Szenvedéseim

by: haszina

• Kagome! – szólt lágyan egy férfi, de hangjában gúny érződött, káröröm.
• Igen, Naraku. – lépett elő egy feltűnően csinos lány, és kifejezéstelen arccal a gonosz hanyouhoz sétált; nem sietett, teljesen nyugodt volt… legalábbis kívülről.

Belül nagy harcot vívott saját magával:

• Megint rá gondolsz? – vigyorgott ravaszan, és élvezte saját “zsenialitását” – Megint rájuk gondolsz? – hangsúlyozta a “rájuk” –ot.
• Nem. –
• Nem kell letagadni. Semmi rossz nincs abban, hogy gyűlölöd Inuyashát… és Kikiyout. Gyűlöld őket nyugodtan, hiszen becsaptak. Inuyasha csak kihasznált téged csak játszott veled. Én megértelek… - mosolygott ördögien, egy csepp együttérzés sem volt benne, de tudta, fel tudj használni terveihez a lány dühét.

Kagome zokogva borult le a lábai elé, elkeseredetten, magányosan. Már azt sem tudta miért van ezen a világon. Az, akit mindennél legjobban szeretett elárulta, megalázta és kihasználta. Olyan egyedül volt, mint még soha; és ez Narakunak pont, kapóra jött.

• Utáld csak őket. Nincs abban semmi rossz… - simította végig vékony ujjait a lány selymes, ébenfekete haján – csak egy eldobható játék voltál számára, egy senki… Mindig is Kikiyoué volt a szíve, és az is maradt… -
• Ne! Kérlek ne! – kiáltott fel keservesen, mintha bőrébe ezernyi aprócska tű hatolna, és azok szétszaggatnák testét; még az is kínzás volt számára, ha hallgatnia kellett, hiszen emlékezett még arra a napra…
• Jól van. Pihenj csak… - cirógatta meg Kagome porcelánfehér bőrét és elfektette a padlón, közvetlenül bársony párnája előtt; a megsebzett lány úgy nyögdécselt, mintha mindjárt meghalna, egész teste remegett és rongybabaként hevert a nagyúr lábainál, némi javulást remélve.

Naraku megvárta, míg Kagome lehunyta szemét, majd hangtalanul kisétált a szobából, az ajtóhoz érve még hátravetett egy gúnyos mosolyt, majd távozott.

• Mi lesz vele? – kérdezte Kagura, Kagoméra gondolva, mikor meglátta gazdáját; hátát egy magas sötét bordóra mázolt oszlopnak támasztotta, és unalmában legyezőjével babrált.
• Megszüli… kicsit besegítek neki a növekedésben, és ha ez meglesz… elvisszük, majd az apjához… -
• Gondolom, megöleted vele. –
• Nem is vagy annyira ostoba. –
• És a lányt megtartod, miután megszülte? –
• Meg… Had lássa csak Inuyasha mi lett belőle… Mindig is gyenge nő volt, az is marad… -

***

• Kagome várj itt. –
• Veled megyek, segítek. – kapott Inuyasha keze után a lány.
• Nem, visszajövök érted, maradj itt. –
• Siess vissza… kérlek… - “Sango és Miroku, is elhagyta már a csapatot… talán nem is érdekli őket Naraku legyőzése… Nem mintha nem örülnék, hogy végre összeházasodtak… Sippou is hiányzik, mióta Kaeldével van, néha unatkozom, Inuyasha sem éppen a legvidámabb társaság, és egyre többet találkozik Kikiyouval…” – merengett, és próbálta elütni az időt.

A hanyou állítása szerint Naraku bűzét érezte meg, de valójában inkább a halott papnővel akart kettesben maradni. Kicsit sajnálta a lányt, hogy mindig magára hagyja, de nem tehetett mást. Legszívesebben csak szerelme karjaiban töltötte volna napjait, hogy egy kicsit megpihenhessen.

Lassan már eltelt egy hét… Kagome még mindig ott ült a fa alatt, ahol elváltak, és Inuyashát várta. A fiú után ment volna, de még mindig látta a közeli erdő fölött köröző lélekgyűjtőket, kik ezüstös, hosszú testükkel földöntúli ragyogással töltötték be az eget.

