Véred íze

By: haszina

*

“Rózsás a távol, ködből kélt fátyol. Elröppen és év óra…”

*

• Mit akarsz velem tenni, Naraku? –
• Majd meglátod… szórakozunk egy jót. –
• Inuyasha értem fog jönni! –
• Ne reménykedj. Inuyasha el van foglalva, és a palotámat amúgy sem találja meg soha… ha csak én nem akarom. – vigyorgott rá gúnyosan a gonosz félvér Kagoméra, de még ő sem tudta miért pont a lányt hozta magával.

Elméjében gondolatok tömkelege kavargott, és nem tudott szabadulni egy vágytól, mely azóta fogva tartja, mióta megszületett: Kikiyou. Szívében - ami nem volt hasonlítható, csak egy nagy feketeséghez - ez az egy nő uralkodott, és nem hagyott neki békét.

• Eressz el! Ha Inuyashával akarsz körbecsalni, előre közlöm, hogy nem fog összejönni! – toporzékolt a lány, de az izmos karokból nem szabadult; elsuhant előtte a táj, és a fák egyre csak ugyan olyannak tűntek, lassan beleszédült.

• Felébredtél? –
• Hol va… Naraku! – ült fel a lány, majd minden eszébe jutott – Engedj el, de azonnal! –
• Miből gondolod, hogy elengedlek, csak mert ordítozol? Ennyire ostoba lennél? –
• Nem… ha elraboltál annak előre megfontoltnak kellett lennie… mindent alaposan eltervezel… -
• És ha mégsem? – nézett rá úgy, amilyet a lány még nem látott soha tőle, és ezzel most komolyan megrémült.
• Hogy érted? – kérdezte félve a választól.
• Kikiyou… - suttogta a férfi, és közeledett az ijedt lányhoz.
• Kikiyou?! Én nem vagyok ő! – próbált hátrálni, testét amennyire csak tudta a falhoz préselte, és remélte valaki megmenti.
• Nem… persze, hogy nem… - eresztett el egy halvány kacajt, amiben nem volt semmi káröröm, vagy gúny, csak irónia, és szánalom, melyet maga iránt érzett, hirtelen visszaült a földre, és kezével kisimította haját szeméből, közben mélyet sóhajtott.
• Naraku… - próbált meg most a lány közelebb menni, olyat érzett, amit még soha: sajnálta Narakut – “hiszen csak szerelmes… Reménytelenül szerelmes Kikiyouba… ezért vált démonná…”
• Nézz rám! Mit látsz? …nem vagyok más csak egy test és egy vágy, melytől nem nyugodhatok, amíg élek… Mi vagyok én? –
• Naraku… -
• Nem kell a szánalmad. Nem azért hoztalak ide, hogy sajnáltassam magam… Szenvedni fog! Szenvedni, ahogyan én! –
• Velem akarod büntetni Kikiyiout? –
• Dehogy is. Inuyasha, meg fog fizetni, szenvedni fog… ahogyan én… Meg kell halnod. –
• Azzal csak azt éred el, hogy Inuyasha és Kikiyou ismét egymással lesznek! –
• Nem, ha elveszít téged, soha nem lesz már a régi. –
• Meg akarsz ölni? Ennyire nem lehetsz bolond, ha mindent Kikiyou miatt tettél, csak még jobban rontasz a helyzeteden! –
• Miért vagyok én? –
• Nem értelek! Ha egyszer tudod, hogy ennek nem így kéne lennie, miért teszed, és miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket?! –
• Testem démonok ezreiből áll. Mindnek önálló tudata van, és egy valami tartja őket össze: a hatalom utáni kínzó vágy. Nap, mint nap embervérre szomjaznak, és fájdalomra. Meg fogsz halni… aztán Kikiyou is és akkor már nem lesz, aki megállíthatna… ez az üresség eltűnik majd… -
• Mert megölsz minket nem lesz jobb! –
• Nem tudhatom, amíg nem próbáltam. –

• Kagome! Kagome merre vagy?! – ordítozott egy fiú, miközben lábait a lehető leggyorsabban szedte, és hol jobbra, hol balra tekintett, de sehol sem találta, akit keresett.
• Inuyasha, nem érzed az illatát? – érték utol Sangoék a hanyout, és Kirara hátán próbálták tartani vele az iramot, mely az aggódástól egyre csak nőtt.
• De, azt követem, de sehol sem találom. – “Naraku… az, az átkozott! Ha bármi baja esik Kagoménak, azt nem éli túl!”

• Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte Kikiyou hátra sem fordulva Kagurához.
• Mikor vettél észre? – lépett elő egy odvas fa mögül a csinos szélboszorkány, meg sem lepődve a leleplezéstől.
• Reggel óta figyelsz engem. Vártam mit lépsz… Ennyire érdekes vagyok, vagy Naraku küldött? –
• Az utóbbi. Inuyasha veszélyben van… gondolta érdekelhet. – húzott ki egy tollat szoros kontyából – Tudod, hol találod. – szólt még vissza, majd elrepült.

• Miért jönne ide Kikiyou is? –
• Megüzentem neki, hogy Inuyasha bajban van… -
• Inuyashát is meg akarod ölni?! –
• Nem ostoba vagyok, hogy együtt legyenek a halálban? –
• Nem értem miért jó neked a nyilvános kivégzésem… -
• Még nem öllek meg, csak tudatom velük a tervem bizonyos alapjait… - mosolygott megint ördögien, úgy ahogy csak ő tud.
• Inuyasha kiszabadít! –
• Hogy, ha ő, akkor el lesz foglalva Kikiyouval? –
• Miért vagy ennyire gonosz? –
• Gonosz? Talán ezért születtem… -
• Nem tudom mit gondoljak rólad… Most azt, hogy undorító vagy! …de tegnap… a palotádban… -
• Azt gondolsz, amit akarsz, egy hullának már nem nagyon számít… …Á; Inuyasha, csak hogy megjöttél… –
• Kagome! Jól vagy? –
• Ne aggódj, még él, ahogy látod. –
• Mit akarsz vele Naraku? – hallották, meg ekkor Kikiyou cseppet sem érdeklődő hangját.
• Azt még meglepetés, most csak azért csaltalak ide titeket, hogy tudjátok, nálam van. –
• Ezt eddig is tudtam! De most meghalsz! – támadt neki a heves hanyou, de az egy egyszerű védőburokkal blokkolta a támadást.
• Én a helyedben nem lennék ennyire meggondolatlan, amíg Kagome itt áll mellettem. –
• Inuyasha! Inuyasha! Menjetek innen! –
• Fölösleges, nem hallanak… - csitította el a kiáltozó rabot.
• Mintha mondani akarna valamit… - elmélkedett Miroku, de tényleg nem hallottak semmit.
• Még találkozunk, és ne feledd Inuyasha: csak megfontoltan. – mosolygott gúnyosan, és a lánnyal együtt eltűnt; mintha a föld nyelte volna el őket.
• Kagome! – ordított még utána a hanyou, majd már a mellettük álló halott papnőre emelte tekintetét, aki nyugodt hanggal rákezdett:
• Mikor vitte el? –
• Tegnap… -
• Nem értem… nem őt akarja… - merengett, majd nem foglalkozva többet a kis csapattal, lélekrablói körében eltűnt a ködben.
• Kikiyou! – kapott utána Inuyasha, majd mikor látta ő is magára hagyta társaihoz fordult – Tovább kéne mennünk. –
• Nem… úgysem bukkanunk a nyomára, amíg Naraku nem akarja úgy… - gondolkodott a szerzetes, és botjára támaszkodott fáradtságában.
• Nem tudok tétlenül ülni! –
• Én sem! – helyeselt Sango.
• Természetesen én sem, de estére mindenképpen itt kéne maradnunk. –
• Igen… - ásított egy nagyot Sippou, aki az aggodalomtól már teljes testében reszketett, és nagyon álmos volt.
• Igazad van… - bólintott beletörődően Inuyasha is, így végül letáboroztak.

