A legutolsó ékkőszilánk

4. rész: Egy miko ereje

Harukana, a miko, aki befogadott engem, nagyon kedves volt. Az ő kunyhójában laktam és minden nap megtanított valami újra.

Pár héten belül már tökéletesen bántam az íjjal – jó, ez egy picit túlzás, ha rossz passzban voltam, még mindig eltévesztettem néha –, sőt képes voltam bele vinni miko erőket is, így egyfajta tisztító nyílvesszőt életre hívni.

Barátnőm megtanított a gyógyító füvek és főzetek fortélyára is. És büszkén állíthatom, hogy bizony egyszer-kétszer már megesett, hogy pusztán kézrátétellel gyógyítottam, a miko erőmet segítségül hívva.

Nyilván a bennem lévő ékkőszilánknak is volt köze ehhez, de valahogy ott motoszkált bennem, hogy talán anélkül is képes lennék ezekre a dolgokra. Ezt már sosem tudom meg. Hiszen, ha kikerül belőlem az ékkőszilánk, én azonnal meghalok. Akkor meg mit törjem ezen a fejem? Úgyis csak belefájdul...

A célzásom – köszönhetően az íj használatának – sokat javult, de közelharcban még mindig nem tudtam küzdeni. De ez jelenleg nem is aggasztott.

Mióta megérkeztem a faluba, legalább napi egy-két alacsonyabb rendű szellem arra vetődött, minden bizonnyal az ékkőszilánk miatt. Én nem árultam el senkinek, még Harunak sem, hogy a szívemben van egy darabja a Szent Ékkőnek. Bíztam benne, félreértés ne essék, de azért jobban szerettem volna ezt a titkot megtartani magamnak.

– Shi ne, te féreg! – kiáltottam a gilisztaszerű teremtményre, amint fölém magasodott, s én ellőttem nyílvesszőmet.

Az halálos precizitással zúgott végig a levegőn, közben halvány kék fény ölelte körbe, s még el sem érte áldozatát, az már hamuvá oszlott. Csalódottan hümmögtem. Ez igazán nem volt kemény ellenfél, még nekem sem.

Sokat erősödtem az utóbbi időben, de tudtam, még sok tanulnivalóm van. Nem akartam lebecsülni egyik ellenfelemet sem, de valahogy ezt a gilisztaszerű valamit nehéz volt kihívásnak tekinteni. Megvontam a vállam egy mély sóhaj közepette és visszaindultam Haruval közös kunyhónkba.

– Megint egy? – pillantott fel rám ülőhelyéről miko barátnőm, miközben valami újabb rejtélyes kotyvalékot kavart üstjében.

Én beletörődően bólintottam. Tudtam, előbb vagy utóbb tovább kell állnom, ha nem akarom veszélybe sodorni a falut és lakóit... és ha nem akarom, hogy erősebb démonok támadjanak rám. Ha mozgásban vagyok, ennek némileg kevesebb esélye lehet – legalábbis azt hittem.

Letettem az íjat és a tegezt a hátamról, majd előkotortam egy törülközőt, fürdőolajokat, valamint egy váltás miko ruhát. Mostanában ilyenekben jártam, s egyre jobban megszoktam őket; igen kényelmesek voltak és a harcok (ja, nagyon tapasztalt vagyok ilyen téren...) közben sem akadályozta az embert.

– Elmegyek a forráshoz. Nem jössz?

Harukana megrázta a fejét:

– Most nem; még el kell készítenem ezt. Valami megmérgezte a kis Touyát és minél előbb meg kell csinálnom az ellenszert.

– Segítsek?

– Nem, egyedül is boldogulok, mindjárt végzek – mosolygott rám. – De te csak menjél.

– Hát jó... – azzal félretoltam a bejáratot fedő bambuszfüggönyt. – Akkor nemsokára jövök.

– Rendben – hallottam még a hangját, de már nem is figyelt rám; a főzetre meredt, ahogy megváltoztatja a színét.

Én vetettem rá egy gyanús pillantást, végül azonban megvontam vállam és elindultam a meleg vizű forrás felé.

