékkőszilánk

1. rész: Vissza a múltba

Hogyan is éltem túl? Egyedül biztosan nem sikerült volna. De itt volt mellettem valaki mindvégig, aki segített nekem... ám, ha a kezdetek kezdetén azt jósolták volna nekem, hogy éppen ő fog megmenteni, az illetőt bolondnak tartottam volna, aki ezt a kijelentést teszi...

Minden azon a szép, kissé esős őszi napon kezdődött...

Unatkoztam otthon, így elindultam sétálni a városban. Az eső nem zavart. Sosem tette azt. Az ilyen időt általában utálják az emberek, nem látják benne a szépet, csak a szomorút. Én viszont mindkettőre fogékony voltam, ezért kedvenc időtöltéseim közé tartozott a lágyan csepegő nyári záporban lassú tempóban sétálni.

Világéletemben különc voltam. Próbáltam beilleszkedni, de akárhogy is igyekeztem, csak úgy sikerült, ha szerepet játszottam. Nem voltam sosem önmagam... mert akkor talán még jobban kirekesztettnek éreztem volna magam; és ez az érzés egyre csak erősödött azóta, mióta néhány éve elvesztettem a szüleimet. A balesetet egyedül én éltem túl, valamely megmagyarázhatatlan okból. Ebből tudtam, hogy még van valami dolgom a földön, de az utamat ezidáig még nem sikerült megtalálnom.

Tehát, ezen a szép, borongós időn, egy nagy esőkabátot kanyarítva magam köré, a csuklyát mélyen a szemembe húzva, kényelmes cipőben és még kényelmesebb ruhában – vagyis mindenképpen nadrágot viseltem, mert abban éreztem a legjobban magam – elindultam hát egy késő esti, esőbeli sétára.

Az utcák kihaltak voltak, egyetlen egy lélekkel sem futottam össze. Szerettem a város ezen részét, itt alig volt élet éjjel. Nyugodtan átadhattam magam a gondolataimnak, s nem kellett megjátszanom magam senki előtt, végre kiengedhettem mindazt, ami a szívemet nyomta. Egy park mellett vezetett el az utam, aztán megint egy újabb aszfaltozott út következett.

A lábam ösztönösen vitt, de fogalmam sem volt, miért pont oda érkeztem, ahová. Persze, most már, utólag tökéletes értem, hogy a Sors rendelte így. Nem is lehetett volna másképp. Felgyalogoltam a lépcsőkön és körülnéztem. Minden bizonnyal magánterületen voltam, ezért gyorsan meg is fordultam, hogy visszamenjek az utcára. Tekintetem azonban megakadt egy közeli, aprócska szentélyen. Akkor végre beugrott: a Higurashi birtokra tettem be a lábam.

– Kohana-chan, mit keresel itt? – kérdezte tőlem Kagome.

Ijedten rezzentem össze a hangjára, nem is vettem észre, hogy ott van, egyre csak a szentélyt figyeltem. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá.

– Csak azon töprengtem... mit tudsz mesélni nekem erről a szentélyről, Kagome-chan? – végre sikerült elszakítanom tekintetemet az épületről és a lányra néztem.

Nagyjából öt évvel lehetett fiatalabb nálam, az utóbbi másfél évben alig láttam őt. Két éve végeztem abban az iskolában, ahol ő is. Idén diplomáztam, de még nem tudtam, mihez is kezdjek. Nyáron még volt egy gyakorlatom, de ez az évszak is csakhamar elmúlt, annak rendje és módja szerint... mint mindegyik...

– Ó, ez már régóta a családomé... de nincs benne semmi különös, csak egy ósdi kút... valami legendával, amit nagypapa már ezerszer elmesélt – magyarázta.

– Emlékszem – mosolyt csalt a jelenet az arcomra.