Egyik este, csak simán vett egy mély levegőt, és azt lassan kifújta, majd tudatosodott benne a gondolat, hogy minden étele elfogyott, amit otthonról hozott magával. Arcán egy kristály könnycsepp gördült végig… majd ezt követte még egy, és még egy…

“Talán valami baja esett?! …nem… nem jön vissza…” – borult térdére és keservesen zokogni kezdett, majd kicsit összeszedte magát, és lenézett gömbölyödő hasára, mely blúza alatt nem is látszott; csókot nyomott rá, és csak ennyit mondott:

• Bocsáss meg… - tétován felállt, és a sziklaszirt szélére sétálva karjait széttárta, hogy utoljára még szabad lehessen, mint a madár, de megzavarták…

×

• Inuyasha és Kikiyou, igaz? – hallatszott a nyugodt, kissé vontatott hang.
• Mit akarsz tőlem Naraku? Nincs nálam egy darab se a szent ékkőből. –
• Igen, tudom. –
• Akkor menj el, vagy ölj meg, nem tudok védekezni, nem is akarok. –

Erre a félvér csak hetykén elmosolyodott, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Tett pár lépést közelebb, majd folytatta.

• Fáj ugye? – kezdte megnyugtató gonoszsággal, várt egy kicsit, majd mikor a lánynak egy könnycsepp gördült végig gyönyörű arcán folytatta – Engedd szabadjára a gyűlöletedet, meglátod megkönnyebbülsz tőle… nem bűn az… ha utálsz valakit. –
• Nem? – fordult Kagome legnagyobb ellensége felé; szeméből csak úgy záporoztak a könnyek, arcán mérhetetlen nagy kétségbeesés tükröződött… ilyen keserűséget, még sosem érzett, szívét az üresség marcangolta… míg végül fájdalmában Naraku erős testébe rohant, és jobbulást remélve mellkasát verte; az csak önelégült képpel nyugtázta, nála jobban senki nem forgatja lapjait.

***

• Mi az, Kanna? – pillantotta meg a kislányt Kagome, mikor felébredt, az nem felelt, csak közelebb lépett és tükrét mutatta, melyen egy kép rajzolódott ki: Inuyasha és Kikiyou.
• Gondoltam, talán érdekelhet. – suttogta vontatott hangján a fehérbe öltöztetett üresség, majd mikor gazdája a terembe lépett, már ment is.
• Mi a baj? – nézett Naraku gúnyosan a fogait összeszorítva tartó lányra.
• Meg akarok halni… -
• Nem, azt nem engedhetem… de segíthetek felnevelni a gyerekedet… -
• Honnan tudsz te a babáról?! –
• Hát igen, ügyesen titkoltad, még az apja sem sejtette… gyere ide. – nyújtotta kezét; Kagome tétovázva ugyan, de közelebb ment, majd hagyta, hogy az erős karok körbefogják.

Naraku nem volt az a finomkodó alak, de a lány mégis lágynak, és kellemesnek érezte csókját. Mire Kagome újra kinyitotta szemeit, szívét elhagyta a fájdalom, és helyét némi keserű sötétség vette át. Felnézett a gonosz félvérre, és ha szerelmet nem is, de vágyat érzett arra, hogy viszonozza csókját. Inuyasha iránti érzelmei szertefoszlottak, mint a hajnali köd.

• Hogy van? – állt meg egy férfi egy fa alatt, ahol egy lány ült kisbabájával együtt, mely fehér selyemben pihent.
• Alszik… - suttogta a fiatal anya, és gyermekét még jobban magához szorította.
• A neve Akate. – jelentette ki határozottan a férfi.
• De Naraku, már van… rendben… - “Még alig két napja született, de már akkora, mint egy kétéves… akárhogy is, mindent Narakunak köszönhetek…”

A nagyúr lehajolt Kagoméhez, és heves csókot nyomott szájára, mely nem maradt abba. Kagome annyira vágyakozott a szeretetre, hogy viszonozta, de a hanyou hirtelen megszakította, és csak egy vigyort eresztett meg, a lány felé.

• Pont úgy nézel ki, mint Kikiyou… -
• Kikiyou… - szomorodott el Kagome, bár érzelmeit elfojtották, még egyszer-egyszer feltörtek belőle, és félő volt, a közeljövőben teljesen felszabadulnak, de küzdött ellenük.