Nem volt messze; épp a falu határain kívül, az erdőben. Sűrű aljnövényzet és fák vették körül a kicsiny, természet által kialakított fürdőt. Volt egy másik is, egy picit messzebb, egy picit nagyobb, azt a falusiak használták; ezt a kisebbet pedig a mikonak, ill. a gyógyítónak tartották fent. Mivel Harukana engem tanított, én is használhattam, s kevésbé kellett aggódnom amiatt, hogy megzavarhatnak.

Óvatosan körbetekintettem, mikor megérkeztem, de nem láttam semmi gyanúsat, s érzékeim sem jeleztek veszélyt. Habár... mintha lett volna valami rossz előérzetem. De mivel nem történt semmi sem a hosszú pillanat alatt, mialatt átfésültem a terepet, ezért leráztam magamról a gondolatot, majd ruháimat is és belegyalogoltam a kellemesen langyos vízbe.

Egy sziklára tettem a váltás ruhámat – mely felül fehér, a hakama pedig világoskék volt –, az olajokkal együtt. Nagy levegőt véve lebuktam a víz alá, s engedtem, hogy a lágy víz bemerészkedjem teljesen a hajam alá, aztán kiemelkedtem belőle.

Elővettem az egyik fürdőolajat, rákentem és mosni kezdtem sötétbarna fürtjeimet. Közben egy kicsit grimaszoltam. Hát igen, még nem ismerték se a sampont, se a hajkondícionálót, de a hatása végső soron megfelelt elvárásaimnak. Ugyanígy volt ez a szappannal vagy a tusfürdővel is; azok helyett is kénytelen voltam olajokat használni.

Már majdnem végeztem, csak áztattam magamat a kellemesen langyos vízben, és már épp eldöntöttem, hogy lassan ki kéne másznom és visszamennem a faluba, mikor neszezést hallottam meg. Szemeim, melyek eddig félig csukva voltak, most hirtelen kipattantak, s gyanakodva kémlelték körbe a környéket. Semmi.

Újabb apró nesz, ezúttal már tökéletesen képes voltam behatárolni, melyik irányból jött.

– Ki van ott? – kérdeztem élesen.

Jó, bevallom, legbelül féltem, hiszen egyedül voltam, nő és meztelen, de a víz kellőképpen elfedett, én pedig már korántsem voltam olyan védtelen, mint annak előtte. Lassan a sziklához araszoltam, ahol a ruháim pihentek, majd pedig a hátam mögé nyúltam. Kezem egy nagy darab kavicsot – vagy inkább kisebbfajta követ? – tapintott, s mikor újból felhangzott az ismerős neszezés, reflexből, azonnal elhajítottam azt.

– Áá-uuh... – egy férfihang próbálta elfojtani fájdalmát, mire egy újabb követ küldtem az irányába, s tágra nyílt szemekkel vettem észre, hogy akit eltaláltam, s most kizuhant egy nem is olyan távoli bokorból, az... Miroku!

– Miroku! Szerzetesek szégyene! Te perverz! – kiabáltam, s majdnem fölálltam a derékig érő vízben, mikor eszembe jutott, hogy nincs rajtam ruha, így még épp idejében visszamerültem a fürdővízbe.

Miroku fején egy kis púp jelent meg, mely a múló másodpercekkel egyre jobban nőtt, s láthatóan pirosodott.

– Mi az? Mi volt ez a kiabálás? – csörtetett elő a bokorból még egy alak, majd elakadt a lélegzete, mikor tekintete találkozott az enyémmel.

Kész, nem bírtam tovább. Miroku? Csak egy perverz. Na de Inuyasha? Hiszen ő az ékkőszilánkomat akarja!

Sikoltottam, ahogy a torkomon kifért. A félszellem arca fájdalmas grimaszba torzult, miközben kezeit kutyafüleire tapasztotta. Végre elfogyott a levegőm. De, csak hogy kínozzam őket továbbra is, azonnal folytattam a sikoltozást.

– Elcsendesednél már végre, Kohana?! – kiáltott rám dühösen Inuyasha, mire én azonnal befogtam.

– Fiúk, mi tört... – lépett ki egy szomszédos bokorból Kagome is, nyomában Sangóval. – Fekszik!

– Szerzetes! – rikoltotta paprikavörösen Sango, miközben egy hatalmasat lekent Mirokunak. Szinte már sajnáltam. Szinte.

– Kohana? – kérdezte meglepetten Kagome, mikor végre körülpillantott, s észrevett engem.