Kagome nagypapája képes volt órákig beszélni látszólag mindenféle érdektelen dolgokról, de néha bizony az igazság bújt meg szavai mögött, viszont ezek oly elenyésző esetek voltak, hogy a kedves hallgatóság inkább meg sem hallgatta a történeteit, nem tudván, vajon most épp milyen következik.

– Figyelj, Kohana... – Kagome torkára forrt a szó a mondat közepén.

Arca falfehérré vált, kezét a szája elé kapta, s egy óvatos sóhaj hagyta el ajkait.

– Valami baj van talán, Kagome? – kérdeztem összezavarodva, de ő egyre csak bámult rám, kerekre tágult szemekkel.

Aztán néhány pillanattal később visszazökkent a valóságba:

– Mi? Ja, nem, semmi! – rázta meg a fejét, de én éreztem, hogy valami határozottan nincs rendben. Különösen jó érzékem volt ezekhez a dolgokhoz. Szinte azonnal megéreztem, ha hazudnak nekem.

– Gyerünk, ki vele! – noszogattam. – Tudom, hogy van valami!

Kagome tétován rám tekintett, aztán arcvonásai megszilárdultak, úgy tűnt, elhatározta magát. Közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet.

– Kohana, valamit el kell mondanom neked... de előtte még meg akarok mutatni egy helyet... – azzal maga után húzott, be a szentélybe, le a kúthoz.

Felvontam szemöldököm; kérdő tekintettel néztem rá, mire ő bátorítóan rám mosolygott, felmászott a kút szélére és intett nekem, hogy kövessem. Én is felkapaszkodtam.

– Kagome, mit akarsz?

– Mindjárt meglátod... ne ijedj meg, semmi bajod sem esik! – felelte, azzal megragadta a karomat, én pedig elvesztettem egyensúlyomat.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor éreztem, már nincs visszaút, valami végérvényesen meg fog változni. Váratlanul kékes-fehér fény ölelt körbe mindkettőnket, Kagome pedig még mindig szorította a ruhám ujját. Aztán puhán földet értük a következő pillanatban. Követtem a lányt, kifelé a kútból.

Ámultan néztem körbe: Tokió eltűnt, csupán egy hatalmas erdő állt a helyén. Aztán felocsúdtam és Kagoméhoz fordultam:

– Mi ez a hely, miért hoztál ide és mi köze van ennek ahhoz, amit mondani akarsz? – kérdeztem szigorúan. – Egyáltalán mit akarsz nekem mondani?

– Mondd, Kohana... hallottál már a Négy Lélek Ékkövének legendájáról?

A kérdése meglepett, de azért bólintottam:

– Hai... nagypapád mesélt róla, és... egyébként is tudod, hogy szeretem a mitológiát.

– Akkor azt is tudod, hogy sokáig ezernyi darabra volt törve az ékkő – ismételten biccentettem. Kagome nagy levegőt vett, valószínűleg összeszedte minden bátorságát, hogy közölje velem a nagy hírt. – Kohana-chan... a Shikon no Tama egy szilánkja a testedben van... méghozzá pontosan itt – azzal a szívem fölé mutatott.

– Tessék?! – bukott ki belőlem. – Kagome-chan, ne viccelj velem, tudod, hogy... – elhallgattam. A lány arca halálos komolyságot tükrözött, én pedig falfehérré váltam a másodperc töredéke alatt. Tisztán emlékeztem a legendára, ami a végén elmeséli, hogy a Szent Ékkő ismét teljessé lett. Viszont, ha Kagome igazat beszélt, az egyet jelent az én halálommal, hiszen az ékkőszilánk a szívemben van. Lehetetlenség eltávolítani onnan anélkül, hogy ne okozná a halálomat.

Úgy tűnt, Kagome észrevette, hogy felfogtam a helyzet komolyságát.

– Na és... – nyeltem egy nagyot. – Mégis minek hoztál ide? Mi köze van ehhez az ékkőhöz?

– Egy itt a középkori Japán... nagyjából 500 évet utaztunk vissza az időben, a kúton keresztül – magyarázta türelmesen. – A Shikon no Tama ide tartozik. Ezért hoztalak át.

