Unmeino hito

1. fejezet: Eső

Esett az eső, már megint. Az égen zordon esőfelhők gomolyogtak, és nem engedték át az éltető Nap sugarait. Az idő lehűlt, pedig már javában tartott a nyár. A földek átváltoztak mocsarakká, ahol a csúszó- mászó állatok vígan élvezhették újdonsült paradicsomukat.

~ Csak zápor ~ gondolták a falusiak, és behúzódtak a kunyhóikba. Ennek már egy hete. Minden csendes és kihalt, csak az esőcseppek koppanása zúgott keresztül a Katanagari- fennsíkon. Egyetlen egy alak sétált magányosan, megszakítva a lezúduló víz tömegét.

***

Egyre erősödő léptek zaja zavarta meg a palota nyugalmát. Kisvártatva tolóajtó súrlódása hallatszott… Egy szolga kért bebocsátást lehajtott fejjel.

- Gyere - mondta egy jéghideg női hang.

Tulajdonosa egy asztalnál ült és teát iszogatott. Szemei zavarba ejtően ridegek voltak, ahogy szemügyre vette, hogy ki zavarta meg. A szolgáló belépett a tágas helységbe, és egy újabb ajtóhoz sietett. Megállt, megköszörülte a torkát, majd furcsa, remegő hangon megszólalt.

- Namuko- hime… Üzenetet hoztam az édesapjától…- nem jött válasz.

A fiatal lány tanácstalanul toporgott, majd újból megismételte szavait, de ez alkalommal sem járt nagyobb sikerrel. Zavartan nézett szembe a zárt ajtóval, és azon gondolkozott, hogy mitévő legyen. Nem is vette észre, hogy az asztalnál ülő nő felállt és mögéje osont.

- Alszik. Ha még egyszer zavarni mered, akkor velem fog meggyűlni a bajod. Takarodj innen!

A megszólított remegő térdekkel fordult a démonnő felé.

- De Makoto nagyúr…

Mondatát nem fejezhette be. Olyan gyorsan hagyta el a szobát, amilyen gyorsan csak tudta. Még az ajtót se csukta be maga után, így már csak egy személy tartózkodott Namuko ajtaja előtt. Nem a szerencsétlen szolgára volt dühös, ezt ő is nagyon jól tudta. Egyszerűen aggódott. Lassan az ajtóhoz sétált, és betolta. Nagy sóhajokkal kísérve visszaült a cseresznyefa asztalhoz, hogy tovább kortyolhassa teáját.

***

Sebesen haladt végig a folyosón a palota ura, Makoto- sama. A mérge mindenkit elüldözött maga mellől. Befordult egy sarkon, és szembetalálta magát a lánya szobájával. Egy szó sem hagyta el az ajkát, kicsapta az ajtót, majd belépett.

- Katsuki, hol van?

Kicsit meglepődött, hogy itt találja lánya jóbarátját. Arra számított, hogy egy kongó, üres szoba küszöbén tombolhatja ki elfojtott indulatait.

- Ki nagyuram?

A nő lehajtotta a fejét, várta már az ordítást és a dühöngést, de amíg csak lehet húzni fogja az időt.

- Ne játssz velem szolga! Hol van Namuko? - Nem akarta megsérteni a lányt, de már nem tudott uralkodni magán.

- Alszik, nagyuram. Nemrég rosszullét fogta el, és lepihent. Gondolom a …

Makoto nem várta meg, míg a végére ér. Átrobogott a szobán ugyan ahhoz az ajtóhoz, aminél egy órával ezelőtt egy újonc szolgálólány próbált beszélni úrnőjével. Ismét mellőzte a formaságokat, nem várta meg, míg bebocsátást kap.

***

A palota kapuján egy fiatal utazó lépett be. Fehér növényindákkal díszített mélykék haroiját egy köpeny védte a zuhogó esőtől. Nadrágja viszont víztől elnehezedve akadályozta a menetelésben. Körbenézett, de senkit nem látott.

- Hiába az eső elüldözi a nyitott ég alól még a szellemeket is. – gondolja.

