3. fejezet: Késés

Szellő futott végig az erdő ága között. Minden egyes sarjadzó levelet köszöntött, majd a magasba szökkent, hogy a gomolygó felhőkkel kezdjen játékba. A fennsíkon nyugalom honolt. Az erdő apró neszei szórakoztatták az arra utazót, de egy sárkányló döngő lépteinek a zaja ezt megzavarta. Az ütemes dübörgés szinte álomba ringatta az embert. A hátast egy zöld, kis démon vezette gondolataiba merülve. Úgy érezte, hogy az egész világ összefogott ellene. Először egy halandó tolakszik be tapintatlanul békés életébe, majd egy ugráló vérszívó elveszi munkáját is.

Myuoga (mert ő volt az, aki szegény Yakent háttérbe szorította nagyura szemében) hetekkel ezelőtt jelent meg kis csapatuknál. Rávette Sesshoumarut, hogy keresse fel a Kardok Mesterét. A bolha szokatlanul röviden elmesélte, hogyan kötött egyességet a sensei-el, hogy fiai tökéletesen tudják uralni kardjuk erejét, de hogy pontosan ki is azaz illető, nem mondta meg.

Sesshoumaru  először elvetette azt az ötletet, hogy erejét, és rangját megalázva újra tanítványként szolgáljon egy mestert, de hála apja szolgájának kitartó unszolásának nem döntött azonnal. Beletelt pár napba, míg dűlőre jutott, hisz büszkesége nehéz ellenfélnek bizonyult. Végül is győzött a kíváncsisága, és elindult a Katanagari- fennsíkra. El kellett ismernie, hogy a Tenseiga többször a segítségére sietett, és titkon azt remélte, hogy az eddig haszontalannak vélt kardjáról többet is megtudhat, és nagyobb érték van a birtokában, mint az először gondolta.. Nehezen vallotta be magának, hogy lehetséges, nem tudja öröksége minden titkát.

Yaken agyában egymást váltották az elmúlt napok fájó képei. Nem vette észre, hogy nagyura szimatolva megáll. Az ütközéstől apró kezek mentették meg, amik tulajdonosukhoz rántották a kis gnómot, hogy halkan a fülébe suttoghasson.

-         Miért álltunk meg Yaken-sama?

-         Hagyj engem te lány!- tolta el minél távolabb magától a halandót a szolga.- Sesshoumaru- nagyúr biztos valamelyik hitvány ellenségét érezte meg. Szóra sem méltathatjuk az erejét, hisz még én sem éreztem meg az erejét. Biztos, hogy…

Yaken szavai sem Sesshoumaruhoz, sem Rinhez nem jutottak el. A kislány beleunva a várakozásba táncolva elszaladt virágot szedni, a nagyúr pedig szellemgömbé alakulva sebesen haladt az ismerős szag irányába.

***

Takero a palota kertjét járta körbe húga után kutatva. El akart menekülni a kastélyban uralkodó feszültség elől. A vendégek késtek, és már jócskán délfelé járt az idő. Mindenki csak lézengett, senki nem mert belefogni nagyobb munkába, hátha idő közben megérkeznek. Az utolsó simításokat, már százszor elrendezték a szolgálók, de valami apró dolgon mindig akadt valami igazítani való, bár az legtöbbször tökéletesen felesleges volt.

 Takero már bejárta az egész palotát, hogy megtalálja testvérét, de nem járt sikerrel. Csalódottan fordult vissza, hogy szobájában töltse az idegtépő várakozást.

Gondolataiba merülve szelte a lépcsőfokokat, amikor egy árnyat látott elsuhanni a szeme sarkából. Felgyorsította lépteit, de egy hosszú folyosóhoz érve bizonytalanul megtorpant. Túl sok ajtó nyílt innen, és nem látta, hogy merre haladt a titokzatos illető. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy koncentrálhasson. Mikor kinyitotta, már nem a fekete szemeivel pásztázta tovább a helységet. Szemeiben vörös tűz lobogott. Írisze megannyi árnyalatban pompázott, mintha tűz nyaldosná körbe a pupilláját. Távoli mozgó pontokat vett észre, amint körbenézett a palotában. Furcsa fényjelenségek siettek ide-oda a konyhában, a kertben, és folyosókon, de egy démon jelenlétét tisztán érezte, és látta. Kékes fény szűrődött ki az egyik tolóajtó mögül, beborítva ezzel a folyosó egy részét.

Takero nem tudta megállni mosoly nélkül. Látta már ezt a démont. Halkan eltolta az ajtót, és a szoba közepéig masírozott. Az erkélyajtó előtt meglibbentek a keletkező gyenge huzat miatt a könnyű függönyök, és hullámozva adtak keretet a kilátásnak. A szoba látszólag üres volt, de a fény még mindig betöltötte az egész teret. Nemsokára apró nesz ütötte meg a fülét a paraván mögül. Ami utána következet, már egy halandónak is könnyű volt meghallania. Kényelmesen odaballagott „áldozatához”, aki jelen pillanatban háttal térdelt neki, és hangosan szitkozta magát vélhetően saját ügyetlensége miatt.