Egyetlen támasza Naraku volt, bár tudta, hogy ő is csak játszadozik vele, mégis jobb volt ez, mint a magány. Minden erejével a nagyúrba kapaszkodott, nehogy az eldobja, mikor már nem lesz szüksége rá. Hogy megint eldobják, ha már nincs szükség rá…

• Holnap meglátogatjuk Inuyasháékat. – szólt Naraku, majd válaszra sem várva eltűnt, mint a kámfor.
• Inuyasha… - suttogta a lány, és szemében ismét könnyek gyűltek; erőt vett magát, és hagyta, hogy az árnyak belepjék szívét… így már nem fáj…

Üres tekintettel magához szorította remegő fiát, majd hátát nekitámasztotta a mögötte álló göcsörtös fa vastag törzsének. Nem érzett már semmit…

×

• Min gondolkozol? – vigyorgott ravaszan Naraku, és hátranézett a lassan sétáló lányra, aki egy fehérbe bugyolált csöppséget cipelt.
• Semmin… - kapta fel a fejét Kagome.
• Nem akarsz találkozni Inuyasháékkal? Talán, még mindig bánt? –
• Nem bánt! –
• Helyes… Akate semmiben nem szenvedhet hiányt… Már egészen nagyfiú, járni is tud… -
• Igen… gyorsan nő. – suttogta csalódottan.
• Mi az? Talán nem teljesítettem az ígéretem? Azt mondtam, segítek felnevelni… -
• Igen, okom sincs panaszra… - nézett félre, és végül rájött: nem jó ez így.

• Mi az Inuyasha? – ült fel Kikiyou, nyugtalan szerelmére tekintve.
• Érzek valamit… valakit… ez Kagome… és Naraku! –
• Kagome?! – kérdezett vissza szemrehányóan.
• Igen, és még valami… a saját szagomat is érzem… ez, hogy lehet? –
• Nem tudom, de az a kis utánzat megbánja, hogy idemerészkedett… -
• Kikiyou ne! –
• Inuyasha… - jelent meg ekkor a már bejelentett ellenség.
• Naraku… - kapott kardjához.
• Ne olyan hevesen, előbb nézd meg, kiket hoztam neked. – mosolygott gúnyosan, és szavára előlépett egy gyereket tartó lány.
• Ka… Kagome? –
• Úgy bizony… Kagome. Szegénykém, biztosan csalódott, elhozta a fiatokat, hogy megmutassa, de te már régen más szoknyáját fűzöd… ez nem valami szép dolog tőled… -
• Gyerekünk?! Nem lehet, hiszen ez már… -
• Igen, szinte három éves… kicsit segítettem a növekedésében… -
• Kagome ez igaz? Az mi gyerekünk? –
• Már régen nem az… - hajtotta le fejét, mintha, már nem érdekelné semmi. –
• Bizony, már régen nem az. Már az én fiam. Kagome, most mehetsz, nekem még van itt egy kis elintézni valóm. – a lány nem felelt, csak némán elballagott, ugyan olyan szürke volt léte, mint azon a napon, amikor majdnem eldobta az életét… bár talán meg is tette.
• Ügyes voltál Kikiyou… ahogy ígértem Inuyasha a tiéd. –
• Mi?! – ocsúdott fel a hanyou.
• Még valamiben megállapodtunk… - kezdte a papnő.
• Igen, többé nem látjátok Kagomét. –
• Miről beszél ez?! – kiáltott fel értetlenül Inuyasha.
• Nyugodj meg… felejtsd el, és gyere ide… -
• Felejtsem el?! Kikiyou, te tudtál erről, az egészről?! Tudtad, hogy Kagome babát vár?! –
• Tudtam. –
• Tudtad… - döbbent meg egy pillanatra – tudtad, és nem is szóltál nekem róla? – ordított most már és összeszorított ököllel a lány után szaladt.
• Naraku… miért tetted ezt?! –
• Nem kéne így felidegesítened magad. Kagome szívét olya mértékben elvakította a magány, hogy nem fogja fel, Inuyasha nem is árulta el őt… -

