Viharhercegnő

1. rész: Ékkőszilánkok!

– Inuyasha! Mögötted! – kiáltotta Kagome, ahogy a torkán kifért, ezzel megmentve a kutyaszellemet a végső csapástól, akinek sikerült a legutolsó pillanatban félreugrania. Még a levegőben megpördült és kardját támadójára szegezte.

– Hol vannak a Shikon szilánkok? – ismételte meg még egyszer kérdését ellenfele, aki szintén csak félig volt démon, mint Inuyasha. Ebben hasonlítottak egymásra. De semmi másban...

A támadó egy szép arcú, fiatal nő volt, akinek arcán mindig valamiféle furcsa kifejezés ült és őrült fény csillant mélykék, lilás szemeiben. Homlokát arany színű jelek díszítették: egy pont, alatta egy nonfiguratív szimbólummal. Oldalt, mindkét szeme szegletében, különféle méretű ezüst pöttyök csillogtak, melyeket néha eltakart világosbarna frufruja. Volt egy fekete nyaklánca is, melyet egy ötágú, ugyanolyan színű csillag díszített; királykék ruhája pedig remekül harmonizált különös szemeivel.

– Huh! Csak szeretnéd őket! – szegte fel a fejét Inuyasha. – Add ide a tieid, s akkor talán megkímélem az életedet!

– Milyen lovagias... – vigyorodott el a nő, amivel igen rémisztően hatott, ha figyelembe vesszük a különös csillogást szemeiben. – Úgy én is hasonlót ajánlok...

– Feh! Ne nevettess! – kiáltotta a kutyaszellem, azzal nekirontott.

Pengék csendültek össze, ahogy a Tessaiga találkozott a másik karddal, amit azonnal körülvett valamilyen furcsa fekete köd... Egy pillanatra egymásnak feszült a két erő, aztán egy halk, de nagyon is hátborzongató reccsenés hallatszott, ami jelezte, valami nincs rendben. Inuyasha szemében egyszerre jelent meg a meglepettség és a rémület; a Tessaiga kicsorbult.

A nő hirtelen oldalra nézett: valami csillogást látott a szeme sarkában. Vigyora még szélesebbre húzódott, amint eltolta magát Inuyashától és felszökkent a levegőbe.

– Hé! Nem úszod meg ennyivel! – ordibálta a fiú, de a torkára forrt a szó, mikor észrevette, landolt ellenfele – egyenesen Kagome mögött!

– Kagomeee! – Inuyasha futott volna oda, de a nő hangja megállította:

– Még egy lépés, és... megölöm! – suttogta úgy, hogy a jelenlévők ereiben megfagyott a vér. Kagome mozdulatlanná dermedt, ahogy megérezte az éles pengét a torkán, mire a kutyaszellem dühösen megállt, villámló tekintetét támadójukra emelve.

– Tehát, hol is vannak azok a szilánkok? Mondd, hol tartod őket? – érdeklődött csevegő hangon Kagométól, ám a lány nem válaszolt, mire a nő mélyet sóhajtott. – Hát jó... így egy kicsit tovább tart majd, de...

Mégis egész hamar megtalálta, amit keresett: Kagome hatalmas, sárga hátizsákjának egyik oldalsó zsebében az ékkőszilánkokat tartalmazó üvegfiolát. Csalódottan rázta a meg a kezében.

– Csak ennyi...? – kérdezte szemrehányóan, mire Inuyasha megindult felé, ő azonban csak nevetve felugrott a levegőbe és méterekkel arrébb ért földet. Elővette az övére csatolt szütyőkéjét és beleszórta az ékkődarabokat, aztán a fiolát visszadobta Kagoménak. – Tessék, hogy legyen mibe gyűjtenek a többit, mikor visszajövök értük.

– Tee... – Inuyasha hangja fenyegetővé vált és már rohant is a nő felé kihúzott karddal, de ő csupán csak nevetett és könnyedén felszökkent egy messzi faágra.

– Viszlát! – kacagott rájuk még egy utolsót, majd intett egyet kezével és elindult be, a rengetegbe.