– I-igen? – kérdeztem, dideregve.

Azt est lassan leszállt, s a víz már nem nyújtott kellő meleget.

– Tényleg te vagy az? – egy óvatos mosoly jelent meg a szája szegletében. – Annyit kerestünk téged!

– Hát, sajnálom, hogy annyi bonyodalmat okoztam, de, ha megbocsátotok, szívesen felöltöznék...

– Nyugodtan, minket nem zavar! – komolyan mondom, most már tényleg elkezdtem félni Mirokutól.

Sango még megragadta a fülénél fogva, s elhurcolta. Végre mindannyian háttal voltak nekem, én pedig még egy pillanatig kivártam, mielőtt csendesen kiemelkedtem volna a vízből. Gyorsan megtörölköztem, s magamra öltöttem miko ruhámat, majd pedig a hajamat kezdtem el szárítani, a sziklára ülve.

– Most már megfordulhattok – mondtam nekik, még mindig a hajamat törülgetve.

– Kohana... – kezdett bele Kagome. – Mi történt veled? Nagyon aggódtunk érted.

– Tényleg? – kérdeztem vissza, kissé hitetlenkedve.

Nem arról van szó, hogy Kagome szavában kételkedtem volna. Korántsem. Csupán Inuyasha jelenlétének ténye aggasztott, s az, hogy még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, mennyire is akarja azt az ékkőszilánkot, ami a szívemben van.

Végre befejeztem a hajszárítást, ennél jobban már képtelen voltam vízteleníteni. Felálltam, s felnyaláboltam az olajokat, meg a régi ruhámat, miután felvettem a cipőmet.

– Tényleg – hallatszott Kagome válasza.

– Mit szeretnél hallani? – adtam be végül a derekam.

– Mi történt azután, hogy elkergettem Sesshoumarut azon az éjjelen? – vágott közbe Inuyasha.

Felvontam egyik szemöldököm.

– Elkergetted? Ahhoz képest elég elevennek tűnt – válaszoltam.

– Mi történt, Kohana-chan? – kérdezte Sango.

– Végül kötöttünk egy egyezséget.

– Milyen... egyezséget? – kotyogott közbe Miroku, akinek arcáról lerítt, hogy megint valami rosszra gondol.

– Ha szolgálom őt, cserébe megvéd engem azoktól a démonoktól, akiknek az ékkőszilánkomra fáj a foga – böktem ki végül.

Elvégre miért is ne mondhatnám el nekik?

– Micsoda?! – hördült fel a félszellem. – Te elmondtad neki, hogy egy ékkőszilánk van a testedben?! És ezek után még meg is bíztál benne?!

– Hát... – húztam el a szót – inkább bízom meg benne, mint egy hanyouban, aki az ékkőszilánkomat akarja. Most pedig, ha megengeditek...

Azzal elfordultam, s kényelmes tempóban elindultam Haruval közös kunyhónk felé. Döbbent csend volt az, amit mögöttem hallottam. Jobban mondva nem hallottam.

Mégis, a furcsa az volt, mintha egy démoni jelenlétet éreztem volna, de nem voltam benne biztos. Még nem mertem teljesen rábízni magam a hatodik érzékemre. Megvontam a vállam. „Majd figyelek, de egyelőre nem támad. Az is lehet, hogy csak képzelődtem.” döntöttem magamban, mikor végre odaértem a bambuszfüggönyhöz, ami az ajtónkat jelentette.

Beléptem a helyiségbe, s azonnal megcsapott a frissen szedett gyógynövények illata – meg az üstben fortyogó folyadék bűze... Elfintorodtam. Úgy tűnik, Harukanát ettől a szokásától nem lehet megfosztani. Kiteregettem a törülközőmet, a ruhákat pedig összehajtogatva az egyik sarokba dobtam; majd holnap kimosom, ma már csak azt kívántam, hogy legyen egy csendes pillanatom és leülhessek végre.

De, amint azt sejtettem, ez nem következett be.

Csatazaj ütötte meg a fülemet, így gyorsan felkaptam íjamat, s nyilakkal teli tegezemet, valamint azt a pár darab shurikent, amit magaménak tudhattam, elrejtettem ruháimban, azzal uzsgyi! Már rég kiszaladtam a kunyhóból.