• Minek hívtad Kikiyout is? –
• Meg akartam bizonyosodni valamiről. –
• Miről? –
• Egyetlen nyílvesszővel semlegesíthette volna a védőpajzsomat, de nem tette. Nem bánja, ha meghalsz. –
• Ezt akkor is elmondhattam volna, ha megkérdezed… Amúgy meg Inuyasha nem tudta volna használni a szélbordát, amíg melletted vagyok… -
• Tudom. Kikiyou viszont mégsem olyan okos, mint gondoltam… nagyon jól tudja, hogy kevés olyan különleges képességű papnő van, mint ő. És csak úgy eldobja a reinkarnációját… -
• Te is ezt teszed… -
• Én bármikor újakat hozhatok létre… ott hibázott nagyot, hogy lebecsült… nekem adta a tőled megszerzett ékkőszilánkokat… -
• Igen még emlékszem… De hogy jött a képbe Sango? –
• Kellett az ékkő a falujából. –
• Igen de utána sem ölted meg… -
• Arra számítottam, hogy végez Inuyashával… utána meg már csak élveztem, ahogy sokszor, csupán az öccse iránti szeretete miatt majdnem meghal. –
• Csupán?! A szeretet, mindennél fontosabb! –
• Szeretet? És te mire mentél, a nagy szereteteddel? Inuyasha, nem de bár… de ő mindörökké Kikiyout fogja szeretni, benned is csak őt látja. Az egy dolog, hogy a haláloddal sebezhetővé válik, de akkor sem fértek meg ketten a szívében. És ő már egyszer választott… ha jól emlékszem nem téged. –
• Akkor… - hajtotta le szomorúan fejét, nehogy sírásban törjön ki - egy cipőben járunk. –
• Már miért? –
• Reménytelen szerelem… legalább előttem ismerd el, úgyis meg akarsz ölni… -
• Lehet… de ez rajtad nem segít. -

• Mit nézel? –
• A cseresznye szirmokat… gyönyörű… de miért vagy ennyit velem, még ha meg is halok, nem számítottam ilyen búcsúzásra tőled. –
• Élvezd ki az utolsó napjaidat. –
• Rossz egyedül? –
• Érdekes kérdés… nem tudom… - nevette el magát megint a gonosz hanyou.
• Tudod, szerintem ilyenkor kifejezetten emberi vagy. –
• Emberi? Te meg ostoba… -
• Akkor miért vagy velem? –
• Nem tudom… -
• A nagy Naraku… -
• Igen, talán csak unatkozom. – nézett rá a fa túlsó oldalán ülő lányra, majd felállt és közelebb lépett – Fájni fog. – suttogta sejtelmesen Kagome fülébe, majd karmait belevájta a törékeny testbe; hideg kezén, lomhán lecsorduló mélyvörös vért élvezettel nyalta le, és valami különlegeset érzett.

Eddig is mindig élvezettel töltötte el maga az élet kiontása, bár kezét ritkán mocskolta be közvetlenül. Most mégis valahogy fura melegséget érzett belül, ami a kellemesből átcsapott undorrá saját tette miatt. Lassan lenézett a nyöszörgő lányra, kinek szeméből áradt a mardosó fájdalom, melyet ingén átütő, még mindig terjeszkedő piros folt is alátámasztott.

• Még nincs itt az ideje, hogy elvérezz. – szólt és egy ékkőszilánkot helyezett Kagome bordó blúzához, az, mint egy szempillantás alatt, beljebb hatolt, és megszűntette a fájdalmat, és a vérzést is.
• Mire volt ez jó? – zilálta Kagome.
• Legyen elég annyi, hogy még élsz! – zökkent ki eddigi örök-nyugodt hangjából és elvágtatott, ki a kertből, vissza a szobájába.