– Kagome, mesélj nekem az ékkőről, meg, hogy honnan tudod, hogy van bennem egy szilánk! – kértem. Egyre kíváncsibb lettem, bármennyire is hihetetlennek látszott ez az egész.

– Képes vagyok érzékelni az ékkő szilánkjait... látom, hogy hol vannak... – kezdett bele.

Végül olyan hosszúra nyúlt a teljes történet, hogy le kellett ülnünk, mielőtt végigmondhatta volna. Senki sem zavart meg minket, nyugodtan beszélgethettünk. A rám nehezedő nyomás pedig egyre nőtt, az erdő szokatlan csöndjével egy időben. Végül már minden világossá vált előttem; tudtam Narakuról, hogy az ékkő hogyan tört szét darabokra és hogy mi dolga van itt Kagoménak és kikkel utazik.

– Abból, amit most elmondtál, nagyon úgy tűnik, hogy vadászni fognak rám, Kagome! – az elejét még bizonytalanul mondtam, viszont szinte már pánikszerűen kiabálva fejeztem be, miközben felálltam. – Minek hoztál ide? Itt sokkal nagyobb veszélyben vagyok, mint otthon!

– Azért, mert az ékkő idetartozik.

Szemeim tágra nyíltak, de megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra és elfojtani a kitörni készülő vihart – ami még nem tudtam, dühöngeni fog vagy pedig kétségbeesni. Ez a két érzés viaskodott bennem, de én nem engedtem egyiket sem felszínre törni. Csak álltam ott, rezzenéstelen tekintettel és mozdulatlanul, mint egy szobormű, belül azonban tomboltak bennem a gondolatok, érzések.

– Mégis mit vársz tőlem, Kagome? – suttogtam, indulataimat megpróbálva visszatartani. – Tán a halálomat kívánod, hogy az ékkő végre teljes legyen?

– Nem! Dehogyis! – vágta rá azonnal, könyörgő tekintettel, majd ő is feltápászkodott. – Gyere, bemutatlak a barátaimnak... velünk biztonságban leszel.

– Inkább a másik világban – feleltem, de azért követtem.

Ahogy keresztülhaladtunk a sűrű erdőn, furcsa érzés lett úrrá rajtam. Mintha... mintha végre kevésbé érezném magam különcnek.

Otthon mindig elkalandoztam, más világokba – általam vagy mások által képzeltekbe –, mert csak ritkán szerettem a valóságban lenni. El akartam szakadni onnan. Itt viszont... otthonosan éreztem magam. Már nem kalandoztam el annyira, de ha megtettem, akkor is ebben a világban maradtam. Furcsa érzés volt, annyi szent...

Végre elérkeztünk egy kunyhóhoz, ami egy kis faluban kapott helyet. Kagome beinvitált maga után és bemutatott a kis csapatnak, akikről már az előbb említést tett. A lány nem felejtette el megemlíteni a szerzetes furcsa szokását sem, így csöppet sem lepett meg, amikor odasomfordált hozzám, megfogta a kezeimet, és megkérdezte:

– Mondd, szép hölgy... lennél a gyermekeim anyja?

– Nem akartam elhinni Kagoménak, hogy tényleg képes vagy ezt megkérdezni egy vadidegen nőtől... – azzal kihúztam a kezemet és tőle tisztes távolságban ültem le.

Amikor pedig Kagome elmesélte, hogy van a testemben egy ékkőszilánk, a reakció döbbenetes volt. Először Inuyashának jött meg a hangja:

– Akkor szedjük ki belőle! – éles tekintettel mértem végig. Nem mondhatnám, hogy rossz emberismerő lennék, de ez azért meglepett kicsit. Naná, mert félig szellem!

– Ez nem ilyen egyszerű – kezdett bele a lány a magyarázkodásba. – Az szilánk a szívében van... ha kivesszük, meghal...