Szédületes sebességgel haladt, egyik fáról a másikra szökkenve és már az est is leszállt, mikor meglátott egy falut, ahol végre lepihenhet. Magabiztos léptekkel sétált be a főkapun és a legjobb fogadóban kért magának szobát és vacsorát, hogy aztán nyugodt álomra hajthassa fejét, kimerülten az egész napos küzdelem és hajsza után.

Önelégülten mosolyodott el, mikor arra gondolt, milyen nagy darab is van már a birtokában a Szent Ékkőből, különösen, ez után a mai fogás után... nem is volt annyira nehéz...

*

– Hát ez remek... tegnap az a fura félszellem, ma meg Kagura... – csóválta meg a fejét Inuyasha, miközben feltápászkodott és előrántotta a Tessaigát, amely még mindig nem volt teljesen ép. A csapat éppen Toutousai műhelyéhez tartott.

– Tény, hogy kicsit mintha zsúfolt lennel a határidőnaplód... – jegyezte meg Kagome.

– Tessék?! – pislogott értetlenül a kutyaszellem.

– Semmi, semmi! – legyintett a lány egy sóhajtás közepette.

– Mit akarsz, Kagura? – szegezte neki az érkezőnek azonnal a kérdést Miroku.

– Megint Naraku küldött...? – ez sokkal inkább megállapítás volt Sango részéről, mintsem kérdés.

– Természetesen... az ékkőszilánkokért – biccentett a szélboszorkány és egy kecses mozdulattal kitárta legyezőjét.

– Ó, akkor akár el is rakhatom a kardot! – válaszolta erre Inuyasha, de szavai ellenére a Tessaigát továbbra is a keze ügyében tartotta.

– Ezt meg hogy érted?

– Nincs nálunk egyetlen ékkődarab sem – vallotta be Kagome.

– Hogyhogy?

– Most csevegni akarsz? – kérdezett vissza Inuyasha, de Sango közbeszólt:

– Tegnap ellopták tőlünk az összeset.

– Mindet? – Kagura szemei tágra nyíltak. Nem akarta elhinni, amit hallott.

– Igen – biccentett Kagome és előhúzta az ékköves fiolát. – Tessék, ebben voltak... látod, most sehol sincsenek!

– Ki volt az?

– Szeretnéd tudni, ugye...? – kérdezte vigyorogva Miroku; egyértelmű volt, hogy senki sem akarja a szélboszorkány orrára kötni.

– Egy felvágós félszellem! – szitkozódott Inuyasha, szokásához híven előbb beszélt, mint gondolkozott. – Ha megtalálom azt az átkozott nőszemélyt, én...

– Egy nő? – kacagott fel Kagura. – Ráadásul egy hanyou? Talán túlbecsültünk, Inuyasha...!

– Hogy merészeled...?

– Merre tartott? – kíváncsiskodott a nő. – Mert ugye, a nyomában vagytok, ha jól sejtem...

– Igen, de semmi közö... – Sango nem tudta befejezni, mert Shippou ijedten mutatott északi irányba:

– Arra!

– Köszönöm! – mosolygott a kis csapatra legyezője mögül Kagura, majd kihúzta hajából az egyik tollat, a következő pillanatban pedig már a szelek szárnyán repült.

– Te ostoba! – rontott azonnal Inuyasha a kis rókadémonnak, s egy jókorát sózott a feje búbjára. – Mégis minek kellett elmondanod neki?! Most utána fognak menni és...

– És nekünk nem kell újra megküzdenünk vele, hanem Kaguráék megszerzik nekünk az ékkőszilánkokat!

– Mi az, hogy „megküzdenünk”? – kérdezte élesen Kagome. – Nem emlékszem, hogy neked túl nagy szereped lett volna benne.

– Shippou, ugye te sem gondoltad komolyan, amit mondtál, hogy Kagura megszerzi nekünk a szilánkokat? – hajolt le hozzá Miroku, s még épp idejében rántotta el a rókaszellemet, mielőtt Inuyasha újból lecsapott volna.

– Most már nem csak mi, hanem Naraku is a nyomában van – jegyezte meg komoran Sango. – Nem lennék a helyében...

