Sesshoumaru és Kagome kalandja 4 – Végsőkig együtt

By: Haszina ^^

Szép, verővényes tavaszi idő volt aznap. Sesshoumaru, Kagome, Rin és Jaken az erdő szélén sétáltak. Úti céljuk nem volt más, mint Kaelde faluja.

Már egy hét telt el azóta, hogy Kagome és a szellem együtt vannak. Megállapodtak, hogy ezt az egészet Inuyasháékkal is tisztázzák. Mivel jobb ötletük nem volt, az anyó felé vették az irányt, majd pár nap múlva a youkai émelygése is jelezte, Inuyasháék biztosan a faluban tartózkodnak.

Rin vidáman szaladgált a csapat elején néhány kék virágot tartva kezében.

Utána az elmélyedő szerelmes pár, akiken egyáltalán nem látszott a nagy turbékolás. Teljesen hétköznapi dolgokról folyt a beszélgetés. Fegyverek, Naraku… Ez legfőképpen Sesshoumaru ellenségeinek volt köszönhető, nem akarták, hogy kitudódjon kettőjük kapcsolata, azért néha megejtettek egy-egy csókot vagy ölelést, de nagyon vigyáztak, senki ne lássa.

A sort Jaken zárta, aki egészen megbékélt a gondolattal, hogy két halandót is el kell viselnie. Egyetlen vigasza az volt, hogy Kagome jóvoltából, már alig kapott leszidást, vagy ütést gazdájától.

A szellem hirtelen megfeszítette arcát és a levegőbe szimatolt. Nem szólt semmit, csak fájóan nézett szerelemére.

• Egy démon? – kérdezte az.
• Rosszabb… Naraku. Maradjatok itt, bújjatok el egy bokorban, mindjárt jövök. –
• Veled megyek! –
• Nem. –
• Naraku kemény ellenfél, nem bírsz el vele egyedül! –
• Nem, és te sem! Itt maradsz biztonságban. –
• Segítek! –
• Kérlek… maradj itt és védd meg Rint. – nyomott csókot kedvese ajkára.
• Siess vissza, és vigyázz magadra… - suttogta, majd elengedte a szellem kezét – Rin, Jaken! Gyertek! – intett a többieknek és elbújtak egy terebélyesebb rekettyésben.

A youkai megindult és meg sem állt, míg el nem érte Narakut.

• Sesshoumaru… - kezdte gúnyosan – Milyen sok ideig tartott, míg megéreztél. Talán a nők elvonják a figyelmedet? –
• Hagyjuk a kertelést. Mit akarsz? –
• Kagome veled utazik, nem de bár? –
• És? –
• És szeret téged… és te is szereted őt. –
• Túl élénk a fantáziád. –
• Nem hinném. – húzta mosolyra hosszú, halovány száját.
• Térj a lényegre. –
• Azt akarom, hogy elmenjen innen, és soha többé ne halljam hírét se. –
• És mégis miért tenném ezt meg? Nekem jó, hogy itt van. Ezzel is idegesítem az öcsémet. –
• Hogy miért… Mondjuk, mert könnyen bántódása eshet. Ezek a halandók, olyan törékenyek. Könnyek megsérülnek s könnyen meg is halnak. –
• Mit akarsz ezzel mondani? –
• Ha nem tűnteted el, akkor én teszem meg, de annak nem lesz jó vége. És még egy apróság, van nála valami, ami nekem is kell. Az ékkőszilánkot akarom, hozd el nekem. – nevetett fel és lassan eltűnt.

A szellem még állt ott egy darabig, emésztette a hallottakat. Nem akart hinni a fülének.

“Minden olyan jó volt, boldogok vagyunk és most… csak úgy váljak meg tőle? Tőle, aki a világon a legfontosabb számomra? És Rin, mi lesz Rinnel?”

• Sesshoumaru! – suttogott Kagome mikor meglátta a feléje közelítő youkait – Mi… mi történt? – kérdezte aggódva.
• Semmi. Csak Kagura volt az. –
• Még szerencse. A többiek már elaludtak… mi a baj? Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el… -
• Semmi baj. –

A lány közelebb hajolt hozzá, meg akarta csókolni, de Sesshoumaru egyszerűen úgy tett, mintha észre sem vette volna és elfordította fejét. Kagome, kicsit sértődötten ugyan, de lefeküdt a többiek mellé, majd hosszú óráknak tűnő pillanatok múlva el is aludt.