A falutól és a fürdőtől, ahol előbb voltam, nem messze volt egy nagyobbacska tisztás, még az erdőben. Onnan jöttek a kiáltozások, s a kardok csendülése.

„Démonok!” meggyorsítottam lépteimet, ahogy megéreztem aurájukat, melyet ezúttal nem akartak elrejteni. Egy pillanat múlva megérkeztem, s amit láttam, attól megfagyott ereimben a vér. Hát még, mikor felbukkant közvetlenül mellettem Harukana, megfeszített íjjal, tüzelésre készen!

– Ne! – kiáltottam rá, mire értetlenül meredt rám. Aztán halkabban hozzátettem:

– Még ne...

Ő biccentett, de csak egy picivel eresztette lejjebb fegyverét.

A tisztáson Inuyasha és Sesshoumaru harcoltak. A félszellem szurkolótábora az egyik oldalon, a másikon pedig, a fák között megbújva Rin a sárkánylóval és Jakennel. Idegesen figyeltem a kibontakozó eseményeket.

Inuyasha elterült a földön egy erőteljes támadás után – megint. Ezúttal azonban már nagyon küszködött, hogy fel tudjon állni. Kagome sikoltva szaladt oda hozzá, miközben Sesshoumaru csak unottan nézte, ahogy fivére elveszti eszméletét. Közelebb lépett a párhoz, mire Sango és Miroku is megmozdultak, s mielőtt még Sesshoumaru elérte volna a földön heverő féltestvérét és Kagomét, előttük termettek.

A nagyúr összeszűkítette szemeit, én pedig önkéntelenül is tettem egy lépést előre, mikor láttam, hogy a szerzetes és Sango is megemelik fegyverüket. Ekkor Kagome hirtelen felkapta a fejét; minden bizonnyal az ékkőszilánkomat érezhette meg. Már túl közel voltam. Egyenesen az irányomba tekintett, ami megragadta a többiek figyelmét is. Rajta kívül mindenki csak a szeme sarkából nézett rám, figyelve ellenfelük minden apró mozdulatát eközben.

Hallottam, ahogy Harukana újból megfeszíti íját mögöttem-mellettem. Én oldalra nyújtottam a kezem, jelezve, ne avatkozzon közbe.

Láttam, ahogy Sesshoumaru egy dühös oldalpillantást vet vissza, a féltestvérére, valamint a többiekre, de aztán egy pillanat alatt eltűnt, s előttem tűnt fel újra. Először nem tudtam, mi van, de aztán rájöttem, hogy mi az a fényes. Azokba az arany szemekbe néztem, amik mindig elragadtak engem a valóságtól, ahányszor beléjük tekintettem.

Haru még jobban megfeszítette íját – már, ha ez lehetséges volt –, egyenesen Sesshoumarura célozva – akit történetesen nagyrészt én takartam.

– Ne merj hozzáérni, démon! – csattant a beálló csendben a miko hangja, mire én összerezzentem, s visszatértem végre a valóságba.

Ám hiába próbáltam kiolvasni bármit is Sesshoumaru tekintetéből, nem tudtam, csupán a bosszankodást, Harukana viselkedése és hangsúlya miatt.

És ekkor volt, hogy Rin kirobbant a bokrok közül, s eszeveszett sebességgel rohanni kezdett felém.

Az egész olyan volt, mintha lassított felvételt néznék. Egy démon csörtetett be oldalról a tisztásra, éhes szemei a kislányra szegeződtek. De úgy tűnt, mintha senki sem vette volna észre. Mindenki vagy az ájult Inuyashával foglalkozott, vagy éppen a rászegeződő nyíllal, aki megvédhette volna őt.

Szinte ösztönösen cselekedtem, ahogy oldalra léptem, s már húztam is egy nyilat tegezemből. Alig egy pillanat alatt előttem a nyílvesszőt, a szörnyet célozva meg vele.

– Rin! Le! – kiáltottam, ahogy a torkomon kifért, mire a kislány megfordult, s meglátta az őt üldöző szörnyeteget. – Le!

Villámgyorsan levetette magát; habár a nyilam jóval fölötte haladt el, azért még mindig elég bizonytalan voltam magamban. A démon jajgatva sistergett el, ahogy a tisztítónyílvesszőm hozzáért ronda bőréhez.

