A szeretet hava

By: Haszina

Mindenki erre vágyik: Szeretni. Szeretni tisztán, szeretni gyengéden. Szeretni igazán. Szeretni úgy, ahogy még soha senkit…

Néhány nappal karácsony előtt, mikor az első hó leesett, és fehérbe öltöztette a tájat valaki magányosan ballagott szívében ürességgel. Ürességgel, amit még sohasem érzett. Szomorúan nézett fel az égre és megállapította: havazik.

Ahogy tovább lépdelt a már szinte alig látszó földúton, megint elmélázott. Eszébe jutott egy emlék:

• Sesshoumaru nagyúr! Nagyuram kérlek, várj meg, ne menj olyan gyorsan! – futott feléje Jaken.
• Sietni kell. Rin megint elájult. – ölelte magához még szorosabban a didergő kicsit.

Kicsit megint megtorpant, arcán egy sosem látott mosoly csökevényét lehetett felfedezni.

• Ez nem jó! –
• Mi az Rin? –
• Sesshoumaru – sama nincsenek virágok. Így nem tudok neked koszorút fűzni. – szomorkodott.
• Nem találsz virágot ilyen fagyban sehol… de én tudok egy helyet, ahová a hideg nem ér el. –
• Igazán? –
• Gyere, odaviszlek! – és azzal elindultak a Hikari - mezőhöz.

“Olyan szép koszorút még sosem fűzött, mint akkor ott… Milyen boldog volt… milyen boldog voltam…” – ment tovább. Szeme előtt lebegett a mindig mosolygó kislány arca. Az a helyes, piros pofi. Melegség öntötte el a szívét. Majd eszébe jutottak a történtek: A világ nem más, mint egy nagy kegyetlen, zord élet, aki szeszélyesen játszik az emberekkel. Rin beteg volt, súlyos beteg…

• Rin mi baj? – kapta el az elesni készülő sápatag kicsit.

“Megtalálom az a virágot, és ha kell az életem árán is, de megszerzem… érted… Rin…” – A melegség, mit eddig érzett, most semmivé lett. Szétfoszlott a sötétségben és helyébe, megint az a lélekvájó üresség maradt. Üresség, amibe majd belepusztult. “Már érzem az öcsém bűzét, mindjárt összefutunk…” – szagolt bele a levegőbe – “Már csak az a kérdés, hogy az a halandó segít e…”

• Ez nem lehet igaz! – torpant meg Inuyasha.
• Mi történt? –
• A bátyám. Mindjárt itt lesz. – rántotta elő a Tetsusaigát.
• Sesshoumaru? – kapott Sango a csontbumeránghoz.

Mire mindannyian harci állásba helyezkedtek a szellem is befutott. Lassan lépdelt a kis csapat felé, hűvös arcán most semmi gúny nem volt. Ahogy közeledett, a hangulat egyre feszültebb lett. Senki nem szólalt meg. Sesshoumaru elsétált öccse mellett és egyenesen az íját kifeszítve tartó Kagome előtt állt meg.

• Talán van egy mód arra, hogy megmentsük. –

Mindenki nagyon meghökkent. Inuyasha tért először magához. És gyorsan közéjük állt.

• Mit akarsz?! –
• Nem hozzád jöttem öcsém. –
• Mi?! – léptek közelebb a többiek.
• Kagoméval szeretnék beszélni. –
• Kagoméval?! – vágott buta arcot a félvér és hagyta, hogy a lány félretolja.
• Kagome mit csinálsz? – lepődött meg Sango.
• Semmi baj, senkit nem akar bántani. Ha meg akarna ölni minket, már megtette volna. – kezdet nyugodtan – Mit szeretnél Sesshoumaru? –
• Ez nem egy rövid… -
• Akkor verjünk tábort. –
• De Kagome?! Nem mondod komolyan?! – döbbent le a hanyou.
• Inuyasha. Mire használod a szemed?! –
• Hogy, hogy mire? –
• Inuyasha, néz Sesshoumaru szemébe! – adta ki az utasítást a szerzetes.

A hanyou bátyjára meredt és most fedezte fel azt, amit Kagome már régen észrevett. Sesshoumaru szemében ott csillogott a szomorúság, az a mélységes bánat, amit Rin betegsége okoz neki.

Így hát már kicsit lehiggadva, mindenki leült a Kagome hozta pokrócra és a szellem mindent elmesélt.