**

„Ó igen! Remek! Kellett már egy kis testmozgás, ráadásul még két ékkőszilánkot is szereztem!” gondolta boldogan a nő, aki Inuyasháéktól is ellopta a Shikon darabokat, miután elhagyta a falut.

Nyomában csak füstölgő romok maradtak; olyan volt, mintha villámok sújtották volna a kis települést, lépten-nyomon elszenesedett faházak voltak és a természeti jelenség úgy tűnt, az embereket sem kímélte... de a legfurcsább mégis az volt mindebben, hogy az utóbbi egy hétben nem volt vihar ezen a környéken. Még csak nem is esett... még aznap sem...

A hajnali napfény álmosan világította meg a háttérben füstölgő falu romjait, miközben a nő kényelmes, lendületes léptekkel haladt egy gyönyörű rizsföld irányába, de még előtte át kellett haladnia egy pici ligeten, mely fáktól volt övezve.

Amint elhaladt az első terebélyes fa mellett, tapsolásra lett figyelmes. A hang a növény lombkoronájából szűrődött ki. A nő arca azonnal komollyá vált, eltűnt az az önelégült vigyor, azonban a kicsit őrült csillanás megmaradt szemében.

Egy fénypontot látott maga előtt a sűrű levelek közt, de mielőtt még jobban megnézhette volna őket, egy alak ugrott le onnan, s közvetlenül előtte ért földet. A jövevény egy szürke páviánjelmezt viselt, ami eltakarta egész testét, sőt, az arcát is, a maszknak köszönhetően, ami hozzátartozott az öltözékhez.

– Hát te meg ki vagy? – kérdezte közönyös hangon a nő.

– A nevem Naraku... – válaszolta hidegen a maszk mögüli férfihang. – Vannak nálad valamik, amik engem illetnek.

– Valóban?

– A Szent Ékkő szilánkjai... add nekem őket!

– Egy: engem ugyanannyira illetnek, mint téged. Kettő: nem tudom, miből gondolod, hogy önszántamból odaadom neked... – felelte magabiztosan a nő, ami különösen idegesítette a Narakunak nevezett férfit.

– Ez az utolsó szavad?

– Igen.

– Úgy meghalsz! – szólt Naraku és meglendítette egyik karját, amiben varázsütésre a semmiből egy kard jelent meg, aminek a támadását villámgyorsan blokkolta a nő.

– Ügyes, de nekem is van ilyenem! – ismét feltűnt rajta a gunyoros vigyor, így most már tényleg egy őrült benyomását keltette.

A pengék szétváltak, s a nő legnagyobb meglepetésére Naraku eltűntette a kardot. „Most meg mire készül...?” húzta össze résnyire a szemét, de a válasz a következő pillanatban meg is érkezett: a férfi testéből gyökerek tekeregtek ki; úgy mozogtak, mint több száz, élő kígyó.

– Argh! – a nő felszökkent a levegőbe és lebegve nézte az önálló életet élő gyökereket, amíg néhány felé nem fordult.

Fürgén repült el mindegyik elől, de aztán megunta a fogócskát. „Ideje komolyan venni a dolgot, különben a végén még egész nap ezzel fogok szórakozni!” határozott magában a nő, s villámgyors tempóra váltott. A következő másodpercben már Naraku háta mögé került.

– Legközelebb te magad gyere, ne csak egy ócska szellembábut küldj rám, Naraku! – suttogta azon a vérfagyasztó hangon a fülébe, ami Kagoménél is bevált, de ezúttal úgy tűnt, nem rémíti ez meg az ellenfelét. – Az ékkőszilánkodat addig is... megtartom!

Ezzel a mondattal egy mozdulattal eltörte a nyakát, mire a gyökerek és a páviánjelmez helyén egy kis fabábu jelent meg, rajta egy hajszállal és egy ékkőszilánkkal.

– Elővigyázatlan... – csóválta meg a fejét a nő, s lehajolt a szilánkért, amit a szütyőjébe tett, aztán pedig a hajszálat vette a kezébe.

Az orrához emelte, hogy megjegyezze támadója szagát, hogy ha következőleg találkozik vele, könnyedén felismerhesse – még akkor is, ha nem abban az idétlen páviánjelmezben jelenik meg előtte.