– Oh... – Sango szomorúan nézett rám és úgy tűnt, együtt érez velem. Aztán eszembe jutott az öccse, Kohaku, akiről szintén mesélt Kagome... hogy Naraku hogyan tartja őt fogságban... bizonyos szempontból hasonlítottunk egymásra a kissráccal: az ő élete is és az enyém is az ékkőszilánktól függött.

Mély csend ereszkedett ránk. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Mindig is utáltam ezt az érzést – talán azért van, mert fogékonyabb vagyok általában véve a környezetemre, mint az átlagemberek –, s hogy enyhítsem ezt, eltereltem a témát:

– Szerintem aludjunk rá egyet... holnap majd megvitatjuk napvilágnál, amikor éberebbek leszünk – javasoltam. – Nekem sok ez az új információ és az éjszaka megoldást hozhat a problémáinkra. Inkább térjünk nyugovóra!

A többiek díjazták az ötletet, én pedig végre megkönnyebbültem, mikor éreztem, hogy oldódni kezd a feszült légkör. Segítettem megcsinálni a fekhelyeket és kiszellőztetni. Kaede anyónál voltunk elszállásolva, s ő mindvégig aggódó tekintettel méregetett engem. Mintha tudta volna, mi fog történni velem az elkövetkező időkben... félelmetes érzés volt, de igyekeztem megfeledkezni róla.

Az éjszaka hamar álmot hozott mindenki szemére. Én azonban rettegve riadtam fel a kora hajnali órákban. Kezem zakatoló szívemhez szorítottam, s mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatgatni magam. „Ez csak egy álom volt. Semmi több..”ˇ azonban az érzés, hogy talán a jövőbe nyertem bepillantást, nem hagyott nyugodni. Voltak már jövendőmondó álmaim, s ez kísértetiesen hasonlított hozzájuk. De nem akartam, hogy beteljesüljön. Tudtam, ahhoz, hogy elérjem ezt a célomat, vissza kell mennem az én időmbe. Csak akkor kerülhetem el. Pontosabban, akkor van rá esélyem...

Mikor végre picit lenyugodtam és már nem reszkettem annyira, kimásztam takaróm alól és óvatos léptekkel kisétáltam a faházikóból. A kút felé vettem az irányt. Ha haza akartam jutni, azt minden bizonnyal azon az úton keresztül tehettem meg, amin idejutottam. Lassú léptekkel haladtam, alig figyeltem az utat; az álom még mindig a hatása alatt tartott.

*

Gonosz aura vette körül és már ott volt a közvetlen közelemben. Én pedig tehetetlen voltam. Hiszen csak egy gyenge ember vagyok, hiába van bennem az ékkőszilánk. Tudtam, hogy azt akarja tőlem. De nem akartam meghalni, még túl fiatal voltam hozzá!

A férfinak hosszú, fekete haja volt és parázsló szemei. Azonnal felismertem Kagome leírásából: ő volt Naraku. Teljes életnagyságban... a körüle áradó sötétség pedig egyértelművé tette számomra, hogy ő az igazi és egyetlen, nem pedig egy ócska szellembábu.

– Mit akarsz tőlem? – kiáltottam rá, miközben lassan hátrálni kezdtem.

Persze, pontosan tudtam, mit akar. Csak időt akartam nyerni. Hogy mire? Magam sem tudom. Én ostoba, még mindig abban reménykedtem, valahogy megúszhatom. De a helyzetem kilátástalan volt. Csak nem akartam még magamnak sem bevallani a nyilvánvalót.

– Természetesen az ékkőszilánkodat! – zengett mély hangja és kinyújtotta felém a kezét.

– Nem! – sikoltottam fel, s még gyorsabban hátrálni kezdtem – volna.

Ugyanis sikerült elérnie: karja meghosszabbodott és úgy tekergett felém, mint egy kígyó, habár leginkább egy fa kérges törzsére emlékeztetett. Nem volt benne semmi emberi.

