17. rész: Hogyan tovább?

– A Tensaiga talán még segíthet – ajánlotta fel Sesshoumaru, s közelebb lépett.

Kazaru arrébb húzódott, a démon pedig előhúzta kardját, s közben próbálta kifürkészni az Alvilág Küldötteit. De nem járt sikerrel.

– Nem látom őket...

– Kiket nem látsz, Sesshoumaru? – kérdezte kíváncsian Inuyasha.

– Legutoljára akkor történt ilyen, mikor... – Sesshoumaru Saurára nézett. – Mikor téged próbáltalak megmenteni. Nem értem, mi lehet a baj...

Mindenki néma volt, csupán Kazaru halk szipogása törte meg a csendet. Miharu puha léptekkel odasétált mellé és a vállára tette a kezét.

– Ne aggódj miatta...

A varázslónő könnyes szemekkel nézett rá. Nem értette, mire céloz a lány.

– Nézzétek, és mindjárt megértitek... – mutatott Kuroda élettelen testére Taiki.

Egyik pillanatban még mozdulatlanul feküdt a férfi, a következőben pedig egy nagy sóhajtás szakadt ki belőle és kinyitotta a szemeit.

– Kuroda...? – Kazaru hangja reszketett, miközben közelebb hajolt szerelméhez. – Te tényleg... élsz?

– Igen – felelte zavartan a férfi. – Pedig határozottan emlékszem rá, hogy meghaltam.

– Ahogy én is.

– Tessék?! Na de...

– Sikerült elkészítenem az örök élet italát... úgy tűnik, nem csupán a fiatalság az egyetlen egy mellékhatása – nevetett akadozva a varázslónő.

– De akkor sem értem, miért élek – ült fel Kuroda.

– Én pedig, hogy miért nem láttam az Alvilág Küldötteit – tette volna vissza a hüvelyébe a Tensaigát Sesshoumaru, de Kayou keze megállította.

– Várj még – suttogta a fülébe.

– Én egyiket se – rázta meg a fejét Inuyasha.

– Én se, de örülök, hogy minden így alakult – ölelte át boldogan párját Kazaru. Kuroda is átkarolta.

Kayou lopva a gyermekeire pillantott, aztán megszólalt:

– Ti tudtátok, hogy így fog történni.

Miharu és Taiki összenéztek, aztán némán bólintottak, így ő folytatta:

– Azt is tudjátok, miért történt így?

– Hát...– vakarta meg a fejét Miharu. – Van egy elképzelésünk róla...

– Ki vele! – nézett rájuk Inuyasha.

– Tulajdonképpen... miután Kazaru megízlelte az örök élet italát... hát... – Taiki zavarban volt. – Valahogy átadta ezt a képességét Kurodának is...

– Hm... érdekes – jegyezte meg elgondolkodva Sesshoumaru.

– Van valami sérülésetek? – hajolt le Kazaruhoz és Kurodához Kagome. – Mert akkor Sangóval...

– Nem kell, köszönjük – bontakozott ki Kuroda öleléséből a varázslónő. – Az ital erre is megoldást nyújt.

– Jól van – mosolyodott el a lány és kiegyenesedett.

– Amondó vagyok, keressünk valami bizalomgerjesztőbb helyet éjszakára, mert nem szívesen aludnék itt... – nézett körbe a démonok tetemeinek maradványain Saura.

– Ez egy remek ötlet – kapott rajta mindenki.

– Kár, hogy az éjszaka már elmúlt... – jegyezte Miroku, a keleti égboltra pillantva. Éppen hajnalodott.

– Akkor nappalra... – javította ki magát Saura. – Mindegy, a lényeg, hogy pihenjünk.

Elindultak hát keresni a nappali alváshoz valami kellemesebb helyet. Végül a közeli erdőben vertek tábort. Útközben Sesshoumaru éppen azt próbálta megtudni Kayoutól, hogy ugyan miért ne tehetné el a kardját, mikor közvetlenül a hátuk mögött Kohaku felkiáltott.

– Kohaku, mi fáj? – hajolt le hozzá aggódva Sango.

