A legutolsó ékkőszilánk

5. rész: Miért mindig én?!

Minden hajnalban, reggeli előtt – ami igencsak megviselt –, valamint minden éjjel, vacsora után – ami pedig szegény gyomromat viselte meg leginkább, na meg, a „lustaság-izmaimat”– edzettünk.

Kardokat nem használtunk, pedig arra is kíváncsi lettem volna, na de érje be az ember előbb kicsivel, aztán jöhet szórakozás, igaz...? Rúgni és ütni már lényegesebben jobban tudtam, mint mikor Sesshoumaru... öhm... elragadott a kútból, ami azon is meglátszott, hogy egyszer-kétszer már képes voltam eltalálni is őt – hogy engedte vagy sem? Kit érdekel, mikor sikerélményem volt!

Ismét egy fárasztó hajnal, ezúttal egy álmatlan éjszaka után. Teljesen üres volt a fejem, s a legfurcsább az volt, hogy nem éreztem se fáradtnak, se frissebbnek magam a szokásosnál. Mintha nem is gyűjtöttem volna éjjel energiát az alvással, csak úgy... léteztem volna. Megvontam a vállam, miután megmosakodtam és kortyoltam a hűs forrásvízből.

Feltornáztam magam álló helyzetbe, majd visszaindultam a táborba, hogy kövessem Sesshoumarut edzésünk következő helyszínéhez.

Mélyet sóhajtottam. „Ez így nagyon nem fog menni!” Nem voltam egy nebáncsvirág, de az elemi erő, amivel a fához lökött, nekem mégiscsak kissé túlzásnak tűnt. Kapkodva szedtem a levegőt, ahogy meggyötört tüdőmből tellett, s lassan feltápászkodtam, a fa törzsét használva támaszomnak.

– Máris feladod? – kérdezte enyhén gúnyos hangnemben a nagyúr, miközben minden bizonnyal jól szórakozott halandó testem gyöngeségén. – Egy éles küzdelemben nem lesz időd összeszedni magad, ezt jól jegyezd meg – hangja komolyra váltott. – Idővel pedig egyre erősebb szellemek fognak a nyomodba eredni.

Ez igaz volt. Mégis, szinte hallottam, ahogy gondolatát magában folytatta: „Természetesen azok gyengébbek lesznek nálam, a nagy Sesshoumarunál, hiszen csak olyanoknak van szüksége az ékkő erejére, aki a saját erejében nem bízik!” mikor mindehhez hozzáképzeltem még egy elegáns hajigazítást is, amit néha-néha elkapok, hogy megtesz, erőt kellett vennem magamon, nehogy elnevessem magam.

Végül nagy levegőt vettem és kiegyenesedtem.

– Ki mondta, hogy feladom? – löktem el magam fél kézzel a fától, azzal rohanni kezdtem felé.

Az utolsó pillanatban ugrottam el energiaostora elől.

– A fenébe! – zúgolódtam, mikor földet értem. – Arról volt szó, hogy nem használjuk a különleges képességeinket!

– Ugye, azt azért belátod, hogy ezt nem kérheted az ellenfeleidtől.

Na tessék. Miért kell mindig igaza lennie? De akkor is megállapodtunk.

– Hát jó – húztam ki magam és kicsit megropogtattam az ujjaim. – Ha így akarod, legyen így, nagyúr...

Magam sem tudom, honnan jött hirtelen akkora erőm és gyorsaságom – engem is meglepett –, Sesshoumaru pedig még annyira sem számított rá. Így hát, mikor összeütköztünk, sikerült ledöntenem őt a lábairól, s kölcsönösen elveszte egyensúlyunkat, gurulni kezdtünk lefelé a dombtetőről, ahol gyakoroltunk e hajnalban.

Én becsuktam a szemem; nehezen bírtam benntartani reggelimet, ha láttam magam körül, mint forog a világ, s csak akkor nyitottam ki újra, mikor éreztem, megállt minden. Vettem egy mély levegőt, s az első dolog, ami tudatomig eljutott, az az volt, hogy két, aranyszín szempárba nézek.

Pislogtam egyet ámulva. De jól láttam: nem találtam nyomát se ridegségnek, se haragnak, viszont volt ott valami más, amire sehogy sem tudtam rájönni, mi lehet. Megszeppenve pillantottam fel ismét szemébe – kezdett kínossá válni a dolog... de még mielőtt túl kínossá vált volna, az álmos Nap narancsvörös fénye ránk esett, s mindent titokzatos színébe vont. Nem, már nem volt kínos. Már nem volt idő sem. Úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk...