Másnap korán reggel továbbindultak. A szellem egész úton meg sem szólalt, míg csak el nem érték a szent fát. Ott intett Kagoménak, hogy beszélni szeretne vele és elindult a kút felé. Tudta, hogy szerelme nem ebbe a világba való és azt is tudta hogyan juttathatná vissza otthonába.

• A Csontevő-kút? Miért jöttünk ide? –
• Haza mész. –

Kagome, nem értette a dolgot, halványan elmosolyodott, mintha csak vicceltek volna vele, és ő jelezni akarná, hogy nem ugrott be.

• Menj vissza a saját világodba! –
• Miket beszélsz… - értetlenkedett a lány, és át akarta ölelni kedvesét.
• Már nem szeretlek… -
• Mi… Ez nem jó tréfa… fejezd be… -
• Igazából sohasem szerettelek. Narakuval kötöttem egyességet. Add át az ékkőszilánkokat és menj haza. –
• Sess… hou… maru… -
• Add ide őket, és ne lássalak többet. –
• Nem értelek. Ez valami átverés? – próbálta átkarolni a szellemet.
• Nem csak egy átverés! – lökte el magától – Miből gondoltad, hogy egy egyszerű halandóba leszek, majd szerelmes. Az egész csak egy színjáték volt. –
• Nem… az nem lehet… szeretsz… tudom, hogy szeretsz… - küszködött a sírással.
• Ostoba! –
• Az egész… csak egy hazugság volt?! Hazugság volt a boldogságom?! HAZUGSÁG VOLT MINDEN SZAVAD?! A CSÓKJAID… Hazugság volt a mosolyod… -
• Az ékköveket… add oda a szilánkokat… -
• Ezeket. – vette elő nyakából a már jó nagydarabot a Shikon no Tamából – Ezekért a kis kavicsokért?! – nézett fel könnyes szemekkel – Milyen érdekes… mindenki ezt akarja… ezt a kis üveggolyót. Hát ne legyen hiába a színjátékod… neked adom, ha ilyen sokat jelent ez számodra… VIGYED! Nekem nem kell! –

A szellem még nézett egy darabig a lányra, majd feléje mozdult. Kagome egy pillanatra megijed, de aztán rájött, neki már nincs mit vesztenie. A youkai azonban ne vette el a medált, szinte már könyörgő szemekkel megfogta Kagomét és beledobta a kiszáradt kútba.

• Au… - ébredezett Kagome fejét dörzsölgetve, immár az ötszáz évvel későbbi Japánban.

“Mi történt?” – kérdezte magát, majd mikor a kezében lévő Shikon gyöngyre tekintett minden beugrott.

Könnyei újra megeredtek és úgy érezte, belehal a fájdalomba. Torkában gombócot vélt felfedezni és akárhányszor csak nyelt egyet szúró fájdalom nyílalt belé. Szívének súlya százszorosára nőtt majd bele roppant. Néha eleresztett egy-egy “Miért?” vagy “Sesshoumaru…” nyögést. Nem akart felkelni, csak feküdt a kútban a földön és sírt. Nem érdekelte már semmi…

Már lassan esteledett. Csípős szél fújt, lehetett hallani, ahogy bele-bele kap a fák lobjába. A szellem még mindig ott állt magába roskadva a kút tövében. Egy piros ruhadarabot szorongatott és pár csillogó könnycsepp gördült le éles arcán.

“Ha elég erős lennék, és meg tudnám védeni…” – szorította ökölbe kezét – “Egy korcs ellen veszítettem… Kagome… kérlek, bocsáss meg…” – törölte meg szemét, melyben újra könny gyűlt – “Esküszöm… esküszöm neked, hogy végzek vele… és akkor érted megyek… ha várni fogsz rám…”

Sesshoumaru kicsit rendbe szedte magát. Ismét kiül arcára az a rég nem látott kegyetlenség. Visszajött, pedig senki nem hiányolta. Kemény arccal ballagott oda, ahova Rinéket hagyta. A kislány aggódva tekintett szerett gazdájára, nem értett semmit.

• Kagome – sama? – kérdezte, mivel sehol sem látta a lányt.
• Elment. –
• És mikor jön vissza? –
• Lehet… hogy soha… -
• Nagyuram… - csodálkozott el Jaken.