Legnagyobb meglepetésére kellemes illata volt... habár, volt valami különös benne, amit képtelen volt pontosan meghatározni... de eldöntötte, kideríti, mi az. Főképp, ha ékkőszilánkokat is birtokol ez a fura fickó.

Valahol, talán közelebb is, mint a nő gondolta, egy sötét palota egyik szobájában egy szellembábu kettétört, s leesett róla egy hosszú fekete hajszál is. A kastély ura elmosolyodott.

– Hm... ügyes... akár még hasznát is vehetem... – jegyezte meg, aztán az ajtó előtti neszezésre lett figyelmes.

Hamarosan belépett Kagura, a férfi pedig rá emelte parázsló tekintetét.

– Elmegyek, egyikőtök se hagyja el a kastélyt a távollétemben – parancsolta fenyegető éllel a hangjában, mire a nő gyorsan bólintott. Naraku arcán gúnyos félmosoly jelent meg. – Ugye nem fogsz megint kiszökni? Nem hiszem, hogy újra át szeretnéd élni, ami a legutóbbi kis kiruccanásod után történt...

– Nem... persze, hogy nem! – vágta rá azonnal a szélboszorkány, mire a férfi elégedetten biccentett egyet, mikor megérezte Kagura félelmét.

– El is várom – tette még hozzá Naraku, azzal feltápászkodott. – Ügyelj Kohakura!

Alig hagyták el ajkát e szavak, egy mérges gázfelhő kíséretében eltűnt. Kagura megkönnyebbülten felsóhajtott most, hogy Narakut messzire tudhatta magától. Még akkor is, ha ezúttal ki sem mozdulhat ebből az átkozott kastélyból...

Az est hamarosan leszállt, s a nő ezúttal egy fára kapaszkodott fel. Elmerengett a nap eseményein: a hajnali szórakozásán, majd a találkozáson azzal a különös férfival. Megrázta a fejét. „Nem, azzal a szellembábuval...” Tovább gondolkozott, s azt latolgatta, vajon ki lehet ő és mekkora a hatalma. Még nem hallott róla, viszont még a szellembábból is elég nagy erő sugárzott ahhoz, hogy a nő biztosra vegye, egy youkai-jal van dolga. Felsóhajtott.

„Csodás. Egy telivér démon, aki ékkőszilánkokat gyűjt... de ha egyszer ekkora a hatalma és tisztavérű, akkor meg minek neki a Szent Ékkő...?” a kérdések egyfolytában gyötörték, míg lassan az álom el nem ragadta magával.

Ösztöneire hallgatott, nem gondolkozott, hanem azonnal lehuppant a földre és kecsesen ért talajt. Egy pillanat alatt éber volt és most éles szemeivel a környéket fürkészte. Ki lehet az, aki megzavarta alvás közben és orvul rátámadt? Beleszimatolt a levegőbe és szája szegletében egy mosoly jelent meg. Szemében az őrült csillogás csak fokozódott, mikor elugrott a következő támadás elől.

Még a levegőben előrántotta kardját, amit azonnal fekete fény ölelt körbe.

– Mutasd magad, Naraku! – kiáltotta bele az éjszakába.

A sötétségből hamarosan egy alak bontakozott ki, s néhány lépésnyire tőle megállt. A férfi ezúttal nem viselte páviánjelmezét, így megjelenése sokkal komolyabb volt, a nő szerint. Hosszú fekete haját szabadon lengette a szél és két bíbor szeme élesen szegeződött ellenfelére, figyelve minden mozdulatát. Félelmetes és drámai megjelenésének, valamint gyilkos tekintetének ellenére a nő akarva-akaratlanul is megjegyezte magában, milyen jóképű.

– Huh – elengedett egy halk nevetést, aztán kardját a férfira szegezte, miközben a szemében furcsa láng gyúlt, amely fokozta a benyomást, amit sokan tévesen ítéltek meg: hogy őrült. – Tudom, miért vagy itt...

– Tényleg? – kérdezte egy ördögi vigyor kíséretében Naraku.

– Igen, a szilánkokért... – biccentett a nő, majd egy pillanatig még végigmérte ellenfelét. – Akárcsak én... nálad is van néhány ékkődarab.