– Ne-em... – a levegő a torkomon akadt, mikor éreztem, hogy azzal, ami a kezének tűnt, átdöfi a mellkasomat. Halálpontosan a szívemnél. Egy hosszú pillanatig még bent tartotta, aztán kirántotta onnan, kezében ott csillogott a fényes ékkőszilánk, mely érintésére beszennyeződött.

Nem akartam levegőt venni, sem kiengedni azt, ami bennrekedt, mert akkor meg kellett volna mozdítanom a mellkasomat, az pedig csak siettette volna a halálomat. De nem tudtam sem testemet, sem elmémet becsapni. Egy hatalmas levegő szakadt ki belőlem, aztán apró lélegzeteket vettem. De már késő volt. Szívemhez szorítottam a kezem, melyből patakzott a vörös folyadék, s lassan megfordultam, hogy ahhoz a férfihoz fordulhassam, aki az egyetlen volt életemben, aki birtokolta eme részemet. A lelkem, a testem ezen részét: a szívemet...

*

Ekkor ébredtem fel reszketve az álomból. Miközben a jelenet újra meg újra lejátszódott a fejemben, észre sem vettem, merre tartok. Felnéztem a felhőtlen égboltra, s azonnal megállapítottam, milyen rossz irányba mentem. Balra fordultam, arra felé, amerre a kútnak kellett lennie. Már egy ideje haladtam, mikor ismét azon vettem észre magam, hogy megint elmélyedtem az álmom okozta problémákon.

Túl későn jöttem rá, hogy van valaki előttem, így – mint ahogy az várható volt – bele is sétáltam. Megtántorodtam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom, miközben hátra léptem egy nagyot. Végigmértem a férfit, akibe belementem: hosszú, ezüst haja szinte világított, ahogy a csillagok fénye ráesett, gyönyörű, arany színű szemei kápráztak a holdvilágban. Az arcán lévő két-két pár bíborlila csíkból és a homlokán tündöklő éjkék félholdból, valamint fenyegető, hatalmat sugárzó és tiszteletet parancsoló aurájából és megjelenéséből ítélve démon lehetett.

Egy kicsit meghajoltam:

– Bocsásson meg nekem, figyelmetlen voltam – azzal felemeltem fejemet és a szemébe néztem. Egy démonnal azért érdemes elővigyázatosnak lenni!

Egy hosszú pillanatig még képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetemet, szinte megbabonáztak arany szemei. Mikor végre sikerült, rájöttem, hogy ha tovább akarok menni a kúthoz, akkor el kell haladnom mellette. Tekintetem a földre szegeztem, s nyugalmat erőltetve magamra, elsétáltam mellette. Belül persze reszkettem, mint a nyárfalevél, de elnyomtam ezt az érzést, csak arra koncentráltam, hogy egyik lábam a másik után tegyem és ne botoljak meg. Éppen mellé értem és gondolatban már majdhogynem megkönnyebbültem, hogy megúszom a dolgot, mikor megragadta a karomat.

Biztos vagyok benne, hogy a szememben egyértelműen látszott a félelem és bizony már nehezemre esett visszatartani a bennem egyre növekvő pánikot. De azért sikeresen megtettem, fél pillanatnyi késéssel. Azonban már késő volt; a démon megérezte a félelmemet, erre utalt önelégült, gúnyos mosolya is...

– Azt hiszed, ennyivel el van intézve a dolog, halandó?

Erőt vettem magamon és kirántottam karom a szorításából. A félelmem immár teljesen eltűnt, tömör indulat vette át a helyét. Bocsánatot kértem vagy nem? Akkor meg mit akar még tőlem? Keserűen elmosolyodtam, mikor eszembe jutott a rémisztő megoldás, de túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy felfogjam végkövetkeztetésemet – valamint az álom még mindig a hatása alatt tartott. „Csak játszik velem... unatkozik.”

