Buvöletben

Sesshoumaru story by: Mido

A nap alábukott. A homály rátelepedett a városra, mindenki nyugovóra tért. A házakban gyertyát gyújtottak, s a gyerekek aludni tértek. A függönyöket elhúzták az ablakok elol és minden szívbe békés nyugalom költözött. Eljött az este, a családi élet és a pihenés napszaka. A szívek mindenhol nyugodtan dobogtak.
Kivéve a város egyetlen egy negyedét ahol most indult be csak igazán az élet. Ahol amint az éjszaka birtokába vette az eget lámpák gyúltak a házak elott. Szép mécsesek vörös posztóval letakarva. A hívogató piros derengés bevilágította a nyüzsgo utcákat. Ez volt Edo vöröslámpás negyede.

Az esti órákhoz képest rengetegen mászkáltak itt a sejtelmes derengo fények közt, jobbára férfiak de sok no is akadt köztük. Lenge kimonóba bújva fehérre maszkírozott arccal siettek egyik házból a másikba. Mindenki arcán feszült izgatottság ült, a szemek csillogtak a fényekben. A férfiak némelyik ház elott csoportosan várakoztak, és az úrnovel beszélgettek. A madame nem egyedül fogadta a kuncsaftjait a szép mívu hatalmas, jellegzetes japán ajtókban kisebb fajta testorség állt, vigyázva, hogy a fonökasszonynak ne essék bántódása.

Mikor aztán a bordélyok kitárták kapuikat az izgatott emberek befelé áramlottak… És ez ma is így kezdodött, még is más lett…

Pár órával ez elott, mikor még a nap magasan az égbolton andalog:

A fovárosban nyüzsögtek az emberek. Férfiak asszonyok és gyerekek lépkedtek sietosen az utcán, dolgaikat, ügyeiket intézve. A piac tele volt, friss áruk, halak zöldségek sorakoztak a standokon. A palotaorség járorözött, a városkapuk tárva nyitva álltak. Fent a palota legszebb pavilon kertjében, a délutáni napfényben egy férfi sercegtette pennáját hevesen. Az iromány bizonyára fontos lehetett hogy saját kezével írta. Arca gondterhelt volt, ahogy a délután utolsó fényei árnyékot vetette ráncokkal barázdált borére. Néha meg megállt, elgondolkodott majd folytatta. Tole nem messze cselédlányok, testorség és hivatali emberek várakoztak az árnyékos teraszon. Nem zavarhatták a sogun éppen levelet írt Kiotóba. A levéltitkos tartalmát csak o ismerhette. Miután az idosödo férfi végzett átolvasta írását, és az ecsetet a tusba mártotta, majd mindkettot a földre helyezte. Készen volt. Enyhe elégedettséggel arcán intett az egyik várakozó embernek mire az odalépett és átvette a levelet. A sogun saját döntésén gondolkodott. Politikai vetélytársak voltak az ottani Sinju vezetovel, most még is szövetségre léptek, mert most közös cél vezérelte oket. És ez a közös cél csábított a városba még valakit.

A különös férfi napnyugta elott érkezett, hosszú földig éro köpenyt viselt, és annak kámzsája mögé rejtette arcát. Kíséretét meg jóval a város elott elhagyta Az orök gyanúsan, néztek utána, de nem volt bejárási tilalom, kénytelen kelletlen szabadon átengedték.

Az idegen energikus léptekkel haladt, nem nézelodött, határozottan egy irányba tartott. Méltóságteljesen átlépkedett a Nininbashi-n (Edo híres hídja) Ugyan arcát árnyék fedte, mégis mintha undorodó fintor látszott volna halványan szája szélén. Végül eltunt az orök szeme elol egy szuk mellékutcában. Ahogy erot sugalló sziluettje elmosódott az emberáradatban, egy pillanatra ezüst fénnyel villant ki valami a köpeny alól, ám ahogy jött úgy már el is tunt…

Egy no bolyongott zavartan a sötét utcákon. Próbált nem feltunni senkinek, miközben tájékozódási pontokat keresett magának. Egyszeru sötétlila kimonót viselt vastag kék övvel. Lábára fehér egy ujjas zoknival szandált húzott. Fejére kendot terített, hogy palástolja legnagyobb árulóját. Derékig éro aranyszín szoke haját felcsatolta, ám opál kék szemeit nem tudta elrejteni.

Aztán kiért egy megvilágított forgalmas útra és már tudta: a leheto legrosszabb helyre tévedt. A hívogató vörös fény megvillant elkeseredett arcán. Végül nagy ácsorgása felhívta rá a figyelmet ezért gyors léptekkel elindult az utca egyik sötétebb szélén, de az emberek utána néztek. Úgy érezte mindenki ot figyeli, ez a pánik szeru érzés még jobban borzolta idegeit. Lassan futólépésre váltott és befordult egy sötétebb sikátor jellegu közre. Egy pillanatra visszanézett, hogy meggyozodjön róla senki sem követi, aztán meg…

- Oh… - hagyta el ajkait a meglepetés hangja, ahogy nekiütközött egy kemény dolognak.