A férfi meghökkent egy kicsit, de ezt nem mutatta ki.

– Miből gondolod, hogy vannak nálam Shikon szilánkok? – húzta össze a szemét gyanakodva.

– Jó az orrom ehhez! – tapogatta meg az orrát a nő. – A győztes mindent visz! Mit szólsz? – kérdezte még, mire Naraku komolyan bólintott.

– Csodás.

Még ugyanebben a másodpercben támadásba is lendült, kardját kíméletlenül áldozata védtelen nyaka felé suhintva, azonban a semmiből hirtelen feltűnt Naraku kezében egy katana, s az utolsó pillanatban sikerült blokkolnia a támadást.

A nő elvigyorodott, s kardja körül összesűrűsödött a fekete köd, miközben előrenyomta fegyverét, hogy ellenfele kardját eltörhesse, vagy legalábbis megrepeszthesse. Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi visszaverte a támadást, sőt, a kardja éle még csak meg sem sérült...

Azonnal felugrott és néhány méterrel hátrébb ért földet, összezavarodva meredve először kardjára, aztán Narakura. Végül egy vállrándítással eltette kardját. „Ideje komolyan vennem ezt a küzdelmet...” határozott magában és még ugyanabban a pillanatban felszökkent a levegőbe.

– Csak nem menekülsz? – kiáltott fel neki gúnyosan a férfi, miközben ő maga is emelkedni kezdett a földtől. – Hiába próbálkozol!

A nő felnevetett... ezúttal valóban úgy hallatszott, mintha eszét vesztette volna. Őrült kacaja még akkor is tartott, mikor felemelte egyik kezét, aztán rámutatott ellenfelére... mire a semmiből hirtelen villám csapott le rá. A nő már nem kacagott, csak önelégülten elmosolyodott, mikor látta, semmi sem maradt Narakuból. Aztán valami szöget ütött a fejében. „De hol vannak a Shikon szilánkok? Nem látom őket...” majd váratlanul megérezte... közvetlenül a háta mögött voltak és... mozogtak! Ezek szerint mégsem sikerült eltalálnia őt!

Hiába vonta le a helyes végkövetkeztetést, már nem maradt ideje, hogy reagáljon. Érezte, ahogy a penge belehasít hátába, épp csak annyira, hogy ne haljon bele a sérülésbe, de sokat szenvedjen tőle. Majd pedig hirtelen erős ütést érzett a tarkóján és szédületes sebességgel egy közeli fa szikár törzsének zuhant.

Egy pillanatra szikrázott a szeme előtt a világ és alig kapott levegőt, de aztán ismét minden helyre állt. Magabiztosan elmosolyodott. Az a két szilánk a vállában erről a kis problémáról is gondoskodott, nem csupán csak arról, ami miatt eredetileg felhasználta őket. Feltápászkodott, de a démon már közvetlenül előtte volt és már emelte kardját egy újabb csapásra, de a nő egy villámgyors mozdulattal kirúgta kezéből a pengét.

Viszont ahhoz már nem volt elég gyors, hogy vissza tudja húzni a lábát. Naraku elkapta a combját.

– O-o... – szaladt ki a nő száján, s érezte, most nagyon kicsi az esélye a megmenekülésre.

– Bizony „O-o” – helyeselt a férfi, mielőtt adott volna neki egy pofont.

Ütése nyomán felsebezte a nő bőrét, és a méreg, mely Naraku testében terjengett, hamar elterjedt benne, s alig egy pillanat múlva már eszméletlenül esett össze a démon karjaiban.

„Azzal a villámmal meglepett... majdnem eltalált!” gondolkozott el Naraku, miközben visszafelé tartott a kastélyába. A felhők szárnyán repültek, körülöttük a pokoldarazsak zümmögtek szüntelen. „Ha pedig sikerült túljárnia Inuyasháék eszén, azt jelenti, hogy még valóban hasznos lehet számomra...” a démon arcán gúnyos vigyor jelent meg, miközben lenézett a karjaiban eszméletlenül fekvő nőre. És ekkor eszébe jutott: még a nevét sem tudja!

Folytatása következik...