Katsuko egyedül bandukolt a folyosón, mikor meglátta Takerot a lépcsőn. Amilyen halkan és észrevétlenül csak tudott elsietett az ellenkező irányba. Épp Namuko miatt mérgelődött, hisz a várakozást megunva hirtelen „rosszul lett”.

-Rám is várhatnak…Ennyit megérdemlek annyi év tanulás után. Ők is kinn kóborolnak valahol. Kinek van kedve két kölyökre várni? Elég nekem annyi, hogy kénytelen vagyok tanítani őket…Igazán megérdemlem, nem?

A lány, mint mindig most is falazott neki. Utálta megtenni, mégis minden egyes alkalommal segített a hime-nek. Tehetsége volt az ilyen játékokhoz, de Takerot nem tudta becsapni. És balszerencséje, mint úgy általában összehozta ilyen alkalmakkor a fiúval.

Bújócskája nem sikerült fényesen. Azt az egyértelmű „tényt”, hogy az erkélyajtón távozott nem hitte el Takero. Átkozta a fiú képességét magában, amikor rájött, hogy mit is csinál épp az örökös. Természetesen, hogy megkönnyítse üldözője dolgát, még a vendégeknek odakészített ruhát is sikeresen lelökte.

Négykézláb mormogott, miközben szedte össze a holmikat. Átkozta a szobát, a vendégeket, a szolgákat…egyszóval a világot. Csak a tarkóján végigfutó enyhe bizsergés jelezte, hogy figyelik. Elhallgatott, és várta a megsemmisítő kérdést, mondatot, vagy szónoklatot.

-         Sejtettem.

Katsuko nem hitt a fülének. Ami eddig belülről tépte a lelkét, az egy orkán erejével vetekedve tombolva Takerora zúdította. Gyorsan pattant fel és fordult meg, hogy a másik már normális szemeibe nézzen. Arca kipirosodott és karjaival hadonászva belekezdett.

-         Te sejtetted?! És nem beszéltél vele? Mi lesz, ha megjönnek? Könnyű ezt annak mondani, aki minden egyes alkalommal megpróbálja fedezni, ezt az őrült lányt! A vendégek bármelyik pillanatban megjöhetnek, és ő sehol sincs. Hogy fogadhatnánk őket? Miatta jönnek ide...Nem tudom, hogy hogyan kerüljem el az embereket. Mindenki csak azt kérdezi, hogy hol vannak azok az átkozott kölykök, vagy hol van Namuko- hime, megfelel-e ez vagy az. Utálok hazudni és ezt ő is nagyon jól tudja. Sőt te is tudod, de neked muszáj itt járkálni, észrevenni, és kérdezősködni.

Pillanatok alatt elhadarta mondani valóját, miközben szemei villámokat szórtak. De indulatai amilyen hamar kirobbantak, olyan hamar csillapodtak le. Már bánta kirohanását; nem akarta megbántani Takerot. Főleg nem akart tiszteletlennek mutatkozni, hisz ebben a palotában ő csak egy szolgáló.

Családja nem egyszerű démonok leszármazottai. Ők a Katanagari- fennsík vizeinek az urai. Még Makoto- sama fogadta lánya mellé és apja örömmel elfogadta a nagyura kérését. Úgy gondolta, hogy megfelelő társaságban nőne fel lánya, egy igazi hime mellett. Alázatott tanulna, így könnyebben tudná átvenni apja helyét majd egykoron. Katsuko szeretett a palotában élni és Namukoban igaz barátra tett szert.

Végül kiadta a mérgét, csak az volt a gond, hogy nem a megfelelő személlyel hozat össze a sors. Nincs olyan szolgáló, aki így beszélhetett volna az örökössel, de a lány különleges helyzetben volt. Inkább volt egy barát, mint egy alattvaló. Takeroval már kiskoruk óta ismerték egymást, ezért a lány bízott benne, hogy a másik megérti majd, és nem lesz dühös.

A tűzdémon nem adta jelét semmi érzelemnek. Kiélvezte a bizonytalan pillanatot, míg a másik válaszára várva toporog előtte bocsánat kérő szemekkel. Megfordult, és az ajtó felé indult. Menet közben fordult csak hátra egy mosollyal a szája szegletében.

-         Eszünk?

Katsuko megkövülten nézte Takero távolodó hátát. Valami dorgálásra, vagy vitára számított, és eléggé meglepte, hogy a fiú ilyen könnyedén veszi a dolgokat. Tudta, néha furcsán viselkedik, szinte kiszámíthatatlanul, de ez családi vonás volt, hozzászokott az idők során, de ez még hozzá képest is szokatlan volt.