– Nem tetszik az arckifejezésed, halandó – a kegyetlen mosoly azonnal lefagyott arcáról, mikor észrevette enyémet.

– Nekem pedig a hangsúlyod – szaladt ki a számon, mielőtt még gátat emelhettem volna a szavak szabad folyásának. Szájam elé kaptam a kezem. Ismét a félelem lett úrrá rajtam. Ennyire nem lehetek ostoba! Gondolatban szidtam magamat.

A szellem felemelte jobb karját – ahogy jobban megnéztem, a másik hiányzott is neki –, hogy lecsapjon vele. De előtte még valamilyen zöld fény ölelte körül.

– Meghalsz! – suttogta vérfagyasztó hangon, úgy, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon.

Majd pedig lecsapott.

Nem tudom, milyen megfontolásból tettem, amit tettem. Talán ösztönösen. Talán... Mindkét kezemmel megragadtam csuklóját, amit úgy tűnt, nem kering körbe az a titokzatos zöld fény. Egy pillanatra mintha meglepődött volna a démon, de aztán arcán újból megjelent a kegyetlen vigyor, s ezzel egy időben a zöld réteg is lejjebb terjedt, mígnem elérte csuklóját, s az én kezeimet...

Ekkor megdöbbentő dolog történt: az én tenyereimet fehér fény lengte körül, s eloszlatta a zöldet. Úgy tűnt, mintha megtisztította volna, aztán pedig legnagyobb meglepetésemre – s hozzáteszem, egyben rémületemre – égetni kezdte a férfi bőrét, aki igyekezett minél hamarabb kikerülni a szorításomból.

Félig-meddig hagytam neki, de valójában ő sokkal erősebb volt nálam. Elborzadva néztem a kezemre: mi a fene történt?! Erre azonban nem kaptam választ. Sőt... amikor a démon szemébe néztem, tisztán kiolvashattam belőle, hogy ha eddig bizonytalan volt afelől, megöl-e, akkor most már minden kétsége elszállt...

– Ezért megfizetsz, te szánalmas halandó...!

Felszökkent a levegőbe, a következő másodpercben pedig arany színű energiaostor jelent meg a kezében. Rémülten néztem rá; ez számomra nem jelenthet semmi jót... Meglendítette karját, s lecsapott ostorával. Én ijedtem húztam összébb magam, de a helyemről nem mertem elmoccanni. A várt csapás azonban nem érkezett meg.

– Mi akarsz itt, Sesshoumaru?! – hallottam egy ismerős hangot.

Kipislogtam kezeim közül, s magam előtt Inuyasha hátát láttam, a félszellem kezében már ott volt a Tessaiga. Elengedtem egy halk megkönnyebbült sóhajt. Ha Inuyasha itt van, akkor nagyobb az esélyem, hogy ezt megússzam. „Na várjunk csak... jól hallottam, Sesshoumarut említett...?!” Valahogy ismerősen csengett a neve, s erős próbálkozásom, hogy visszaemlékezzek rá, mit mondott róla Kagome, sikerrel járt; Sesshoumaru volt Inuyasha féltestvére, a bátyja, aki teljesen démon volt, s utálta az embereket, a hanyoukat pedig – amilyen a fivére is volt – még jobban megvetette, már ha ez lehetséges. Viszont, mindennek lássuk a pozitív oldalát, őt legalább nem érdekelte az ékkő, szóval már is kicsit megnyugodtam. Aztán eszembe jutott, hogy az imént még meg akart ölni, s megráztam a fejem.

Felálltam Inuyasha háta mögött, s onnan figyeltem az eseményeket.

– Semmi közöd hozzá, öcsikém – felelte a kérdésére Sesshoumaru.

– De igen, ha Kohanáról van szó! – vágott vissza fivére.