*

“Illatod édes, kedves vagy, s ékes. Nem szebb az álom nálad…”

*

• Naraku! –
• Mit akarsz? –
• Én… én csak… Gondoltam, talán beszélgetni akarsz? –
• Tényleg ennyire ostoba vagy? Sietsz a halálba? Nem akartalak tömlöcbe zárni, mert úgysem juthatsz ki innét, de ha kell, megteszem. –
• Ugyan már, senki nem szeret egyedül lenni. –
• Senki? Inuyasha biztos nem… Tudod, mit láttam? Megint Kikiyouval volt… úgy néz ki, mégsem keres tovább. –
• Hazudsz! –
• Én? Nézd meg magad… - állt fel a fő gonosz, és kisétált szobájából.

• Inuyasha… Kikiyou… - kapott szájához a lány, mikor meglátta a beszélgető párt.
• Hazudok? –
• De hát… -
• Törődj bele, ide már nem kellesz. Nem is tudom, hogy van-e értelme megöljelek… - mosolygott és csak bámulta a könnyező Kagomét.

• Kikiyou! Várj! –
• Mit akarsz Inuyasha, a kis barátnőd veszélyben van. Inkább vele kéne törődnöd. –
• Kikiyou, miért őt vitte magával? –
• Nem tudom… de egy biztos, meg fog halni. –
• Mi?! –
• Pontosan erre számít, hogy magadba omlassz, a hír után. –
• Kagome… -
• Akárhogy is. még él. Úgyhogy inkább azzal foglalkozz, hogyan szabadítsd ki. – “…de rám ne számíts…” – viszlát Inuyasha. –

• Hová megyünk? –
• Meglátogatjuk Sesshoumarut. –
• És miért kellek én is hozzá. –
• Majd megérted, ha már mindennek vége. –
• De… -
• Már itt is van. –
• Minek köszönhetem jöttödet? – kérdezte gúnyosan és érdektelenül a nagyúr, számított a vendégekre, hiszen már érezte az ismerős bűzt.
• A szimatod, még mindig kiváló. –
• Hízelegni jöttél, vagy kibököd, mit akarsz? –
• Mondtam, hogy jelentkezem, ha újra esélyt látok a szövetkezésre. –
• Ki akarna veled szövetkezni? Leálltál ezzel a halandóval. Mi van te lány, talán már nem bírtad elviselni a korcs öcsémet? –
• Nem álltam le, értékes darabja és egyben fő alkotó eleme tervemnek. –
• Kagome - sama! – ugrott le ekkor egy kislány Aunt hátáról, és Kagoméhoz szaladt.
• Rin… - simogatta meg a kicsi buksiját, és rég óta megint szeretetteljesen mosolygott, olyan melegséggel, ahogy még a szép időkben.
• Rin! – hallatszott a youkai dermesztő hangja, azt parancsolva menjen el onnét.
• Nagyuram! – futott be Jaken is – ne haragudj nagyuram, utánad jött. – lihegte, alig kapva levegőt.
• Én szövetséget ajánlok Sesshoumaru. A kislány épsége érdekében is. –
• És mik a terveid? –
• Csupáncsak Inuyashát kellene feltartóztatnod. –
• Már egy korccsal sem boldogulsz? Bár magad is az vagy. –
• Én sokkal több vagyok holmi korcsnál. – mosolygott, és szokás szerint eltűnt Kagoméval együtt, de még utolsó mondatát maga mögött hagyta: - Ne öld meg, csak foglald le.

• Ez mire volt jó? – kérdezte Kagome, immár ismét a palotában, egy szűk szobában kuporogva.
• Te soha nem érheted meg… - “pedig éppen azon vagyok…” – Ez az én értelmem. Testvéreket ugrasztok egymásnak, szerelmeket csapok be. Ezért vagyok. –
• De… miért jó ez neked… Csap a démonok miatt… valaha ember voltál. –
• Gyenge lét, mely próbálja elhinni, hogy életének van értelme. –
• Mégis, az emberek maradnak életben… -
• Ezt meg, hogy érted? –
• Én a jövőből jöttem ide. Az én világomban, nincsenek démonok, se természetfölötti lények… -
• Nem lehet… A szellemek sokkal erősebbek. Hogy pusztulhatnak ki végül? –
• Ezt… én sem tudom. Még soha nem is gondolkodtam ezen. Hogy lett végül végetek? –
• Nézd meg. – szolt, és ismét a lányba vájta karmát; Kagome fájdalma most pillanatok alatt elenyészett, de vére megerősítette a blúzán hagyott múltkori foltot – Gyenge vagy, az arcodon látszott a fájdalom. Miért ti maradtok életben? –
• Nem tudom… még nem tudom. –