A népes társaság megállt és feszülten figyelte a jelenetet.

– A hátam... fáj... ahol az ékkőszilánk van... – felelte fájdalmas arccal Kohaku. – Nagyon... nagyon fáj...

Sango szánakozva nézett rá.

– De nem vehetjük ki, mert akkor... akkor te...

– Meghalnék? – kérdezett rá az öccse.

Sango komolyan bólintott.

– De én... alig bírom ezt elviselni! – Kohaku szeme könnybe lábadt. – Különben pedig... az ékkőszilánkra is szükségetek van...

– Ne mondj ilyeneket, Kohaku! – ölelte át Sango. – Nem érdekel az a nyamvadt szilánk, csak te érdekelsz!

– Igen, csak a saját nevedben beszélj... – tette hozzá Inuyasha.

– Inuyasha!! – kiáltotta mérgesen Kagome.

A félszellem felhúzta az orrát.

– Grrr... – Kagome morgott. – Hihetetlen, hogy milyen tapintatlan tuskó tudsz lenni néha!

– Na de Kagome... – kezdte volna Inuyasha, azonban nem tudta befejezni:

– FEKSZIK!!! – kiáltotta jól érthetően Kagome.

A félszellem azonnal a földbe vágódott.

– Jaj... – motyogta félhangosan. – Úúútálom, mikor ezt csinálod...!

Kayou Sesshoumaru kardjára tette a kezét és sokatmondóan rápillantott, aztán bólintott. A férfi még egy pillanatig értetlenül nézett rá, de végül ő is biccentett és odasétált a testvérpárhoz.

– Sango... – kezdte kicsit rekedt hangon. – Esetleg... a Tensaigával...

A szellemirtó lány elengedte öccsét és hitetlenkedve nézett rá a szellemre.

– Tényleg megtennéd...?

Sesshoumaru bólintott.

Sango elmosolyodott és megkérte Kohakut, hogy forduljon meg. Óvatosan kiszedte belőle az ékkőszilánkot, keze még akkor is remegett, mikor átadta Kagoménak, hogy a lány megtisztítsa és a többihez tegye. Sesshoumaru pedig egy pillanat alatt kettéhasította az Alvilág Küldötteit.

Kohaku kissé ködös tekintettel tért magához, de még magához sem tudott teljesen térni, mikor Sango szorosan átölelte őt.

– Ööö... – hörögte a fiú. – Én is örülök, nővérkém, de... megfojtasz...

– Jaj, bocsáss, meg, Kohaku! – húzódott hátrébb Sango.

Mosolygott, de közben az öröm könnyei csorogtak az arcán. Végre úgy érezte, visszakapta az életét. Újra szép lesz minden nap és boldogok lesznek az öccsével, amíg világ a világ. Miroku lépett oda mellé és a vállára tette a jobb kezét. Furcsa érzés volt; már nem volt rajta a gyöngysor, s a kendő sem takarta el. Naraku halálával a Kazanaa is végleg bezárult.

– Ideje továbbindulnunk – mondta csendesen, s felsegítette a lányt.

Mindenki csodálkozva tekintett Sesshoumarura. Taiki és Miharu mosolyogva jegyezték meg apjuk előbbi tettét. Kayou is büszkén mosolygott urára – immár méltán hívhatta őt így –, és egymásba karolva tették meg az út további részét.

Az nappal eseménymentes volt; mindannyian annyira ki voltak merülve, hogy azonnal elaludtak. Kazaru pedig egy védőkört emelt, ami akkora volt, hogy mindannyian belefértek, s mivel álmában is működhetett a varázslat, ezért mindenki nyugodtan aludni tért. Még Sesshoumaru is elaludt, több órára, pedig ő csak ritka alkalmakkor tesz ilyet.

Reggel egy hangos csattanásra és Sango éles kiáltására riadtak fel:

– Houshi-sama! Megint nem bírsz magaddal?! Hihetetlen vagy!

A szellemirtó lány mérgesen pillantott Mirokura, aki elégedett mosollyal dörzsölgette a vörös kéznyomot az arcán, tőlük nem messze pedig Kohaku vágott fájdalmas arcot és fogta be a fülét.

