2. fejezet: Felkészülés

Alig lehetett különbséget tenni nappal és éjszaka között, pedig már jócskán a délelőtt órái peregnek. Namuko tettetett fáradsággal araszolt apja dolgozószobája felé. Így is rossz kedvű volt a folytonos rosszidő miatt, így a szerepjáték viszonylag könnyen ment neki. Most egy tűzpiros sárkánymintás kimonót húzott fel. Hosszú, fenékig érő, éjfekete haját felkötötte. Zöld szemei nyűgösen csillogtak a félhomályban.

Már csak rá vártak. Makoto- sama méltóságteljesen ült asztalánál és vele szemben fia foglalt helyet. Botorkálva sétált oda az egyetlen üres székhez, és kényelembe helyezte magát.

- Késtél. – Takero tőle szokatlan módon nem mondott többet.

Húga jól tudta, hogy ezzel figyelmezteti: ő nem olyan hiszékeny, mint apjuk. Jól tudta, hogy a lány egy újabb felfedezőúton volt az elmúlt napon. Namuko könyörgő szemekkel próbálta elnyerni testvére könyörületét, aki a szívbemarkoló jelenet láttán csak mosolyogni tudott. Soha nem tudott nemet mondani Namunak.

Mikor kissebek voltak az idejük nagy részét együtt töltötték. Takerot hosszú és kimerítő edzései alatt sem hagyta magára. Ott bíztatta bátyját minden alkalommal. Ennek az lett a vége, hogy a kislányt is belevonták a gyakorlásba. Soha nem volt olyan erős, mint testvére, de a karddal így is ügyesen bánt. Fürgesége és ravasz esze segített neki az összecsapásokban.

Makoto nagyúr törte meg a csendet. Hosszú, ősz haját lófarokba kötötte. Csak pár sötétebb tincs ragaszkodott a szabadsághoz, hogy a nemes arcnak keretet adjon. Két ébenfekete méregcsík húzódott a homlokán függőlegesen. Szeme bölcsességet és mérhetetlen szomorúságot árasztott.

- Namukonak látogatói lesznek. Holnap reggelre érnek ide.

Csak ennyit bírt mondani. Már napokkal ezelőtt megtudta, hogy a régen várt vendégek megérkeznek. Takero beszélt a küldöncükkel, és szólt apjának, aki képtelen volt lányával szembenézni. Többször próbálta rászánni magát, és végül rávette magát a bejelentésre. Ezt gátolta meg a „rosszullét”.

Senki nem szólt semmit. Tudták mindannyian, hogy eljön ez a nap, de most túlságosan is ijesztőnek és közelinek tűnt. Végül Namu fölállt és megköszörülte a torkát.

- Felkészülök. Beletelik egy kis időbe, míg felkutatok mindent.  El kellene a segítség.

Apja bólintott. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen elfogadja a tényeket a lánya. Mindig készen állt, egy esetleges ellenállásra, de az sosem jött el. Namuko- hime fejet hajtott a nagyúr kívánsága fölött.

***

A hold fénye meg meg csillant a fűszálak között megrekedt esőcseppeken. Az ég végre kitisztult, az esőfelhők semmivé foszlottak. A csillagok alatt két sötét folt cikázott egy szentély körül. Így ment ez már egy napja, mégsem lelték meg a megfelelő helyet. Sírokat és más szent helyeket kutattak fel hiába. Végül Takero megunta a keresgélést és egy fának dőlve nézte a két másik démon elkeseredett munkáját.

- Mi értelme, hogy itt rostokolunk? Ha eddig nem leltük meg több száz évnyi keresés után, akkor nem ezen az éjszakán fogunk a nyomára bukkanni. Egy biztos, hogy itt nincs.

Katsuko egyetértett a fiúval. Többször is útra keltek katonák, szolgák, vagy rokonok, hogy megkeressék Namuko kardját. Még Takero is elhagyta a kastélyt, hogy megtalálja az egyetlen olyan kardot, ami megmentheti húga életét, egy jóslat szerint.