Megigazította a fejét védő kalapot, majd keresztül vágott a széles úton, ami a palota felé vezette a gyaloglásban megfáradt vándort. Pár pillanat alatt eltűnt az óriási épületet övező kertben, hogy egy eldugottabb szárnynál bukkanjon fel.

Újból ellenőrizte, hogy nincsenek-e a közelben esetleges szemtanúk, és egy ugrással az erkélyen termett. Épp időben, hogy a nagy robajjal kicsapódó ajtó zaja eljusson füléig. Hallotta a mélyen zengő dühös hangot, amint kérdezősködni kezd.

Gyorsan levetette sáros papucsát, és félig-meddig elázott ruháit, majd az ágyban termett. Mikor az ajtó kinyílt, már az igazak álmát „aludta”. Arca megvonaglott, és gyorsabban szedte a levegőt, mintha rossz álom gyötörné. Hallotta, hogy apja közelebb megy az ágyához. Érezte a lángoló indulatát, ha belegondolt milyen büntetésben lesz része, ha lebukik. Gondolataiból a csukódó ajtó ébresztette fel.

- Szólhattál volna előbb is. Majdnem felébresztettem. – a bűntudattal teli hang tőrként hatolt Namuko szívébe.

- Nem akarta, hogy aggódjon miatta. Holnapra már jobban lesz. – hallatszott egy szintén szívszorítóan bűnbánattal teli hang.

Hiába, Katsuki gyűlölt hazudni, de ennek ellenére nagyon is jól ment neki, így Makoto elhagyta a szobát, és lehiggadva elvonult, de a démon, aki ismét egyedül maradt zengő léptekkel a fekvő úrnőhöz.

- Te…- a méreg nem engedett ki többet a száján, arca kipirosodott a benne feszülő dühtől.

- Én? Ugyan már… nem kell ennyire a szívedre venni…- Namuko védekezés képpen próbálta minél feljebb húzni takaróját.

- Nem történt semmi?! – Katsuki nem bírta magát tovább visszafogni.

Egy legyintéssel a kinti eső a barátnőjét áztatta el egy gyönyörű vízsugár képében. Az pedig döbbenten pislogott maga elé, majd bűnbánóan lehajtotta a fejét és elhaló hangon magszólalt.

- Bocsánat… Én… én nem akartam…- a hangja megremegett.

- Ezt nem veszem be. Jobban ismerlek, mint az apád. – mondta a vízdémon megjátszott szemrehányással a hangjában.

Namuko tudta, hogy elérte célját. Barátnője előbbi haragjából nem maradt semmi. Mosolyogva fészkelte magát ülőhelyzetbe, és intett, hogy a másik is kövesse példáját.

- Ígérem, most egy darabig nem kóborolok el újra. Az eső úgyis mindenkit elüldöz… Különben is nemsokára megérkeznek.

- Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Katsuki, immár az ágy túlsó végéből a lánnyal szemben.

- Miért jönne ide az apám személyesen, ha nem ezért. De miért volt ennyire dühös? Nem mondom, nem jött rosszul, de mégiscsak szokatlan tőle, hogy…

- Mégis mit gondoltál? Szolgák tucatjait küldte már utánad.

- Ó – újból az a furcsa érzés kerítette hatalmába Namut, amit lelkifurdalásnak hívnak. - Nem akartam ilyen sokáig maradni. Nem is volt semmi különös kint.

- Holnap legyél szokatlanul hallgatag, ha ez egyáltalán lehetséges…és ha kérdezik, akkor valami borzasztó löttyöt diktáltam beléd. Most aludj.

Katsuki felkelt és kilépett a szobából. Az ágyat elválasztó vékony papírajtót nem húzta be, hisz tudta, barátnője gyűlölte, ha a kis helységbe bezárva kell elaludnia. Csészéjét az asztalon hagyta, és a folyosóra lépett. Halkan bezárult mögötte a vastagabb faajtó, hogy a bent lévő álmát vigyázza. Nyugodtan sétált el a szobájáig, és fáradtan az ágyára rogyott. Azonnal elnyomta az álom.