Én azonnal rohanni kezdtem a kislány felé, aki rémülten pislogott a háta mögé.

– Rin – érkeztem meg mellé térdepelve. – Jól vagy?

– Kö-köszönöm, Kohana-san! – felelte, s a karjaimba borult.

Azért még mindig reszketett; ez már csak az utóhatása volt a nagy ijedségnek, én pedig igyekeztem lenyugtatni, ahogy átöleltem őt és a hátát simogattam.

– Css... nyugalom, most már biztonságban vagy...

– Úgy hiányoztál! – szipogta, s felnézett rám.

Én szomorúan elmosolyodtam.

– Te is nekem, kicsi Rin! – feleltem, még szorosabban magamhoz ölelve őt.

Nem tehettem róla, olyan volt nekem, mint a kishúgom. Aztán a hátamon végigfutott az ismerős borzongás, s már tudtam, hogy Sesshoumaru ott áll, közvetlenül mögöttem.

Rin ismét felpillantott, aztán kibontakozott az ölelésemből, s átkarolta a nagyúr lábát.

– Sesshoumaru-sama! – kiáltotta boldogan.

Egy halvány mosoly suhant át az arcomon e jelenetre.

– Hagyd őket, démon! – ocsúdott fel Harukana első döbbenetéből.

– Ne! Haru! – kiáltottam, felpattanva a földről.

Ő kérdő tekintettel nézett rám. Sesshoumarura pillantottam, aki biccentett, mintha azt akarná mondani, enyém a választás, velük tartok-e vagy sem. És visszamosolyogtam rá halványan, s vettem egy mély levegőt, mikor odaléptem a miko elé. Íjára tettem a kezemet és lassan lenyomtam, hogy ne a nagyúrra szegeződjön.

– Harukana... – kezdtem, mélyen a szemébe nézve. – Köszönök mindent. A szállást, a tanításodat, de...

– De mi, Kohana?

– Most el kell mennem.

– Miért...?

– Valamit nem mondtam el – feleltem, s lesütöttem a szemem. – A testemben van egy ékkőszilánk. Ezért támadt olyan sok démon az utóbbi időben a falura.

– T-tessék?

– Igen, jól hallottad – emeltem fel végül a tekintetem. – Már egy ideje tervezem, hogy útnak indulok, és most, hogy végre összehozott a sors az útitársaimmal, akiktől elszakadtam, velük tarthatok ismét.

Harukana hitetlenkedve tekintett a hátam mögé, majd felém fordult. Én biccentettem. Ő még egy pillanatig kétkedve nézett rám, de végül mégiscsak felvillantotta barátságos mosolyát. Megszorította a vállam szabad kezével.

– Menj, Kohana-chan és találd meg az utadat... érzem, hogy sorsod az övéikkel egybefonódik – biccentett Sesshoumaruék felé.

– Köszönöm, Harukana-chan – hajoltam meg enyhén. – Mindent köszönök.

Egy hálás mosollyal az arcomon búcsúztam el tőle, aztán pedig könnyed léptekkel szaladtam boldogan Rin és Sesshoumaru felé; Jaken és Ah és Un is csatlakozott hozzájuk időközben.

Én még hátrafordultam, integetni Harunak, mire ő visszaintett, aztán eltűnt a fák között, ahogy visszaindult a faluba. Sóhajtottam egyet boldogan, hogy ismét a kis csapattal lehettem. Eddig észre sem vettem, mennyire hiányoztak nekem.

És azon csak még jobban meglepődtem, hogy ő mennyire hiányzott... és milyen jól esett, hogy nem harapta le a fejem, amiért elkószáltam tőlük!

– Kohana – hallottam a kutyadémon hangját, mire felgyorsítottam lépteimet, s mellette haladtam tovább.

Nagy, kérdő szemekkel fordultam felé, valamint egy apró mosollyal az arcomon.

– Igen, nagyúr?

– Láttam, gyakoroltál – jegyezte meg, közömbös hangsúllyal.

– Hát, Harukana segített nekem – válaszoltam őszintén, az előttünk elterülő utat fürkészve. – Az íjjal és nyilakkal már tudok bánni, de a közelharc még nem menne... viszont – itt felcsillant a szemem, ahogy rátekintettem –, képzeld, nagyúr, úgy tűnik, mégis vannak miko erőim és Haru arra is megtanított, hogyan tudom őket használni! – újságoltam lelkesen, aztán lehiggadtam. – Persze, még sok minden tanulnivalóm van, még csak most ismerkedem igazán az erőmmel...