Fel sem tűnt, mikor kezdett közelíteni arcom az övé felé; mire észbe kaptam, már csupán milliméterek választottak el tőle. És akkor megdermedtem. A gondolatok és érzések csak úgy cikáztak a fejemben. Tudtam, mit akarok, de bizonytalan voltam. És féltem.

Attól, hogy nem fogad majd el... Hogy eltaszít magától... Hogy csalódnom kell ismét.

De tovább már nem is fűzhettem gondolataimat, mert egyszeriben arra eszméltem, hogy Sesshoumaru egy kicsit oldalra dönti a fejét és eltünteti egy pillanat töredéke alatt a köztünk lévő távolságot.

Először fel sem fogtam, mi történt, csak meredten bámultam a nagy semmit, aztán, mikor kicsit felocsúdtam, behunytam szemeim és átadtam magam az érzésnek – ki tudja, meddig tudhatom magaménak...?

Bevallom, könnyen elvesztem a csókban, s azt is csak utólag vettem észre, hogy karjaim a nyaka köré fonódtak – de hát olyan jó volt ennyire közel lenni hozzá! Mentségemre szóljon, én ilyet még nem éreztem. Végre boldog voltam és szabad; elfeledkeztem mindenről, ami e világhoz köthet – a régmúlt fájdalmairól és csalódásairól, az életemre leselkedő veszélyekről, az ékkőről... mindenről, csak Róla nem.

Végül, mikor már levegőnk fogytán volt, Sesshoumaru hátrébb húzódott, s míg én homályos tekintettel bámultam rá és úgy éreztem, mindjárt kiugrok a bőrömből, mintha egy tinédzserlány lennék, aki az előbb kapta meg első csókját – addig az ő szemében egy pillanatig melegség tükröződött, majd zavar vette át, végül pedig veszélyesen megvillant, ahogy a nagyúr felemelkedett és arrébb sétált tőlem.

Én értetlenül tornáztam fel magam ülő helyzetbe, s egyre csak bámultam a hátát. „Most meg mi a fene történt?!” gondoltam. „Megcsókolt, vagy nem? Akkor... akkor meg miért...?”

– Menjünk, Rin már biztos felébredt – hallottam mély, zengő hangját, aztán puha lépteit, amint elindult vissza, a táborhelyre. – Szeretnék minél hamarabb útnak indulni.

Egy aprót biccentettem – habár sejtettem, hogy nem látja –, majd feltápászkodtam és pár lépéssel lemaradva követtem őt. Gondolataim rendre visszatértek az imént elcsattant váratlan csókhoz, s néha azon kaptam magam, hogy ujjaim önkéntelenül is a számhoz emelem... olyan volt, mintha még mindig érezhetném rajta az ő ajkait. Pedig már rég nem...

Ez a nap viccesen telt. Szokás szerint: Rin vidáman fecsegett; Jaken magában mormogott, ami alkalmanként kihallatszott belőle, Sesshoumaru pedig elöl haladt, csendesen, mint mindig. Csak én voltam kizökkenve a normális kerékvágásból, hiába is próbáltam összeszedni magam.

Általában Rinnel beszélgetek, de most... most kihagyott az agyam hosszú pillanatokra, mígnem a kislány beszéde különálló szavakká nem folytak össze körülöttem, s én feladtam. Balszerencsémre azonban rákérdezett, mi a bajom.

Egy picit elvörösödtem, de aztán megráztam a fejem és vettem egy mély levegőt:

– Semmi Rin, csak elgondolkodtam.

– Na és miről?

Hm. Egyéb kérdés? Netán részleteket is szeretnél...?

Sesshoumaru töretlenül haladt előre, de a tempója egy picit mintha lelassult volna, habár én e nélkül is sejtettem, hogy figyeli minden szavamat.

– Csak a... az otthonomról – válaszoltam, lelkiismeret-furdalással küszködve, amiért füllentettem neki.

– Oh... – egy kicsit elszontyolodott, de aztán felvirult az arca:

– Mesélsz nekem róla...?

Mit volt, mit tenni, összekapartam néhány dolgot, ami számára érdekes lehet és elszórakoztattam. Rá voltam kényszerítve arra, hogy odafigyeljek a szavakra, így elmém már nem kalandozott oly sokat.