• Sesshoumaru! – kapott Inuyasha kardjához, és morgott mellé, jelezve ez csöppet sem a legmegfelelőbb pillanat, az ingerlésére.
• Öcsikém, nem is örülsz? Maradj halandó. – intett Sangonak lekezelően – nem szeretném fölöslegesen bemocskolni a kezemet.
• Mérges darazsak… - húzta vissza kezét a szerzetes is – Inuyasha! Ebben Naraku keze van! –
• Igen, körbe leng a bűze! Újabban csak nem pártolod, a félvéreket. –
• Ne reménykedj. Naraku akármit is mond, meglátogattalak volna. –
• Ó most már Naraku hű kutyuskája vagy? –
• Ne légy ostoba. –
• Akkor meg mit akarsz? –
• Érdekelne valami… Az a halandó… Kagome. Miért van Narakuval? –
• Miért érdekel? –
• Az nem rád tartozik. Válaszolj! –
• Elvitte magával. Elrabolta. Hogy minek, azt mi sem tudjuk. Kikiyou azt mondta… azt mondta, hogy… meg fogja ölni… …Sesshoumaru, most meg hová mész?! –
• Meg tudtam, amit akartam. – szólt közönnyel, és teljes higgadtsággal elsétált.

• Nagyuram! Hol voltál? – érdeklődött Jaken, de mikor megpillantotta gazdája fagyos tekintetét, magyarázkodni kezdett – Ne légy dühös rám nagyuram. Igazad van, semmi közöm nincs hozzá… -
• Inuyashánál jártam. –
• Sesshoumaru – sama, én aggódom Kagome - sama miatt. Az a bácsi gonosz. –
• Igen az… - “Miért akarja megölni… az a lány nem úgy nézett ki, mintha nagyon tiltakozna… nem tudja, vagy talán már belenyugodott? Naraku az ő ellensége is, miért nem szökik el… Rin szereti őt, szomorú lenne, ha meghalna.”
• Sesshoumaru. – jelent meg ekkor egy nő, és negéd-édes hanggal neki kezdett: - Hát mégsem állsz le Narakuval? – kérdezte Kagura.
• Soha nem mondtam, hogy leállok. –
• Valamiért, ezt ő is sejtette. Be kéne róla számolnom… de nem teszem… azt, hogy a Pokol darazsak mit mondanak, viszont nem tudom… - mivel a youkai nem szólalt meg folytatta: - ne játssz az életeddel, még mindig jobb szövetségesnek lenni, mint áldozatnak, és ennek a kislány látja kárát. –
• Nem érdekel, ha egy ilyen korcs fenyeget. Szégyen a szellemekre nézve, a félvér söpredék. –
• Jól látod. – mosolygott sejtelmesen Kagura, egy mozdulattal kirántotta tollát kontyából, és el is repült, sebesen, mint a szabad szél.
• Jaken! –
• Igen, nagyuram? –
• Vigyázz Rinre, vidd biztonságos helyre. –
• Igenis. –
• Jaken… Egy biztonságos helyre. – hangsúlyozta, majd a szélboszorka után eredt.

Közeledtére az akadály semmissé vált, és ahogy belépett csak egy gyönyörű kert fogadta. Gyengéd hangra lett figyelmes, és követte az énekszót, míg megpillantott egy lányt, aki csak az eget nézte, és közben egy meg nem történt tavaszról dúdolt.