×

• Kagome! Kagome várj! – kiáltozott a lány után, de az nem nagyon akarta megállni, csak ment előre, vissza sem nézett – Nem hallod? – érte be a hanyou.
• Mit akarsz? –kérdezte teljesen hideg hanggal, érdektelenül.
• Ez valóban a mi gyerekünk? –
• Mégis mit gondolsz, nem érzed az illatán? –
• De… akkor nekünk fiunk van… -
• Tévedsz nekünk már nincsen fiunk. Menj vissza a szerelmedhez. –
• Kagome, mit csinált veled?! –
• Te mit csináltál velem? Vártam rád… több mint egy hetet, ott vártam… azt hittem visszajössz értem… - hajtotta le fejét és a kezében lévő kisfiát, még jobban magához szorította – de nem jöttél… -
• Miről beszélsz alig mentem el fél órája. –
• Kivételesen rossza az időérzéked, vagy csak hazudsz… már nem érdekel, hagyj békén. Légy boldog. –
• Kagome, miket beszélsz, nem hazudok! –
• Ne érj hozzám! – suttogta elhaló hangon, alig bírta megállni, hogy ne sírja el magát.
• Kagome! …Mi ez? – hátrált, mert egy erőtér nem engedte közelebb menni Kagoméhoz.
• Mert én vigyázok rá. – jelent meg a lány háta mögött Naraku, majd a védőburok emelkedni kezdett és eltűnt a magasban, többet nem is foglalkoztak az ordítozó Inuyashával.

• Inuyasha. –
• Tudtad… - szorította ökölbe kezét a hanyou és Kikiyou felé fordult – Végig tudtad. Miért nem szóltál nekem?! –
• Bármivel próbálkozhat Kagome, te az enyém vagy! Egy vagy akár száz gyerek sem választhat el minket. –
• Kikiyou, tőlem van fia! Azt mondta, hogy egy hetet várt rám, hogy lehet, ha én alig mentem el egy órája? –
• Nem mondtam? Ezen a helyen szinte már megállt az idő. Alig érzel valamit múlásából. –
• Kagome… - szaladt volna el, de a papnő kezének egyetlen kecses mozdulatával megállította.
• Gondolod, hagyom, hogy csak úgy a karjaiba fuss? –
• Kikiyou miért? –
• Túl régóta várom a napot, mikor visszatérsz hozzám és meghalsz értem. A kezeim, mint a tömör jég, az ajkam sápatagabb, mint valaha. Én már halott vagyok. –
• Meg akarsz ölni? –
• Dehogy… azt másra hagyom… -

• Inuyasha… - dörzsölte pirosló szemét Kagome, melyből patakzottak a könnyek
• Mi a baj kedvesem… nem nézed meg a fiad, Kanna már a kertbe vitte. Miért veszekszel a múlttal? – jelent meg ördögi vigyor szája sarkában.
• Naraku! – ugrott hirtelen az erős férfikarok közé, melyek nemhogy nem zárták körbe, még el is taszították az elkeseredett lányt – Mond, hogy szeretsz… kérlek, mond, hogy szeretsz engem… -
• Csak… - “Ezek a szemek… ezek a szemek, elragadják a lelkem, megbilincselnek… rabul ejtenek…” – csak egy csók… - suttogta, és hideg ajkait a lányéhoz tapasztotta.

×

• Anya! Anya nézd mit csináltam! – ugrált a kisfiú, egy fiatal, ám de gondoktól ráncolt nő körül, és egy faragott gyíkot lengetett kezében; az asszony nem szólt hozzá, még csak hátra se fordult.

Megtörölte csontos kezeit, és egy függönnyel elválasztott helységbe lépett, nem jött ki.

• Ne! Mit akar a… Á! – hallatszott a kiáltás, majd libbent a fakó függöny, és egy férfi lépett ki rajta, vértől szennyes ezüstmarkolatú kését eldobta, lenézett az ott játszó kisfiúra, majd kiviharzott a kunyhóból.
• Fiam… - suttogta az asszony, hívva a gyereket.
• Anya? – pislogott kérdően a kisfiú, kezébe vette az otthagyott tőrt.
• Gyere, segíts… -
• Oda nem mehetek be, mert akkor megversz… -
• Most beszabad jönnöd… Nem foglak megverni… gyere, kérlek, segíts… - nyögte, mire a gyerek belépett a szobácskába, anyja ott feküdt a tollpárnák közt, szájából zsenge vér csordogált, és csak nyújtotta felé kezét.
• Azt mondtad nem érhetek hozzád… megtiltottad… -
• Ugyan olyan vagy, mint az apád… mihaszna kis kölyök… semmire nem vagy jó… hívj segítsé… - motyogta, de karja elernyedt, a köhögést is abbahagyta, élettelenül hevert ott a kisszobában, magányosan.
• Anya? … Elaludtál? … Miért nézel rám így, haragszol? – térdelt le a kicsi, és az asszonyra nézett kinek szemei visszameredtek rá, ezernyi gyűlölettel – Nem csináltam semmi rosszat… -