– Vagy az ékkőével – komolyan, mintha a gondolataimban olvasna, néha az az érzésem.

– Vagy az ékkőével – értettem egyet. – Még mindig... – na tessék, már megint nem tudtam értelmesen megfogalmazni a gondolataimat!

– Micsoda? – pillantott rám kérdő tekintettel, a szeme sarkából.

– Fogunk edzeni, ahogy... tervezted...? – böktem ki végül.

– Részemről rendben.

– Remek – csillant fel újra a szemem, s előjött ismét a lelkesedésem.

Heh... így, visszagondolva, tényleg nem is tudtam, mire vállalkozom valójában. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de azért azt nem is sejtettem, hogy ennyire kemény lesz néha az „edzéstervem”.

Fáradtan hunytam le a szememet a nap végén, miután felállítottuk a tábort, s megvacsoráztunk. Hetek óta először éreztem teljesen biztonságban magam. Akár akartam, akár nem, ez az érzés mindig elfogott, mikor Sesshoumaru közelében voltam; azóta, hogy megkötöttük a megállapodásunkat.

Észre sem vettem, mikor aludtam el. A dolgok összefolytak. Egyik pillanatban még aludni a próbáltam, a másikban pedig...

*

...

– Mit akarsz tőlem?

– Természetesen az ékkőszilánkodat!

– Nem! – sikoltottam, azzal még gyorsabban szedtem visszafelé a lépteimet.

...

– Ne-em... – leheltem, mikor a fura nyúlvány belevájt a szívembe.

Egy pillanattal később eleresztett, s kezében ott csillogott az ékkőszilánk. Én dermedten tekintettem rá. Aztán kiszakadt belőlem a hatalmas levegővétel, amit sok apró követett. Hiába próbáltam csillapítani a vérzést a mellkasomon, az pillanatok alatt már az egész felsőmet betakarta vörös színével.

Nem akartam úgy elhagyni ezt a világot, hogy gyilkosomra nézek. Nem. Így tehát megfordultam, s annak a férfinak a szemébe néztem, akit szerettem. Hogy ő szeretett-e? Abban nem voltam biztos. De tisztán éreztem, én őt igen.

Egy keserédes mosolyt küldtem felé az utolsó levegővételemmel. Egy apró vérfolyam indult meg a szájam szegletében, mikor elkiáltotta magát:

– Kohana!

*

– Kohana! – megint ugyanaz a hang.

Most tovább tartott egy picivel az álom. Előzőleg nem láttam, ki felé fordultam. Ezúttal igen, habár homályosan láttam az alakját. Mégis, a hang megegyezett az övével, aki szólított. Ehhez kétség sem fért.

Kinyitottam a szemeimet, s egy aranysárga tekintettel találtam magam szembe. Egy pillanatra mintha az aggódás szikráját véltem volna felfedezni benne, de az olyan gyorsan eltűnt, hogy nem lehetettem biztos benne.

Egy kicsit még mindig reszketve az álomtól, felültem, s felé fordultam:

– Mi történt? – a hangom is bizonytalan volt.

– Rosszat álmodtál – felelte. – Ide-oda forgolódtál, közben pedig kiabáltál.

– Oh... értem – leheltem.

Végre sikerült a szívverésemet lecsökkenteni a normálisra.

– Mindjárt hajnalodik – hallottam még a hangját. – Van egy folyó a közelben, mosakodj meg, aztán elkezdhetjük az első leckédet – értetlenkedve pillantottam rá. – Az edzésedet.

– Ja, persze – biccentettem, immár éberen.

Lassan feltápászkodtam és elindultam a víz irányába, miközben az álmon járt a fejem.

Megmostam az arcomat, s nagyot sóhajtottam, a tükörképemet fürkészve. Mintha választ kaphatnék tőle legmélyebb kérdéseimre!

„Miért?” kérdeztem magamtól. „Miért szerepelt Sesshoumaru az álmomban...? És mikor...” kivártam egy pillanatot, mielőtt befejeztem volna kérdésemet „..mikor szerettem belé...?”

Folytatása következik...