Sango észrevette magát, és mikor körülnézett, látta, hogy mindenki felébredt.

– Bocsánat... – motyogta és lesütötte a szemeit.

– Nem baj – nevette el magát Kagome. – Már megszokhattuk volna Mirokutól...

Mivel még mindenki pihenni szeretett volna, de az álmot kiverték a szeméből, ezért elkezdtek beszélgetni, mi is legyen a következő lépés.

– Naraku szerencsére szép darabot gyűjtött össze – emelte fel a kezében a már majdnem teljes ékkövet Kagome. – Már megvan Kohaku szilánkja, van három még Kougánál – számolta össze. – De így is hiányzik belőle...

– Egyszóval folytatjuk az ékkő-vadászatot – biccentett Inuyasha.

– Igen, amíg olyan szép, teljes nem lesz, mint amilyen Taikinél van – pillantott a démonfiúra Kagome, mire ő szórakozottan elmosolyodott.

– Ti is velünk tartotok? – kérdezte Miroku a szellemirtó lányt.

– Kohaku... – fordult az öccse felé Sango. – Mit szólsz hozzá?

– Hát... nem tudom – tétovázott a fiú. – Végül is... velük mehetünk, ha szeretnéd, nővérkém...

– Rendben van – karolta át félig az öccsét Sango. – Akkor ezt megbeszéltük, Kagoméékkal tartunk.

– Remek – csillant fel Miroku szeme, de a lány sötét pillantásait meglátva inkább összébb húzta magát.

– Ó... én pedig... – Saura kinyújtózott –... folytatom, amit elkezdtem.

– Pontosan mi is az? – kíváncsiskodott Inuyasha.

A Természet Úrnője összeráncolta homlokát.

– Na látod, ez egy nagyon jó kérdés... – töprengett még egy picit a válaszon. – Járom a világot és segítek azoknak, akiknek szüksége van rám, tudod te...

Inuyasha mormogott valamit az orra alatt, ami olyan artikulátlanra sikeredett, hogy senki sem értette meg. Aztán Saura mosolyogva Kagura felé fordult:

– Na és te? Te mit fogsz csinálni, Szelek Úrnője?

– Hmm... Szelek Úrnője... nem is hangzik rosszul – mosolyodott el a szélboszorkány. – Végre szabad vagyok, a tartozásom is leróttam, szóval... azt hiszem, én is útnak indulok, megkeresem a húgom, aztán majd közben elválik.

– Fő a határozottság! – jegyezte meg tréfásan Miharu.

– Ti hazamentek...? – pillantott rá kérdően Kagura.

A két testvér összenézett.

– Igen – felelte végül Taiki. – Már tényleg nincs itt semmi keresnivalónk.

– De ha esetleg megint elszúrtunk volna valamit, akkor még láttok minket! – fűzte hozzá Miharu.

– Ezzel ne viccelj, hugi!

– Jól van, na... – morgott kissé sértődötten a lány, aztán szülei felé fordult:

– Apa, anya, ti mit csináltok majd?

Kayou és Sesshoumaru összerezzentek a megszólításra, de hamar napirendre tértek fölötte. Már épp kezdték megszokni.

– Van egy olyan sejtésem, Ti már tudjátok... – húzta össze a szemét gyanakodva Kayou.

– Lehet, de a többiek még nem – kacsintott rájuk Taiki.

– Még én sem... – motyogta maga elé Kayou. – Nem is gondolkoztam rajta...

– De én igen – szólalt meg mellette Sesshoumaru.

– Tényleg?

A férfi biccentett, majd folytatta:

– Arra gondoltam, mivel végre legyőztük Narakut, megérdemlünk egy kis pihenést... mit szólnál hozzá, ha ellátogatnánk a lakhelyemre?

Kayou egy pillanatig még töprengve pislogott rá, de aztán mosolyogva bólintott:

– Rendben van, már úgyis kíváncsi vagyok!