×

• Akate, gyere az anyához. –
• Nézd mama, ezt neked fűztem. – tett Kagome fejére egy fekete és sötétkék színben gyászoló virágkoszorút, már szinte akkora volt, mint Kanna.
• Köszönöm, nagyon szép. – ölelte magához gyermekét.
• Papa? – nézett most fel Akate az akkor odaérkező férfire.
• Akate menj az elülső kertbe. –
• Persze papa. –
• Elégedett vagy? –
• Igen… -
• Remek, akkor most egy kicsit pihenhetsz. Úgy láttam, Inuyasha is remekül szórakozik… Kikiyou társaságában. –
• Igen… - hajtotta le fejét.
• Oh, elfelejtettem, bocsánat, nem akartalak elszomorítani. – mosolygott gúnyosan, lehajolt lányhoz, és felemelte állát – olyan szép vagy, mikor sírsz… - csókolta le az elhullajtott könnyeket – Szereted? –
• Tessék? –
• Még mindig Inuyashát szereted? …ő nem lehet a tiéd. – intett, mire csak egy ordítás hallatszott.
• Akate! – szökkent fel ijedten az anya, és rohant kisfia felé – Akate! – kiáltott, mikor meglátta a saját vérében fürdő gyereket.
• Mama… Úgy félek… -
• Nem lesz semmi baj kicsim… kitette ezt veled? –
• Nem ismerem… piros ruhája volt… kutya fülek… olyan szép fehér volt a haja… fehér, mint a te szárnyaid… Inu… Inu… - suttogta, de arany szemei lecsukódtak, már nem tudott szólni többet.
• Akate… - “Inuyasha volt, ő tette? Nem lehet…” – kapott arcához, elszörnyülködve, a fájdalma még nagyobb volt – Őt is elveszítettem… a kisfiam… - roskadt össze, olyan borzalmakat élt át, amiket ember le sem tud írni.
• Mi történt? –
• Naraku… megölte… Inuyasha megölte… Naraku segíts… -

• Kagome? –
• Hogy tehetted? …a fiad volt! – lépdelt elő botladozva, félt saját magától.
• Mi? –
• Meghalsz… - sírt, de kifeszítette íját.
• Kagome, mi ez az egé… - próbálkozott a hanyou, de ekkor a vessző már elérte, és pont a szívébe fúródott, nem értett semmit: Kikiyou magára hagyta, egyszer csak feltűnt előtte Kagome, sírt, majd meglőtte.
• Akate… hogy tehetted?! –
• Mit… -
• Megölted őt… a kisfiamat… -
• Én nem… Kagome… - pislogott erősen, de szeme tán nem is káprázott – fekete szárnyaid vannak… - motyogta, majd ő is elindult az örökutazásra. Lassan komótosan, mint ősaink.

Kagome egyszerűen nem is értette, hogy történhetett ez meg, felvillant előtte öccse, édesanyja, majd nagyapja arca, csókok ízét érezte szájában, volt köztük édes, és volt keserű. Az élet még sohasem mutatta ennyire kegyetlennek magát. Most minden jobban fájt, mint azelőtt. Bosszút állt, mégis ettől csak még rosszabbul érezte magát.

• Ügyes voltál Kagome, egyetlen nyílvesszővel. – lépett elő a gonosz félvér.
• Inuyasha… fekete… - könnyezett csak egyre és Naraku karjaiba omlott.
• Mondjak egy jót? …Nem ő ölte meg a fiad… -

×

• Mondjak egy jót? Nem ő ölte meg a fiad… Kagura mozgatta a halottak-táncával… azt mondta, amit én akartam… -
• Mi? –
• Szegény Inuyasha… nem is tudta elmagyarázni, hogy nem tett semmit… -
• Naraku… te… -
• Őt szereted nem igaz?! Kikiyou is, csak őt! Miért?! –
• Naraku… - nézett le ingére, melyben, most egy ezüst markolatú kés pihent, belefúródott a hasába – Ez fáj. – csuklott össze törékeny teste; a félvér átölelte és csak ringatta ölében az élettelen lányt.
• Miért nézel rám így, haragszol? …nem akartam semmi rosszat… - csókolta meg a hideg ajkakat, és még jobban magához húzta, cirógatta selymes fekete haját – Elaludtál? –

Vége