Meglepve pislogtam rá. Miért védelmezett ennyire? Talán mert Kagome barátja vagyok és ő egyértelműen gyengéd érzelmeket fűz hozzá? Összeráncoltam szemöldököm a nagy koncentrációban, aztán eszembe jutott. „Hát persze, az ékkő!” az előbbihez hasonló keserű mosoly jelent meg az ajkaimon, mikor erre rájöttem. Gondterhelten sóhajtottam egyet. Minél hamarabb visszatérek a világomba, annál jobb!

– Na lám, egy újabb halandó? – érdeklődött csevegő hangon a démon, habár érezni lehetett a rejtett gúnyt, amely minden szavában benne volt. – Sőt, egy újabb papnő, ha jól vettem észre...

– Micsoda? Miről beszélsz?! – kérdezett vissza Inuyasha. – Kohana nem miko!

A háttérben nagy egyetértésben ráztam meg a fejem. Nem, tudtommal semmi ilyesmihez sincs közöm. De az a furcsa fény továbbra is aggasztott. Honnan jött és miért tudom használni? Ezekre a kérdésekre azonban úgy tűnt, nem kapok választ.

– Kohana, menj vissza – utasított Inuyasha. – Én majd kezeskedem Sesshoumaruról.

„Na ezt erősen kétlem.” szkeptikus gondolataim az arcomra is kiültek, habár a félszellem nem láthatta, hiszen háttal volt nekem. A bátyja annál inkább. Hogy őszinte legyek, nagyon nehezemre esett visszafognom magam, hogy ne kezdjek el nevetni. Azt összevetve, amit Kagome mesélt a köztük lévő folytonos harcról, ráadásul Sesshoumaru szinte mindig győztesen került ki belőle, plusz a fenyegető és hatalmas erő, ami testéből áramlott – hát bocsásson meg a világ, ha nem nagyon akartam hinni kutyafülű barátomnak.

Eszem ágában sem volt visszatérni, de elindultam abba az irányba, Inuyasha megtévesztésére. Aztán kisvártatva ismét irányt váltottam, s megint a kút felé tartottam. Felgyorsítottam lépteimet. Ebben a világban nem vagyok biztonságban, mert amint kitudódik, hogy nálam van az ékkő, minden hataloméhes teremtmény a nyomomban lesz – én pedig halott. Azt tűnt a legbiztonságosabbnak, ha visszatérek a saját időmbe.

Hiszen Inuyasha is rögtön azzal kezdte, hogy vegyük ki belőlem az ékkövet, s – habár nem mutattam ki, de – nagyon megijedtem. Nem akartam még meghalni, túl fiatal voltam ahhoz. Amikor ezekhez a gondolatokhoz értem, már futottam, minden erőmmel, ahogy csak a lábam bírta, s nagy szipogások közepette próbáltam visszafojtani kitörni készülő könnyeimet. Valami neszezést hallottam a hátam mögött, s a nagy ijedségben hirtelen eltűnt minden jele az épp készülő sírásnak. Felgyorsítottam lépteimet, s kisvártatva a látóterembe került a kút. Megint ugyanaz a zaj.

Ha Inuyasha az vagy a barátai, nem akartam visszamenni. Ha Sesshoumaru az... hát, vele sem szívesen futottam volna össze abban a pillanatban. Ha másvalaki, akkor sem, hiszen minden bizonnyal előbb-utóbb rájönne a titkomra és nagy valószínűséggel úgy végződne a dolog, hogy meghalok. Elég kilátástalannak ítéltem meg helyzetemet, s lélekszakadva rohantam a kút felé, rettegve, miközben egyre közelebbről hallottam a neszezést.

Végre odaértem a széléhez, s felkapaszkodtam rá. Nem tétováztam tovább: azonnal beleugrottam a feneketlen mélységbe. Épp elértem volna az alját, s mintha már egy pici lilás-fehéres fény is keletkezett volna, amikor egy erős kar fonta át a derekamat.

– Neee! – kiáltottam, a kút alja felé nyújtva karomat. „Haza akarok menni! Élni akarok!”

Folytatása következik...