Az egyensúlyát elvesztette és a sötét semmibe kapott, ahol szövetszeruséget tapintottak ujjai. Végül nekitántorodott az egyik ház oldalsó falának.

Az idegen, aki elotte állt maga is meglepodött a hírtelen támadástól, a lány mozdulatára félre csúszott az arcát takaró kámzsa. Jéghidegen villant meg a két borostyán szem, ahogy a nore tekintett. A lány lélegzete elállt, szívverése kihagyott. Kezét remegve maga elé emelte, szólni akart de még sem tette. Az idegen bosszúsan rántotta vissza álcáját, miközben halk morgás szurodött ki a fogai közül.

Aztán nem mozdultak nagyon sokáig, úgy tunt felmérik a másik erejét. Végül a no kiegyenesedett és az idegen arcát takaró homályba fúrta tekintetét.

- Mit keresel itt démon? – kérdezte reszketo hangon.

Az idegen felkapta a fejét, majd a köpeny alól elobukkant egy kéz és torokon ragadta a lányt. Az hörögni kezdett, és a fojtó kéz re tette kis fehér ujjait.

- Bolond asszony! Jobb lett volna, ha szó nélkül elfutsz… Meg kell, hogy öljelek… - szólalt meg az ismeretlen.

A lány egy pillanatra még a levegohiányt is elfelejtette. Ez a hang, ez az eroteljes férfihang szinte visszhangot vert elméjében. Bore végig bordózott. Aztán utolsó erejével két bizonytalan szót lehelt:

- Várj… Tudom ki vagy… - csak remélni merte hogy ez bejön.

A szorítástól szikrák pattogtak a szeme elott, ezért lehunyta oket. Ám ebben a pillanatban keményen térdeire esett. Az ismeretlen pár lépést hátrálva figyelte. A no köhögött és hörgött még percekig, végül felemelte fejét és megszólalt:

- Téged küldött a Nyugati területek ura… A levél érdekel! Tudom, hol keresd. – suttogta rekedten.

Szavaira semmilyen választ sem kapott, az idegen nem mozdult és nem is mondott semmit. Ezért újra megszólalt:

- Tole szöktem… Ma délután megírta a levelet, és én tudtam nincs többé itt helyem… Az úrnom is így gondolná…

- Kit szolgálsz? – jött a rideg kérdés.

- Észak Úrnojének húga vagyok. – válaszolta felszegett fejjel a lány.

E mozdulatra aranyszín tincsei elore hullottak.

- Értem. De te nem vagy démon… Hogy lehetsz? – kérdezte a férfi bizalmatlanul, mire a lány közbe vágott.

- Ayashio-sama elso embere vagyok. O utasított hogy épüljek be a sogunhoz… nem vagyunk édes testvérek csupán úgy neveltek minket. Én voltam az egyetlen játszótársa még… - védekezett a lány hevesen.

- Aya sosem beszélt rólad. – válaszolt a férfi.

- Ismered a novérem? Hát persze, hiszen te meg Nyugati kém vagy…

- Nem vagyok kém.

- Nekem úgy is jó. Mond elmehetek, vagy végzel velem? – kérdezte a no immár cseppet bátrabban – nekem mindegy melyiket választod, csak gyorsan tedd, mert hamarosan utánam jönnek!

- Nem ölöm meg a szövetségeseim embereit… Még ha csak egy asszony is az…- jött a kimért válasz, majd az idegen sarkon fordult és eltunt a homályban.

A lány még sokáig ült a hideg földön, miközben azon töprengett honnan ismeri ennek a férfinek a hangját. Mert tudta hogy hallotta már valahol. Végül felállt, eligazította kendojét és tovább indult.

Az utcácska kanyargott majd újra fény szurodött be a végérol. Vörös fény. A lány sóhajtott és sietos léptekkel elindult, ám még mielott kiért volna egy fehérre festett arcú, vörös ajkú középkorú gésába ütközött. No nem volt egyedül, négy férfi kísérte.

- No lám csak… Micsoda szerencse… - búgott fel az asszony mézédes hangján – Aranyom, csak nem eltévedtél?

- Nem, tényleg… Gomen... – hajolt meg a lány ijedten és tovább akart indulni.

Ám az asszony nem engedte, esernyojével megálljt parancsolt neki.

- Ne siess úgy… Üzletet ajánlok neked! Sok pénzt pár éjszaka alatt!

- Köszönöm nem… nekem…

- Értelek. Hát akkor – intett sóhajtva a 4 férfinak – hozzátok.

Abban a pillanatban a semmibol elotunt egy zsák, amibe a törékeny lányt beletuszkolták, majd elhurcolták. Az ötös kis menet vidáman sétált át az utca túloldalára és az egyik hatalmas épület nagy kapuján beléptek Edo egyik legforgalmasabb bordélyházába.