Vacsora után, mikor Rin már kezdett szundítani, felálltam és kérdően tekintettem Sesshoumarura, aki öt kerek percnyi várakozás után felemelte egyik szemöldökét, úgy nézett rám. Én viszonoztam gesztusát, s legalább még ugyanannyi ideig néztünk farkasszemet egymással.

„Talán nem volt egyértelmű, minek szedelőzködtem össze?!” rándult meg egyszer a szemöldököm. Aztán még egyszer, ahogy türelmem kezdett fogytán lenni. Úgy tűnt, ekkor végre leesett neki, miről van szó. Hát... mit ne mondjak, papírtantusz volt!

– Ma este nem edzünk – fordult el tőlem közönyös kifejezéssel az arcán.

– Miért nem? – kérdeztem ártatlanul, miközben próbáltam kihessegetni a csók képét, mely állandóan fellebegett lelki szemeim előtt.

– Jaken – állt fel ülőhelyéről ő is.

– Hai, Sesshoumaru-sama?

– Beszédem van veled – hallatszott válasza. – Gyere.

Azzal ott hagyott.

Csak így.

Se szó, se beszéd.

Magyarázat nélkül!

Grrr...! Mégis mit képzel, ki ő?

Ja, hogy a Hatalmas Kutyaszellem? Persze, így már minden érthető és megbocsátható, nem igaz...?

Nem!

Már félálomban voltam, mikor visszaérkeztek, de nem nyitottam ki a szemem. Légzésem már olyan lassú és egyenletes volt, hogy már én is azt hittem, el is aludtam, de nem így volt.

– De, nagyuram... – hallottam Jaken hangját, azonban Sesshoumaru közbevágott:

– Már megbeszéltük – szögezte le hidegen. – És nem ejtünk szót róla a többiek előtt.

– I-igenis, Sesshoumaru nagyúr – szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kis zöld démon esdekelve meghajol ura előtt.

Aztán egy mély sóhajtás szakadt ki a kutyadémonból, ahogy leült egy fa tövébe – legalábbis a hangokból arra következtettem.

– Minél hamarabb meg kell találnom... – motyogta csak úgy, magának.

„Megtalálni? De mit...?”

Ám a következő pillanatban már el is felejtettem, miről folyt a szó, mert egy hideg fuvallat bekúszott a ruhám alá és én megremegtem. Labdává gömbölyödtem, de a következő szellő miatt ismét csak reszketni kezdtem. Aztán, valami meleg borult rám, én pedig ellazultam, immár nem törődve semmivel. Túl fáradt voltam már ahhoz is, hogy gondolkozzak, így átadtam magam a sötét tudatlanságnak... az álmok tengerének.

– Na és... Kagura? – hallatszott Jaken hangja, mire az elől haladó Sesshoumaru megtorpant és gyilkos pillantást vetett rá.

Ahogy így elnéztem őket... ha a nagyúr eddig nem is volt biztos benne, hogy megöli Jakent, azon a szent helyen, ahol éppen áll, most már minden ezzel kapcsolatos kétsége elszállt. Én morcosan sóhajtottam egyet.

Ezt csinálták már két napja, az én edzéseimnek pedig nyoma sem volt. Kezdtem egyre frusztráltabb lenni, nem elég, hogy fogalmam sincs, miről folyik a szó és kimaradnak az edzéseim, ráadásul ez az idióta Jaken egész álló nap csak női neveket sorol – habár, nem voltam teljesen biztos benne, akarom-e tudni, miért.

Sesshoumaru mordult egy nagyot, azzal gyorsabb tempóra váltott.

– Maradjatok itt! – dördült mély hangja, mire mindannyian megtorpantunk, mintha üvegfalnak ütköztünk volna.

Lerítt az aurájáról, hogy dühös; szabálytalanul örvénylett körülötte és valahogy nagyon nehéz lett a levegő, ha túl sokáig tartózkodtunk a közelében. Amint alakja eltűnt, mi kerestünk a közelben egy alkalmas helyet, ahol megpihenhetünk – eközben minduntalan kénytelen voltunk hallgatni Jaken sápítozását.

– De nagyuram azt mondta, maradjunk ott! És eljöttünk onnan, és...

– Jaken – szakítottam félbe; hangom határozott volt és hideg. – Egy köpésnyire vagyunk attól a helytől, ahol elváltunk. Biztos vagyok benne, hogy megtalál minket.