Sesshoumaru elmosolyodott (mire majdnem mindenki elhűlve és hitetlenkedve tekintett rá a körülöttük ülők közül), azzal lazán átkarolta Kayout.

Leghamarabb Kagome vette észre magát és ocsúdott fel döbbenetéből, ezt kihasználva pedig gyorsan Kazaruékhoz fordult:

– Ti merre veszitek az irányt?

A varázslónő kérdően tekintett Kurodára.

– Szerintem visszamehetnénk a faluba – nézett rá a férfi.

– Jó ötlet – biccentett Kazaru. – Akkor mi északnyugatnak indulunk.

Miután ezt megvitatták, megreggeliztek, utána pedig elköszöntek egymástól. Mindenki elindult a saját célja felé, illetve Sesshoumaru és Kayou elkísérték gyermekeiket a Csontok Kútjához, ahol Kagoméval együtt átutaztak a modernkori Japánba. Utána felnyalábolták Rint és elindultak Sesshoumaru kastélya felé.

Inuyasháék pihentek, amíg Kagome odaát volt, Shippou pedig minden részletről alaposan kifaggatta őket, és nagyon örült, hogy végül így végződött a régóta dúló harc.

Miharu és Taiki amilyen gyorsan csak tudtak, elsuhantak Chisanához és nagy kő esett le a szívükről, mikor a lány nyitott ajtót nekik. Nagyon kíváncsi volt és addig nem engedte el rokonait, amíg ők ketten mindent el nem meséltek neki. Chisana ámulva hallgatta a történetet és nagyon jó hallgatóságnak bizonyult. Végül a testvérpár késő délután szabadulhatott csak el tőle.

Hazamentek, átöltöztek és rendbe tették magukat. Az izgalomtól alig bírtak aludni és másnap reggel kora hajnalban útnak is indultak, hogy felkeressék édesapjukat, a Nyugaton lévő kastélyában.

Az ismerős épületet látva valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtuk, s sietve léptek be a napsütötte, tágas előtérbe.

– Apám...! – kiáltott egyet Taiki és a keresésére indult; nyomában szorosan követte őt húga.

Az emeletre vezető lépcső tetején találkoztak össze Sesshoumaruval, aki boldogan üdvözölte őket.

– Minek köszönhetem a látogatásotokat? – kérdezte aztán.

Miharu megütközve nézett rá.

– Na ne mondd, hogy semmire sem emlékszel!

– Mire kéne...? – nézett rá gyanakodva apja.

– Hááát... ööö... – Miharu ismét csak így tudott válaszolni neki.

– Figyelj, hugi, ha nem emlékszik semmire, az azt jelenti, hogy... – kezdte Taiki izgatottan, egy boldog mosollyal, azonban nem tudta befejezni, mert egy alak jelent meg a folyosó végén.

Mind a ketten hitetlenkedve meredtek rá és pislogtak még párat, hogy megbizonyosodjanak afelől, nem csupán látomás, ami előttük van. Bizony, teljesen valóságos volt: édesanyjuk közeledett feléjük.

Ő is és Sesshoumaru is csupán néhány évvel látszott idősebbnek, pedig már vagy 500 év eltelt azóta, hogy utoljára látták őket. „Hülye idősíkok...” jegyezte meg Miharu, mikor gondolataiban ideért.

– Anya...! – kiáltotta aztán boldogan és a nyakába ugrott.

Taiki is odaszaladt hozzá és átölelte Kayout. Ő pedig zavartan karolta át két csemetéjét.

– Na... most már jól van... – tolta el kicsit őket magától. – Belétek meg mi ütött?

És mesélni kezdtek. Sesshoumaru és Kayou döbbenten hallgatta végig őket és emlékeztek vissza a történtekre. Miharu és Taiki pedig egyre csak meséltek és meséltek és meséltek.

Nagyon boldogok voltak, hogy végre ismét együtt lehetnek és az útjuk sikerrel járt. Tudták, ez életük legboldogabb napja; bármilyen öröm jöhet még, ezen már semmi sem fog változtatni.

Vége (egyelőre)

Az ékkő még mindig nem teljes és még maradt pár megválaszolatlan kérdés is...