• Halandó. – lépett közelebb a lányhoz, az felé fordult, hófehér arcán egy könnycsepp gördült végig, nehézkesen, mint ahogy a hang jött ki torkán.
• Sesshoumaru… -
• Miért vagy itt? –
• Ezt nekem kéne kérdeznem. Hogy jutottál be? -
• Az akadály megszűnt mikor be akartam jönni. –
• Én is az akadály miatt vagyok itt, nekem nem akar megszűnni. – nevetett erőltetetten, és megtörölte szemét.
• Miért rabolt el? –
• Miért? …Hogy megöljön. Gyere utánam. – állt fel Kagome, és elindult egy tóhoz – régóta vagyok itt… másképp telik az idő… kint egy nap, ezen a helyen szinte egy örökkévalóság. – guggolt le a partra, és kezét a kristályvízbe merítette – Miért rabolt el… Magány. –
• Tessék? –
• Magányos voltál Rin nélkül. Most már szinte az életedet adnád érte. Azért rabolt el, hogy ezt megértsem… Mi vagy te? –
• Nem értem, mit akarsz… -
• Nézz a vízbe… Mit látsz? –
• Magamat… - lepődött meg egy kicsit, a kérdésen, de hangján ezt, mit sem mutatkozott.
• Nem azt kértem, mond el, mit akarsz látni, hanem, hogy mit látsz. –

Sesshoumaru először ostobának tartotta ezt a mondatot, majd jobban belemélyedt a tükörbe.

• Egy… embert… és mellette egy démont. –
• Melyik vagy te? –
• Az ember, Rinnel van… és boldognak látszanak. A démon… egy lerombolt faluból üldözi az embereket… a keze véres. Azt kérded, melyik vagyok én? Egyik sem… mi olyan mulatságos? – nézett Kagoméra, aki kuncogva fordult el.
• Hiszen mindkettő te vagy. Ez a Választóvíz, vagy ha úgy tetszik Választó-tó. Felbontja a lelkedet. Régebben csak démon voltál. Mióta Rin veled van olyan a lelked, mint Inuyashának… -
• Egy korcshoz hasonlítasz? –
• Tudni akarod, én mit látok? …csak egy képet… csak egyet és az változik. Rin is egyet látna, de ő nem változna… -
• Emberek vagytok. –
• Nem azért, az embereknek is van jó, és rossz oldala. Egy kapzsi ember, önmagát látná sok kincsen ülve, és önmagát, amint aranyat osztogat. –
• Akkor miért? –
• Rin egyszerű lélek. Szeret téged, szereti a virágokat… szeret mindent, ami szép és jó. –
• De akkor a te alakod miért változik? –
• Azt mondják, hogy mert miko vagyok, csak tiszta gondolataim vannak… ez igaz is. Nem akartam senkinek sem ártani, csak megtisztítottam azt, ami nem volt jó. Elválasztottam a helyest a helytelentől… de összezavarodtam… Ki vagyok én, hogy bíráljak bárkit is? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, ő gonosz ő meg jó? Mindenkiben megvan mindkettő, kivéve az olyan egyszerű lelkeket, meg az egyszerű démonokat – akik csak azért élnek, hogy gyilkoljanak, nincs is igazán tudatuk – Én bennem is csak jó van, legalábbis a víz szerint, de az, hogy változom, azt jelenti, hogy a jó soha sem egyforma. Ahonnét nézzük. –
• Nem tudom hova akarsz kilyukadni. –
• Naraku nem gonosz… csak csalódott, nekem megmutatta… ha visszatérünk a kérdésedre, hogy miért rabolt el, azért, hogy megértsem őt. –
• Naraku egy olyan, fél-démon, aki soha nem mutatta a gyengeség legcsekélyebb jelét sem. Miért mondana ilyeneket egy közönséges halandónak? –
• Hát még mindig nem érted Sesshoumaru… Menj vissza Rinhez. – állt fel – Siess, veszélyben van. –
• Mi? Honnét? – kérdezte, de legnagyobb meglepettségére a lány, már nem volt ott; nem tétovázott tovább, hanem fénygömbként elszállt, és megkereste a kislányt.
• Siess… - suttogta Kagome a szélnek – ezt még ráérsz megérteni. – mosolyodott el, szomorúan, mert ő tudta a lét, nem más, csak egy illúzió, mellyel felkészülünk az örökkévalóságra, vagyis a halálra…