• És én lennék az, akinek segíteni kell, kinyitni a helyet? –
• Kaelde szerint. –
• Aha… és mégis hogyan tudnák én segíteni? –
• Nem tudom. –
• A hely, ahol a csillagok a havon vannak… - elmélkedett Miroku – már hallottam róla… -
• Igen?! – figyelt fel a szellem.
• Tudom, hol van. De csak minden évben tél közepén jelenik meg…-
• El tudsz minket vezetni oda? –
• El. De ma már nem vágjunk neki az útnak. Esteledik, fáradtak vagyunk. Inkább feküdjünk le.
• Rendben… - egyezett bele Sesshoumaru és kicsit odébb telepedett le a többiektől.

Már nagyon későre járt. A tűz, ami eddig vidáman lobogott, hirtelen aludt ki és nem maradt más utána csak a hamu.

A szellem még mindig hátat fordítva az alvó bagázsnak meredt a semmibe. Elgondolkodott.

“Vajon mi lehet most Rinnel? Remélem, jól van…” –

Egy halandónak segít. Halandók… akiket annyira megvet gyengeségükért. Most könnyet hullajt egy ilyenért… Igen könnyet, de már nem is szégyellte. Felidézte magában a nevető Rin arcát és boldogsággal vált el tőle egy újabb emlék kedvéért:

• Sesshoumaru – sama! –
• Igen Rin? –
• Sesshoumaru – sama miért hervadnak el a virágok? –
• Mert leszeded őket… -
• És miért hervadnak el attól, hogy leszedem őket? –
• Mert így már nem kapnak tápanyagot és kiszáradnak. –
• Miért száradnak ki? –
• Mert az ősanya így akarja. –
• Mh. Értem… -
• Sesshoumaru – sama! –
• Tessék? –
• Ha én ősanya lennék, soha egyetlen virág sem hervadna el. – mosolygott Rin.
• Azt meghiszem. – vette ölébe az elfáradt picit és így meneteltek tovább.

• Soha egyetlen virág sem… Soha… soha… soha… - mélázott a szellem és csak akkor vette észre a mellé leülő Kagomét, mikor az megszólalt.

• Hiányzik? –
• Igen. – vallotta be.
• Ne aggódj, meg fog gyógyulni. Minden tőlem telhetőt megteszek. –
• Mh. – bólintott hálásan, majd mindketten nézték a még mindig szálingózó hópelyheket.

Hajnaltájt, már tovább is álltak. A hó már ugyan nem esett, de még mindig csípős idő volt. Ennek hatását legjobban Kagome érezte, aki ugyebár iskolai egyenruhájában feszített. Az meg eléggé lenge öltözetnek számított, így tél felé…

Fogait összeszorította, úgy didergett. Haza kellett volna mennie meleg ruháért, de most sürgette őket az idő. Kagome Inuyasha hátán. Sango, Miroku és a kis rókadémon Kirarán, Sesshoumaru meg csak úgy egyedül rohant előre.

Miroku jó pár tenyérnyommal gazdagabban, rendületlenül mutatta az utat. Másnap oda is értek, már mindenki teljesen fáradt volt. Kagome el is aludt a hanyou hátán. Nem keltették fel. A kapu úgyis csak este lehet megnyitni…

Behúzódtak egy barlangba és ott várták, míg leszáll az est. Lassan Kagome is felébredt, a hold is fenn volt már. Kisétáltak, csodálatos látvány tárolt eléjük. A hold elbújt a hegy háta mögött és így fénye törten világította be a fehér havat. Az meg valósággal ragyogott. És ahogy visszaverte a sugarakat tényleg úgy nézett ki, mintha csillagok lennének rajta.

Miután kibámészkodták magukat Sesshoumaru egy pontra mutatott a szikla csúcsán. Ott valami kék örvény volt látható. Elindultak felé.

Mikor odaértek egy fura morajló hangot hallottak.

• Hagyj átmennem! – lépett közelebb Kagome, teste fényárban úszott mindenki fura szemekkel nézett rá – Hagyj átmennem! –
• Csak a kulcs és az aki a fagyvirágért jött.
• Csak a kulcs? – értetlenkedett Inuyasha.
• A kulcs Kagome. – világosította fel a szerzetes.

Sesshoumaru belépett és el is tűnt. Inuyasha is nekivágott, de őt hét méterre visszarepítette.

• Csak a kulcs… csak a kulcs és az, aki a fagyvirágért jött… csak a kulcs léphet át… - visszhangzotta baljós hang.

Kagome csöndben belépett és ő is eltűnt a láthatárról.

A szellem egy mezőn ért talaj. Nem sokkal később Kagome is a hátára érkezett. Így kis szenvedés árán lassan felálltak.

• Hogyan tovább? – kérdezte a lány.
• A barátaid hol vannak? –
• Ők nem léphettek át. Azt mondta az a hang: “Csak a kulcs és az, aki a fagyvirágért jött…”
• Értem, de most menjünk tovább. Sietnünk kell. – azzal tovább mentek egy kastély felé, ami nekik eléggé távolinak tűnt.