– Na de ha Sesshoumaru nagyúr mond valamit, akkor azt szó szerint be kell tartanunk! – ellenkezett a kis démon.

Nagyon nehezemre esett elfojtanom a gonosz vigyorkát, ami ott játszott a szájam szélén. Végül már nem is törtem magam.

– Most meg min vigyorogsz, te ostoba halandó? – nézett rám gyanakodva Jaken.

– Hn – még szélesebbre húzódott a mosoly az ajkaimon. – Valóban úgy gondolod, hogy mindent, amit mond, szó szerint be kell tartanunk...? – itt biccentett egy aprót. – Akkor már csupán egy kérdésem lenne...

– Mégis mi az, te ost...

– Azt mondta neked, hogy nem ejtetek szót róla előttünk... te mégis azóta folyton-folyvást csak azt emlegeted – feleltem, immár a fogam fehérje is látszott, annyira élveztem Jaken szorult helyzetét. S ahogy megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy beletrafáltam!

Persze, hogy fogalmam sem volt, miről beszéltek azon az éjjelen pár nappal ezelőtt, vagy, hogy miért sorol fel női neveket a kis zöld démon... de kis logikával rájöttem, a kettő összefügghet. És beletaláltam! Most már csak úgy kéne tennem, mintha mindent tudnék, amit ő és akkor a markomban van...! Hah!

Nagy, sárga szemei, ha lehet, még jobban kidülledtek és ijedten nézett rám, majd rémülten körbepislogott, mintha attól tartana, a nagyúr meghallotta volna. Őszintén szólva engem ez nem nagyon érdekelt, s ahogy koncentráltam, nem éreztem a közelünkben Sesshoumarut. Szóval...

– Ezt meg honnan tudod...?! – suttogta mérgesen, mintha még a fűszálnak is füle lett volna.

Gonoszul elvigyorodtam – megint. Egyszerűen képtelen voltam letörölni az arcomról...!

– Nem vagyok olyan ostoba, mint képzeled... – válaszoltam nemes egyszerűséggel, kitérve a válaszadás elől.

– Miről beszélgettek, Kohana-chan? – kotyogott közbe a kis Rin, és én most nagyon örültem, hogy rákérdezett nekem.

– Kérdezd Jakentől, ő biztos jobban el tudja neked mesélni, miért hajtogat egyfolytában női neveket – néztem mereven a kis démonra, akinek homlokán tisztán kivehető volt, ahogy az izzadságcseppek szép, lassan elkezdenek lecsordogálni. – Mi a baj, Jaken? Tán megnémultál...? Rin kérdezett valamit, hát válaszolj neki!

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha ellenkezni akarna, de a pillantást, amit feléje küldtem, s a tény, hogy mi, halandók voltunk ezúttal többségben és Sesshoumaru sem volt a közelben, hogy esetleg a pártjára álljon, hamar meggyőzte őt. Ám még mindig rettegett a nagyúr haragjától.

– Na, mi lesz már? – noszogattam. – Már úgyis tudom, Rin meg nem is biztos, hogy nagyon megértené – tettem hozzá az utolsó részt halkabban, nehogy megsértsem a kislányt. Szerencsére ő nem hallotta meg.

Jaken vett egy mély levegőt és egy pillanatra behunyta a szemét, majd, mikor újra kinyitotta, mesélni kezdett.

Én közönyösen hallgattam, mintha nem is nagyon érdekelne, miféléket hord össze, valójában azonban hegyeztem a füleimet és mindent megpróbáltam a lehető legjobban memorizálni.

– Minden démon életében eljön az idő, mikor választania kell magának egy párt – kezdett bele, ügyelve, nehogy túl sokat áruljon el. – Sesshoumaru-sama számára közeleg ez az időpont.

– És miért kell? – vágtam közbe, elhalkítva Rin ujjongását.

Jaken gyanakodva nézett rám, mire én mogorván összehúztam a szemem. Hé, ha Sesshoumarunak ez be szokott válni, nekem miért ne válna be...? És valóban hatott; egy pillanat múlva már megtudtam a választ.

