4. fejezet: Vendégek

A nap már magasan járt az égen. Meleg sugarai beragyogták a tájat. Egy patak futott végig a lejtős köveken bambuszerdő társaságában. Csak itt-ott tört be egy fénynyaláb, hogy az alig észrevehető ösvényt megvilágítsa. Namuko puha, halk léptekkel haladt az „úton”. Szeretett itt lenni, de sajnos jó ideje nem járhatott ennyire bent a szabadban. Az eső szinte mindent elmosott, de most minden felfrissülve, édes illattal körüllengve pompázott a környék. A lány búcsúzni jött, hogy ezzel az utolsó emlékképpel kezdje el a tanítást. Nyugodtan szelte át az erdőt. Lábai ösztönösen vitték előre, míg egy kis vízesésnél meg nem állt pihenni. A lehulló vízfüggönyt eltakarta a vízre szomjazó növényzet, így csak a csobogást lehetett hallani…egy ideig…

Az idillt egy váratlan robaj zúzta szét. Kivehetetlen ordítások, majd egy újabb hangorkán hasított bele a csend szívébe. Namuko összerezzent, már érezte az idegenek jelenlétét. Futás közben korholta magát a figyelmetlensége miatt. Egyenesen a zűrzavar felé rohant. Iszonyú sebességgel haladt az erdőből kivezető úton, hogy a szabad ég alatt folytathassa száguldozását. Egyre közelebb ért a zavargás helyszínéhez. Remélte, hogy téved a pontos hellyel kapcsolatban. Magában könyörgött a Kamiknak, hogy a megérzése tévesnek bizonyuljon.

Nem telet bele egy pillanat sem, meglátta a csatázókat. Lelkében egyszerre csapott össze a düh és a fájdalom. Egy szentély romjai, kidőlt több száz éves fák feketéllő kidőlt testei és a felperzselt föld látványa bénítólag hatott rá. Családja ezt a helyet szentként tisztelte. Megrendülve hordozta végig szemét a halott tájon. Érezte, hogy testén remegés fut végig. A harag győzött elméjében. Gondolkodás nélkül a magasba ugrott, hogy a két fél között érjen földet lehajtott fejjel, és ökölbe szorított kezekkel. Ujjai elfehéredtek, egész testében remegett a visszafojtott indulattól. Szemei összeszűkültek, és elveszítették nyugodt zöld színüket. Helyettük tűzvörös írisz követte a csatázok minden apró rezdülését, ami minden percben változott, mintha két apró gyertyaláng játszott volna az arcán. Hirtelen felemelte a fejét. Körülötte felforrósodott a levegő.

-         Elég! Hogy merészelitek…hogy vagytok képesek…

-         Menj az utamból, vagy megbánod. Rád is sort keríthetek, de csak ezután az idióta után.- úgy látszik a kutyafülű félszellem  elvetette a sulykot, hisz a másik egy alig észrevehető mozdulattal megpróbálta harcképtelenné tenni, de még idejében sikerült kitérnie előle.

-         Azonnal hagyjátok abba! Ez egy szent hely, máshol öljétek egymást. Taka..

Namuko be sem fejezhette, mert a két testvér újra egymásnak esett. Épp, hogy ki tudta kerülni a Tetsaiga csapását. Megelégelte a dolgot. Hirtelen elviselhetetlenül forró levegő ölelte körbe az ott lévőket. Csak most vette észre azt a kis csapatot, akik eddig a romok óvó takarásában várták a végkifejletet. Három ember, egy róka és egy macska szellem. De a lány már nem tudott uralkodni magán. Érezte, hogy ereje áradva kitör a testén, és már nem csak a közelben fojtogató a hőség. A forróság elérte a bambuszerdőt is. A levelek ijedten húzták össze magukat a jelenség miatt.

Az ezüst hajú szellem fagyos arccal mérte végig a lányt, míg öccse a figyelmetlensége miatti haragjában magából kikelve szórta rá a szitkokat. Haragja annyira lekötötte figyelmét, hogy csak akkor vette észre Namukot, mikor barátai köhögve küzdöttek a forró levegővel. Bátyjáról megfeledkezve sietett segítségükre. De a másik rendíthetetlenül állt egy helyben. Az arca közönyt sugárzott, szinte unalmat.

-         Én védem ezt a helyet! Azonnal takarodjatok innen. Szent helyet zavartatok meg a harccal.

-         Ne szólj bele, ez nem a te dolgod.

-         A tartomány urának kell elszámolnod, ha nem tűntök el azonnal.

Apró lángnyelvek jelentek meg körülötte, miközben beszélt és a mondat végén egy legyintésre megindultak a szellem felé. Egyszerű ijesztés volt a céljuk. Namuko remélte ennyi is elég lesz. Jól tudta, ha harcra kerül a sor ő tehetetlen kardjai nélkül. Nem tudta biztonságosan uralni az erejét.

Sesshoumaru könnyedén visszaverte a látványos, ám korántsem erős támadást, ami nem sokkal a volt szentély mellett ért földet, és a maradék talpalatnyi zöldet is eltörölte.

Namuko dühe és kétségbeesése csak nőtt. Észre sem vette, hogy újabb hullám csapódik ki testéből. Mintha követ dobtak volna a vízbe. Egyre több és több hőhullám futott végig a tájon. Inu Yasha és barátai már elhagyták a lerombolt tájat. A nagyúr is kezdte érezni a hőség erejét.