• Itt is vannak! Tudjátok mi a dolgotok. A kulcsot hozzátok ide, a másiknak ki kell állnia a próbákat. Csak úgy nem adom oda senkinek a növényt. Csak az kaphatja meg, aki igazán megérdemli… -
• Hm. – hallatszott a moraj, majd egy egész galambraj szállt az égbe.

• Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdezte Kagome.
• Ha ilyen tempóban haladunk több nap. Nem ártana, ha kicsit összeszednéd magad. –
• Rendben, igyekszem… - vette szaporábbra a tempót, már szinte futott.
• S. – intette le a szellem.
• Mi a baj? – suttogta.
• Szárnyak… -

És ekkor suhogva szállt le eléjük több tucat galamb, ami nem igazán a szokványos méretet képviselte. Sesshoumaru először csak furának találta a dolgot. A galambok, nem támadtak, nem mozogtak, csak néma csöndben vártak valamire. Kagome lassan elsétálta szellem mellett, teste megint aranyosan ragyogott és megállt a madarak előtt. Azok lágyan megmarkolták két oldalra kitárt karját, és vele együtt felemelkedte. A kastély felé vették az irányt, és lassan el is tűntek, a leszálló ködben.

A szellem sem tétovázott sokáig, gyorsabbra véve lépteit utánuk eredt.

Nemsokára egy nagy sötétségbe tévedt. Kicsit meghőkölt, aztán tovább indult, most már lassabban. Az orra hegyéig se látott.

Ahogy ment, egyszer csak megjelent előtte Rin. Játékosan rámosolygott a szellemre, majd elfutott. Sesshoumaru utána eredt, mikor ismét rátalált, már nem fogadta, ilyen szívderítő látvány. A kicsi ott feküdt vérbe fagyva és nem mozdult. Szemén még látni lehetett, ahogy az utolsó szikra is kiszáll belőle, és elhagyja a lélek. A youkai nem tétovázott, elővette a Tenseigát és suhintott egyet a holtest felett. Az nemsokára megmozdult. Felkelt és egy akkor megjelenő tőrrel szeretett gazdájára támadt. Sesshoumaru nem értett, most mi van. Már harmadszorra sebezte meg őt Rin, mikor észhez kapott. Eltette a gyógyító kardot és villámgyorsan odaszaladt a kislányhoz. Lefogta két kezét és szorosan magához ölelte.

• Mit csinálsz Rin? – kérdezte szomorúan.
• Átmentél… - hallatszott a kislány hangja, majd porrá lett.

És vele együtt porrá lett a sötétség is.

• Egy próba… próbákat kell kiállnom? Most már értem… - nézett fel az égre, majd tovább eredt.

Lépten-nyomon mindenféle szellembe és démonba ütközött, sokat legyőzött, sok megsebesítette, de nem törődött vele a lehető leggyorsabban futott tovább. Mert csak egy valaki számított és az Rin.

Mikor egy folyóhoz ért, kicsit megingott. Félve meresztette szemét a folyó másik partján álló szellemre. Mintha nem akarná elhinni. Minden gondolat elhagyta elméjét. Elfelejtette küldetését, hogy miért van itt.

• Apám? – kérdezte hitetlenkedve.
• Miért? Miért ölted meg Izayoit? MIÉRT?! – támadt neki Inutashio.
• Apám én… - védekezett, nem támadt vissza csak védekezett.
• Innen csak egyikünk megy el élve… - ütötte ki fia kezéből a kardot.
• Apám ne… - védett ki egy újabb csapást, másik kardjával, és most ő került fölénybe.

Inutashio ott feküdt a földön, felette Sesshoumaru.

• Miért?! – gördült le egy könnycsepp apja arcán.
• Én… én sajnálom… - tette el a Toukijint.
• Átmentél. – lett porrá.

Sesshoumaru már meg se lepődött, csak ment tovább.

• És most az utolsó… Na ezt, megnézem…
• Átmegy rajta. – mondta nyugodtan Kagome.
• Majd meglátjuk… -

A szellem egy sötét erdőbe érkezett. Ahogy belépett megborzongott. Csöndesen lépdelt beljebb, és közben jobbra, balra járatta a szemér. Ideges volt, hogy miért nem tudta volna megmondani… Ahogy ment tovább zörejeket halott. Hátrakapta fejét: egy férfi volt ott, hasában egy hosszú vágással, szeme teljesen befeketedett. Csak vonszolta magát a szellem felé. De nem csak ő volt ott, egyre gyűltek az ilyen emberek, és szinte már körbezárták a youkait. Ekkor egy kislány fogta meg lábát és kisírt szemekkel nézett föl.