– Ez egy egyszerű biológiai és kémiai folyamat a démonok közt. De nektek, halandóknak ehhez semmi közötök! – emelte fel mutatóujját. – Ráadásul Sesshoumaru nagyúrnak azért is kell nemsokára párt választania, mert különben nem szerezheti meg a földeket, amiket apja hagyott rá... – folytatta halkan, kissé elszontyolodva. – Ami pedig jogos tulajdona lenne! Nem igazság, hogy minden démonnak csak párban szabad uralkodnia...!

És pislogtam jó néhányat, mire megemésztettem ezt az információt. Aztán, úgy gondoltam, eleget tudtam meg, így eltereltem a témát, hátha Jaken és Rin is elfelejti megemlíteni Sesshoumarunak a dolgot.

– Na és mondd csak, Jaken... – hajoltam kicsit közelebb hozzá, ismét egy gonosz vigyorral, mire ő hátrébb húzódott. – Te találtál már párt magadnak?

Oké, be kell vallanom, majd’ kipukkadtam a röhögéstől – szívem szerint a földön fetrengtem volna tőle... el tudjátok képzelni? Jaken és egy ugyanolyan varangydémon, nőben...? Ráadásul sok, kicsi Jaken futkorászva körülöttük?

Hát, tényleg elnevettem magam; nem is csoda!

A kis démon először elpirult, mert zavarban volt, aztán, mikor meglátta, hogy már kuncogok, végül hangos nevetésben török ki, Rinnel az oldalamon, a haragtól vörösödött el. Elkezdte lóbálni hozzá képest túlméretezett botját, s kergetni kezdett vele minket. Mi, Rinnel olyan gyorsan rohantunk, ahogy a lábunk bírta, így Jaken csakhamar lemaradt.

Aztán, a kislánnyal visszaszöktünk a táborhelyre, és mikor a varangydémon meglátott minket, az egész előröl kezdődött – habár, ezúttal nem rohantunk el Rinnel, hanem körbe-körbe futottunk Ah és Un körül, aki nyugodtan szemlélte az eseményeket... Bár én meg mertem volna esküdni rá, hogy egy gonosz vigyort láttam az ő száján is!

– Jaken.

– Álljatok meg, ti... I-igen, nagyuram? – torpant meg hirtelen a kis démon, amint rájött, kinek is a hangját hallotta.

Mindannyian megdermedtünk, ahogy voltunk, Rin fél lábbal a levegőben, én pedig kissé meghajolva, míg Jaken az oldalra döntött botjával. Elég vicces képet festhettünk, legnagyobb sajnálatomra azonban Sesshoumaru nem nevette el magát – még csak el sem mosolyodott.

„Azért kíváncsi lennék néha, mi jár a fejében...” elgondolkozva tekintettem rá. Ó, úgy szerettem volna hallani a nevetését! Vajon milyen lehet? De már az is boldoggá tett volna, ha csak egyszer láttam volna elmosolyodni – nem, nem arra gondolok, mikor épp ölni készül egy szánalmas démont, aki az útjába mert állni, hanem egy igazi mosolyra. Vajon képes lehet erre valaha is? És láthatom-e akkor majd...?

–Iku.

A hangja ragadott ki gondolataimból, s rá kellett jönnöm...

„A fene! Már megint elbambultam, mikor ránéztem!” morcosan megmozdultam és odasétáltam Rinnel Ah és Unhoz, hogy kezembe vegyem gyeplőjét és folytathassuk utunkat.

Csendben, gondolataimba merülve követtem a többieket, egy kicsit lemaradva. „Miért?” ismételtem meg magamban, immáron legalább századszorra e kérdést. „Miért éreztem úgy, mikor Jaken elmondta, miről van szó és aztán folytatta a női nevek ismétlését... miért? Talán...” keserűen elmosolyodtam. „Reménytelen vagy, Kohana. És féltékeny.” Elégedetlenül horkantottam egyet – tényleg képtelen voltam visszatartani.

„Hülye vagy.” mondtam magamnak.

Aztán semmi. Üres volt a fejem egy darabig. Végül...

„De szereted. Be kell látnod.” mélyet sóhajtottam. Most már valóban tisztában voltam vele, de vajon meddig titkolhatom a többiek előtt...? Szinte biztosra vettem, Sesshoumaru sosem érezne úgy irántam... egy halandó iránt... Szomorúan sóhajtottam még egyet, saját, borús gondolataimba mélyedve.

Aztán nekimentem valami keménynek.

– Urgh... – tántorodtam meg, fejemet fogva, majd felpislogtam a nagyúr páncélos hátára, amibe ügyesen belesétáltam. – Gomen, nagyúr.