-         Ezért megfizetsz onna!

A szellem karmai zöld ragyogásba vesztek, de ostorát már nem húzta elő. Fülét megütötte egy apró ismerős sikoly. Csak a szeme sarkából nézett az erdő felé. A fák lombjai már pusztultak a melegtől. Sehol egy élő közel és távol, minden elmenekült. Sejtette kik lehettek olyan ostobák, hogy a közelben maradtak. Megadóan engedte le kezét, majd egy megvető pillantás kíséretében otthagyta újdonsült ellenfelét.

~ Baka onna! Még nem fejeztem be. Nem ez volt az utolsó csatánk. Ki lehet ez a nő…

Namuko magára hagyva állt a romok közepén. Teste már nem remegett. Csak a fájdalom maradt, amit az elpusztult környezet szült. Körbenézett valami élő után kutatva, de csalódottan  ismerte be, hogy ami megmaradt az idegen pusztításából, azt ő tette tönkre. Fájó szívvel fordított hátat és veszett el újból a bambuszerdő takarásában. Sajnálkozva simította végig az útjába kerülő leveleket, amik a hőségtől szárazon fonnyadozva lógtak útjába. De nem bírta sokáig a nyugodt lépteket. Egyre gyorsabban szedte a lábait, míg végül már azt nem vette észre, hogy a hátralévő utat a palotáig futva tette meg. A nagy zavarodásban észre sem vették, hogy kintről érkezett. Egyenesen a szobájához ment, hogy elkészüljön illően a vendégek fogadására. Levette ruháit, és egy himehez méltó fehér lila virágmintás kimonót vett fel. Mikor elkészült, már Katsuko várta az asztalnál. Karján egy sötétkék köntös nyugodott, amit Namukora segített, majd a lány leült, és jámboran hagyta, hogy barátnője a hajával bíbelődjön. Nem szóltak egymáshoz. A csöndet végül a vízdémon törte meg.

-         Mesélsz?

A lány tudta, hogy bántja valami barátnője lelkét. Sosem halasztott el egyetlen egy útjáról sem beszámolót. Kisvártatva megcsendült a szomorkás hang és akadozva elmesélte a történteket. Bántotta figyelmetlensége, a szellemek orcátlansága és a szeretett hely pusztulása, de legfőképpen saját gyengesége.

Már rég csak Namuko szólalt meg. Halkan szálltak a szavak, hogy a papírfalakba ütközve szétporladjanak. A szoba a lemenő Nap fényében fürdött. Kifogytak a szavakból, némán várták, hogy hivassák őket.

Csoszogás hallatszott az ajtó előtt. Katsuko meg sem várta, hogy kinyissák az ajtót, már ott termett, és várakozóan nézett barátnőjére. Az egy sóhajtással  nyugtázta sorsát. Elzsibbadt lábának jól esett a járás. A meglepett küldönc szótlanul állt a két lány előtt. Gyorsan fejet hajtott, majd érthetetlen motyogásba kezdett. Csak a vendég, nagyúr, kérte szavakat lehetett érteni, de pontosan tudták, hogy mit is kell csinálniuk. Halkan ereszkedtek le fokról fokra, miközben a ruhák suhogása hallatszott csak. A család többi tagja már várta őket. Egy óriási teremben várták a látogatóikat. A gyékényszőnyegen puha léptekkel haladtak Makoto-sama felé. Egy párnákkal körülvett ébenfa asztalnál már gőzölgő tea várt az utazókra. Namuko megállt apja mellett, de nem tudott a szemébe nézni.

~ Ha vége ennek szabad leszek. Ha több évtizeden keresztül is kell nyűglődnöm, de szabad leszek. Csak a kard kell…és ha ez az ára…

Nem akarta bevallani, de félt. Túl nagy tehernek érezte ezt az egyességet. Két sorsot tart a kezében, és ha nem jár sikerrel, sajátját is kockáztatja. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy milyen érzések kavarognak benne.

Több idő a töprengésre nem volt. Katsuko kilépett egy folyosóra, hogy az eddig várakozó vendégeket ura elé vezesse. Óráknak tűnő percekig álltak ott egymás mellett. Takero apja mellett állva szegezte szemét a tolóajtónak. Végül megmozdult a papírfal.

Először csak Katsuko zavart pillantását vették észre, majd miután tovább vándorolt a tekintetük két démonon állapodtak meg. Namu ereiben meghűlt a vér, de ezt nem árulta el egy rezdüléssel sem. Ellenben a vendégek egyike nem türtőztette magát.

-         Te? Itt?

A család többi tagja meglepetten nézett hol a lányra, hol a magából kikelt kutyafülű féldémonra.

-         Ha nem tévedek, akkor te lennél Inu Yasha.- Takerot cseppet sem zavarta az udvariassági szabályok felrúgása. Összevont szemöldökkel mérte fel a két kutyadémont, mint egy kihívásként, az előbbi sértés miatt.

-         Mindketten legyetek üdvözölve a palotában. Gondolom fáradtak vagytok. Ha gondoljátok pihenjetek le, hisz hosszú út áll mögöttetek.- Makoto próbálta menteni a menthetetlent. Így sem indult fényesen ez a vendéglátás, nem kell még rosszabbítani a helyzeten. Fáradtan gondolt az előtte álló hosszú és zavarba ejtő napokra.