• Miért? Miért bántott engem a bácsi? – azzal lefordult és még látszott, ahogy a nyakán lévő vágásból ömleni kezd a vér.

• Szembesülnie kell saját magával… Gondolod, hogy elég erős ahhoz, hogy szétválassza a múltját és a jelenét. –
• Igen. Muszáj lesz neki Rinért. – aggódott Kagome és tovább nézte a fejleményeket.

“Ezeket… ezeket az embereket… én öltem meg… Nem tettek velem semmi rosszat én mégis lemészároltam őket… Gyerekeket… nőket… mindenkit, Minden embert!” – roskadt össze.

Eddig sohase viselte meg, ha valakit csak úgy legyilkolt, kifejezetten élvezte. De most… mióta Rin vele van…

• Hat gyerekem várt haza… - térdelt elé egy egészen fiatalasszony – Hat éhes száj. Az egyik beteg volt, neki mentem az erdőbe gyógyfüvet gyűjteni… de meghaltam, megöltél… - esett össze két darabban és többé már ő se mozdult.
• Én sajnálom. Én tényleg sajnálom. Már nem vagyok az, aki régen voltam… NEM ÉN MÁR MEGVÁLTOZTAM! Megváltoztam… - csitult el, és mire újra felnézett már nem volt ott senki. Már csak pár kék lélekgömböt lehetett látni, ahogy felfele szálnak és már mosolyogva visszhangozzák:
• Megbocsátunk… -

Sesshoumaru lassan felállt és elindult tovább, de még mindig ott lebegetek előtte azok a sírós szemek:

“Miért? Miért bántott engem a bácsi?”

• Sesshoumaru! – rohan elé már a kapuban Kagome és átölelte a letört szellemet – Nincs semmi baj, már itt vagy, megkapod a virágot. – azzal behúzta a még mindig kába youkait.
• Te lennél az, akinek a fagyvirágra van szüksége? –
• Igen. –
• És minek az, neked? –
• Van egy gyerek, egy kislány, aki nagyon beteg… Már csak ez a növény segíthet rajta… -
• Egy halandó? Hm, ez érdekes. Egy halandóért vállaltad a veszélyt… Jól mondta a kulcs, tényleg megváltoztál… -
• Tessék, de figyelmeztetlek. Csak akkor hat, ha szeretetből adod, mikor havazik… a kulcs, majd segít… -
• Miért kell neki segítenie? –
• Mert csak ő érhet hozzá. Ha valaki más, kinek nem tiszta a szíve beszennyezi. Hiába jó az ember, ebben az esetben szellem, nem teljesen tiszta a szíve. Csak a kulcs, egyedül ő az, kit megtűr a virág… De most siessetek. – adta Kagome kezébe a hófehér, ezüstösen ragyogó növényt, majd megjelenített egy felhőt. – Ezen gyorsabban odaértek. –
• És a többiek? –
• Ő róluk már gondoskodtam, régen ott vannak, mondjuk azzal, kutyafülűvel meggyűlt a bajom… -
• Inuyasha… - nevetett Kagome, majd elindultak.

Berontottak a kunyhóba. Már mindenki idegesen várta őket. Kagome közelebb lépett, a kislányhoz, majd intett Sesshoumarunak, hogy ő is jöjjön. Megfogta a szellem kezét, és a virágot közösen a kislány mellkasára tették.

Hatalmas fény tört ki belőle. Mire elhalványult, már semmi nem volt ott, csak a szemét dörzsölgető Rin.

Sesshoumaru olyan boldog lett, hogy egyből átölelte a kicsit. Az csak mosolyogva viszonozta.

• Köszönöm… - nevetett – Köszönöm mindenkinek. - és azzal kirohant a nagy kövér, hópelyhek közé, amik úgy hullottak alá az égből, mint még soha.

Rin gyúrt egy hógolyót és megdobta vele a kunyhóból éppen kilépő szellemet. Az elmosolyodott rajta és viszonozta a játékos gesztust.

A hógolyócsatába aztán mindenki beszállt, csak Jaken kóborolt még mindig egyedül Aunttal, gazdáját keresve.

Még soha nem szórakozott olyan jól Sesshoumaru, mint akkor, ott. És végre megértette, hogy a múltját lezárta és már csak az számít, miként cselekedik ezután. Megértette apját, megértette öccsét. Megértette az élet lényegét.

Ezt a napot még mindig úgy emlegetik, mint a szeretet havának napja. Mert nincs is szebb dolog a világon, mint a szeretett.