Ő vetett rám egy oldalpillantást, amiből semmit sem tudtam kiolvasni – sem azt, hogy mérges rám, sem azt, hogy megbocsátja –, majd ismét előre nézett. A következő pillanatban pedig nagy szél kerekedett, s mindannyian feltekintettünk az égre, ahol... egy hatalmas madártollon egy nő csücsült?!

Ja, Kagura! Kagome róla is mesélt... elhúztam a számat. Ha jól emlékszem, Jaken is megemlítette őt a felsorolásban; s ez csak még egy okkal (eggyel?! sokkal!) adott többet nekem arra, hogy gyanakodva lessem a nő minden mozdulatát.

– Szélboszorkány – jelentette ki köszönésképpen a nagyúr. – Mit keresel itt?

Jó, bevallom, innentől már nemigen foglalkoztatott az a bájcsevely, amit a nőci levágott. De most komolyan! Ki dőlne be ilyen dumának?! Hah! Csak beszélt, csak beszélt, csak beszélt és csak beszélt... én meg már kezdtem unatkozni és úgy döntöttem, Rinhez fordulok segítségért, hogy csináljunk valami unaloműzőt. Mondjuk szóláncozzunk vagy mittomén, de ennél még a barchoba is szórakoztatóbb...!

„Ehe... azt mondtam volna, ki tudna bedőlni neki...?” vigyorogtam idiótán, mikor nem láttam Rint a közelemben. „Ez nem jó jel...” komorodtam el, aztán keresni kezdtem. Szerencsére még épp időben megláttam, amint egy fehér ruhás lánnyal elsétálnak a mező közepéig. „Áh, biztos játsza... Hopp, az ott egy tükör? Kanna! Fene!”

– Fene! – morogtam, ahogy lendületből nekiiramodtam.

A kis szellemlány lassan szembefordult Rinnel, tükrét mutatva felé.

– Játszunk egy egyszerű játékot. Mit szólsz hozzá? – kérdezte a maga közömbös hangján.

– Jó! – Rin nagy hevesen bólogatott és vigyorgott, nem érezve a rá leselkedő veszélyt.

Én még jobban felgyorsítottam tempómat, szerény véleményem szerint már egy sugárhajtású repülőgép sebességével vetekedhettem, de halandó lévén ez igencsak nagy képtelenség lett volna, főleg, ha figyelembe veszem, hogy hiába kerülök egyre közelebb hozzájuk, mégis úgy éreztem, nem fogok tudni időben odaérni.

Kagome-chan nem árult el részleteket, de arra az egyre tökéletesen emlékeztem, hogy figyelmeztetett, nagyon ügyeljek Kannára, ha egyszer felbukkanna. Jaj, miért mindig velem kell ilyennek történnie...? Előbb a középkor, aztán az ékkőszilánkom... vagy pont fordítva...?

Megráztam a fejem. Ilyen elmélkedésekre most egyáltalán nincs időm, mikor Rin bajban van.

– Rin! – kiáltottam, mikor megláttam, Kanna elfordítja tükrét, s azt valami sejtelmes fehér fény derengi körbe.

A barna hajú kislány megfordult és mosolyogva tekintett rám, miközben integetett. „Anyám! Tényleg nincs tisztában a veszéllyel...!” csapta magam homlokon gondolatban. Még gyorsabban futottam, de az elkövetkező percek lassított felvételben teltek, épp, mint amikor Rint mentettem meg nemrégiben egy rá törő szörnyetegtől, ott, a tisztáson.

– Riin! – kiáltottam még egyszer, elnyújtva, mikor már csupán pár lépésnyire volt tőlem. – Gyere onnan!

– Miért? – kérdezte ártatlanul.

„A tudatlanság áldásos... hallottam még régebben egy filmben. Milyen igaz! Áldásos a stressz ellen!” Felkaptam Rint, és fordultam volna el vele, de akkor meghallottam Kanna hangját:

– Ki vagy te? – kérdezte, egyhangú színű hangjába némi kíváncsiság vegyült. – És mi közöd Sesshoumaruékhoz?

Tudtam, hogy nem kellett volna megfordulnom. De arra tanítottak, hogy mindig nézzek annak a szemébe, akivel beszélek. Ez a tisztelet jele. Hiába, reflexeim most is előbb működtek, mint akaratom...

Folytatása következik...