*

“Múló az élet, vágyam sír érted. Szólíts egy édes csókra…”

*

“Amit mondott… Igaz volna? Egyáltalán honnét tudhatna ennyit, egy közönséges halandó… Úgy beszélt, mintha mindenkit megértene. Honnét tudta, hogy Rin veszélyben volt?” – nézett itt, a már alvókislányra, aki teljesen kimerült abban, hogy ő kapta, az ebéd szerepét egy démon étlapján. – “Éppen időben érkeztem, de mi lett volna, ha… Mi vagyok én?” – nézett fel a sötét égre, melyen a csillagok, számára most még jobban fénylettek, és hallani vélte a hold fuvoláját, mely csak neki játszott; lomhán dőlt hátra, és a fának döntötte hátát, becsukta hirtelen-fáradt szemeit és érezte a száraz törzs elsuhanó életét. – “Tudom, mire gondoltál akkor… de mire gondolsz most?” – életében először olyan ostobának érezte magát, és rájött, mennyire nem tudott semmit a beszélgetésük előtt; végig suhant előtte ismerőseinek képe, és csak mosolygott, majd ismét Kagoméra gondolt, az élet, most oly fölöslegesnek tűnt számára.

• Kagome, jól vagy?! – kiáltott Inuyasha, és előrántotta a Tetsusaigát.
• Kagome! – kiáltottak a többiek, és mindenki készült, a támadásra; a lány csak mosolygott, majd Naraku felé fordult, várva mit tervez, az, mikor már Kikiyou, és Sesshoumaru is befutott neki kezdett.
• Meghaltok… mind… - fordult vigyorogva Kikiyou felé – Egész életemben, csak téged akartalak, de most, hogy így rád nézek, csak egy halandó vagy, egy papnő. Már nem jelentesz számomra semmit. – nyújtotta kezét, az összegyűltek felé kezét; mikor energiáját szabadon engedte, a kissé döbbent csapat felé, csak egy néma sikolyt hallott. Nagy villanás, fehérség töltötte el a tájat. És mindenki ledermedve nézte az összecsukló testet.

*

“Fájdalmadban mondj egy utolsó szót, vedd el az életem, s minden jót. Kérlek, vigyél magaddal…”

*

• Kagome… -
• Az egyetlen, aki megértett… - nézett Sesshoumaru, a gonosz hanyou szemébe, majd elsétált, egy furdaló kényszerrel oldalában, vissza se fordult, nehogy ne tudjon tovább menni.
• Kagome! – ordított fel Inuyasha, és már az sem érdekelte, hogy Naraku ott áll vele szemtől szembe; nem azt látta, hogy ő Naraku, akit eddig üldöztek, hanem azt, hogy ő az, aki megölte Kagomét; megtörölte könnyező szemét, és ellenségére támadt, az oda sem figyelve hárította a csapásokat.

Sango ordított egyet fájdalmában, és dühéből erőt merítve, lendült ő is a csatába. Miroku követte. Még Sippou is, tudatában annak, hogy semmi esélye, de Kirarával együtt segítettek. Fájdalmukban nem “láttak” semmit.

Kikiyou, nézte, őket egy darabig, majd elfordult, és nem törődve ment be a sötétségbe: ő már halott.

*

“Hideg kezed összeszorítva; mint a nyíló virág szirmai, vörös ajkad. Azt hinném, mindez álom, mert a valóság sokkal szörnyűbb ennél…”

*

• Sippou, menj! Keresd meg Sesshoumarut! Ő meg tudja menteni Kagomét! – szólt oda a kis rókakölyöknek Miroku, és egy csapás után, újra talpra szökkent.
• Sesshoumarut? –
• Nincs vesztegetni való időnk! Talán már túl késő! Sango! – ugrott a démonirtó elé, de így is mindketten a földön taroltak.