***

Több száz évvel ezelőtt egy nagy erejű démon látogatott el a Katanagari- fennsík urához. Namuko még nagyon fiatal volt akkor, mégis tisztán emlékezett a nő földig érő hajára, karmos kezeire, és közönyös, vak szemeire. Akkor változott meg minden. Egy másik szellemet is hozott magával, a Nyugati- Területek urát, egy kutyadémont. Aranybarna szemei megbabonázták a lányt, akit az az érzés kerítette hatalmába, hogy Inutashio egyetlen pillantása az összes titkát felkutatja elméjében.

Azon az estén tudta meg Namuko, hogy mi lesz a sorsa. Nehéz volt elfogadni, de tudta, hogy hiába ellenkezne. Apjának is ugyan olyan fájdalmas és nehéz ez a helyzet. Eleinte próbált kibújni feladata elől, de belátta, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Attól a pillanattól kezdve nem lelte örömét még az edzéseiben sem, hisz nem önszántából kotnyeleskedhetett bele bátyja kiképzésébe. A legjobb kardforgató mesterek fordultak meg a palotában, hogy tudásukat átadják. Bölcseknél töltötte gyermekéveit, hogy elméjét is tökélyre fejlessze. Eközben katonák hada vette őt körbe, félve az esetleges támadástól. Soha nem mehetett szabadon a palotán kívüli területekre. Namuko gyűlölt így bezárva élni. Sokszor szökött ki, hogy bebarangolja a fennsíkot. Csak a palota utazó lakóitól kellett tartania ilyenkor. Az egyszerű ember halandónak nézte, ha körmeit, nyakát és hegyes fülét elrejtette. Hiányoztak arcáról az erejét jelző méregcsíkok. Csak a hátán futott végig egy fekete jel a nyakáig, ahol tarkóját körbefonta. Szeretett bóklászni. Néha egy-egy elhúzódó „betegsége” alkalmával akár több napon keresztül is rótta a környék erdőit, tisztásait. Ha az utjába került egy-egy halandó falu, inkább kikerülte. Semmi baja nem volt a halandókkal, hisz az ő vérében is csörgedezett emberi vér, de nem akart feltűnést kelteni.

***

Takeroék üres kézzel tértek haza, mint már annyiszor az elmúlt esztendők során. Namuko elkeseredve fogadta a rosszhírt. Hogy tudna tanítani megfelelő eszköz nélkül? És ha eljön az idő, akkor megvédeni sem tudja magát. Pedig a jósnő azt mondta, hogy csak az a kard elég erős hozzá, hogy megmentse életét, amit Inutashio csináltat neki. Csak azt kérte tőle, hogy legyen a fiai segítségére, hogy méltóak legyenek majd az örökségül kapott kardokhoz. Erre tette fel az életét. Apja féltette, hogy a végzete előbb eljön, minthogy a kardot meglelik. Ezért kalitkába zárt madárként nőtt fel, és csak néha érezhette igazán szabadnak magát.

Namuko lehangoltan vonult el szobájába. Már elő volt készítve kimonója, amit holnap kellett volna felvennie. Eltette a ruhát. Túl feltűnő darab volt, nem illett hozzá. Nagy sóhajjal kísérve rogyott le a baldachinos ágyára. Szemeit lehunyta, de hiába várt türelmesen, nem jött el a mindent felejtető álom. Akkor is ébren volt, amikor az ég alja világosodni kezdett. Erkélyén állva várta, hogy a felkelő Nap sugarai végigcirógassák az arcát. Hazugságnak érezte a jó időt is ilyen szomorú napon. Az idegtépő várakozás végül csak idegességet szült. Feszülten járt fel-alá a szobában, hogy Katsuki érte jöjjön, mint minden reggel.