Inuyasha egy percre sem állt le, nem foglalkozott mással. Szemében elszántság lobogott, csak ment előre, és küzdött életre-halálra. Naraku tekintette azonban, csak a holtesten pihent, de még így is hárított, minden csapást, ami ellene indult.

• Sesshoumaru! – érte be Sippou Kirara hátán a youkait – Sesshoumaru, kérlek állj meg! – a szellem megtorpant, és hátra nézett, hallgatásával jelezte, várja a kérdést – Sesshoumaru, te meg tudod menteni Kagomét! Gyere vissza! –
• Miért menteném meg? – nézett szeme sarkából, és hűvös hangja mögött vitatkozott saját magával – “erre vártam… erre, hogy valaki megkérjen… De miért ennyire fontos nekem ennek a halandónak az élete? Meg akarom menteni… de miért?”
• Sesshoumaru… kérlek. – nézett fel könnyező szemekkel Sippou, és szíve elszorult a gondolattól, hogy elvesztheti azt, akit a legjobban szeret – Ne vedd el tőlünk reményt… Ne vedd el tőlem őt… - nyekeregte; a youkai mélyet sóhajtva felnézett az égre, a felhők is sírni készültek, lehunyta szemét, a szél suttogott fülébe bíztatóan.

Megindult.

*

“Ketten sem tudják, mi igaz, mi volt; nem állandó a hold. Fent a lent, s ez itten az, mi megsúgja titkodat…”

*

• Sesshoumaru… -
• Megjött Sesshoumaru! – nézett Sango, a szellemre, aki most barátnőjéhez lépett, és kardját tétován vonta ki; lesújtott: körvonala tisztán kivehető volt, pár arasszal suhant el az élettelen test fölött.

Kagome ernyedt pillái megremegtek. Lassan nyitotta ki szemét, gesztenye barna íriszébe visszatért az élet, és az első, akit megpillantott:

• Sesshoumaru… -
• Értem… - suttogta a szellem, úgy, hogy csak ketten hallják, majd eltette a Tenseigát, és hátat fordított.
• Kagome! – ugrott a lány nyakába
• Kagome? – nyílt tágra Naraku pupillája, és egy pillanatra mindenről megfeledkezett, ez éppen elég volt… éppen elég nagy hiba volt…
• Meghalsz! – ordított Inuyasha, és a hosszú harc alatt most először célba talált.

• Kagome… - csodálkozott el a haldokló félvér, aki még fel sem fogta, mi történik vele.
• Ne beszélj… - intette le a lány, és letérdelt az összerogyott mellé.
• Gyenge vagy… az arcodon látszott a fájdalom… Miért te maradtál életben? – nyögte, és érezte, testét átjárja az üresség – Érzem… érzem a véred ízét a számban… amikor megkóstoltam… édes volt… most már nem az… marja az ajkam… marja a lelkem… -
• Figyelj a fényre… - suttogta Kagome, hasához érintette a kezét, és kivette az ékkőszilánkot – Vidd magaddal. –
• Minden olyan tiszta… csönd van a fejemben… a démonok elcsitultak… - hunyta le szemét Naraku, és elindult az utolsó utazásra.
• Viszlát. – mosolyodott el a lány, és felállt a porrá lett test mellől.
• Kagome… - dadogott Inuyasha, és megölelte – Azt hittem… azt hittem örökre elveszítelek. – szorította magához a lányt.
• Kagome! – lépett oda Sango is, és mindannyian körbefogták feltámadt barátjukat.

*

“A remény, mindig egy másik ember társaságában talál rád…”

*

Emberek… Miért mi maradtunk életben? A démonok saját kapzsiságukból nem engedtek magukhoz senkit sem közel. Hatalom éhségük miatt, magányosak maradtak, míg végül mindenki megfeledkezett róluk. Szeretek itt lenni, szeretek a családommal lenni, szeretek segíteni… Én ezért vagyok…

Vége