Eleinte ki nem állhatta Kagomét, sőt megpróbálta megöletni, de aztán… valahogy már szinte kedvelte… Nagyon meglepték gazdája szavai.

• Nagyuram, de hát mi történt? –
• Az nem tartozik rád! – lépett át a talpnyalón és nem is törődve vele ismét a kislányhoz fordult – Most elviszlek valakihez. Már ismered, legalábbis láttad. Megígéred, hogy jó leszel, amíg távol vagyok? –
• Meg… de engem miért nem viszel magaddal? –
• Mert veszélyes. – mondta és elindultak.

• Miért keresel? – hallatszott egy ismerős női hang.
• A szaglásod még mindig kifogástalan. – erőltetett mosolyt arcára Sesshoumaru.
• Hízelgéssel nem mész semmire. – jelent meg egy női alak.
• Mara – sama… - suttogott valahol hátul Jaken, de hangját alig lehetett hallani.
• Szívességet szeretnék kérni… Vigyáznál Rinre, amíg távol vagyok? – bökött fejével a kislányra.
• Halandó… -
• Tudom. De ezt most meg kell tenned értem. –
• Hol van az a másik? – célozgatott Kagoméra.

Sesshoumaru nem felelt, csak elfordította fájó tekintetét, mintha valami érdekeset vett volna észre cipője orrán.

• Értem… Most az egyszer, de nem garantálhatom az épségét. A fiam, nem egy szófogadó gyerek. –
• Yukamo? –
• Emlékszel még rá? Kiskorotokban sokat játszottatok. –
• Igen… és milyen jókat… - mosolygott, de hangjában gúny érződött.
• Vidd magaddal. –
• Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Természetünket nézve valamelyikünk két perc múlva a földön végezné. –
• Lehet, de ha nem viszed magaddal, ez a kislány végzi a földön, de többet nem kel fel. –
• Sesshoumaru! De régen láttalak. – jelent meg ekkor egy szintén ezüsthajú, éles arcvonású, Sesshoumaruval egyidős youkai. –
• Nem véletlenül. –
• Ne légy ilyen barátságtalan. –
• Miért is ne? Van rá okom… –
• Még mindig azon rágod magadat? Ugyan már felejtsd el. Nőkön nem illik civakodni. És különben is neked akkor már ott volt Uyoko. –
• Ki ez nagyuram? Még sohasem hallottam róla. – kérdezte halkan Jaken.
• Mert nem volt rá okom, hogy beszéljek róla! –
• Jaj Sesshoumaru, ne légy ilyen kegyetlen. Én Uyoko ikertestvére vagyok, de ellentétben vele, sokkal erősebb és eszesebb. Az, az ostoba szó szerint kinyíratta magát. Aki hülye, haljon meg. –
• Hogy mondhatsz ilyet?! – háborgott Mara, de utána csak fejét csóválva motyogott valamit – Hiába, ez inkább az apja… -
• Apám, remek démon volt! –
• Az hát… - legyintett – De mindegy, most elmész az unokatestvéreddel, talán ragad rád egy kis jó modor. Sosem akarnám, hogy halandókkal barátkozz, de van, akit tisztelni kell… Induljatok, a gyerekre vigyázok. –
• Sesshoumaru – sama, én nem akarok itt maradni… nem mehetnék veled? –
• Nem, már mondtam, hogy veszélyes. –
• És akkor, miért nem maradhatok Kagome – samával? –
• Mondtam már, hogy ő elment… és még nem tudom, mikor jön vissza. –
• Még egy nő? Sesshoumaru te szívtipró. – vigyorgott hamiskásan – Megnézném magamnak. –
• Halandó. –
• Mi? –
• Kagome egy halandó. –
• Jó, egy percre tényleg beugrottam. –
• Ez nem vicc, én is rühellem az embereket, de Kagome egy kivételes, kedves lá… - harapta el mondata végét Jaken, mivel különös nyomást érzett fején: gazdája talpát.
• Egyre jobban romlik az ízlésed… szánalmas. Egy szerencsétlen, gyenge lány és… -
• Ne merj róla még egyszer így beszélni. – állt meg mérgezett karmaival rokona orra előtt.
• Oké-oké. Nem kell egyből így felkapni a vizet. –
• Rin, vigyázz magadra. – szólt hátra és elindult – Jaken, te is maradsz. –
• De nagyuram… -
• Maradsz, és ha bármi bántódása esik, a te fejednek annyi. – tűnt el a sűrűben, Yukamo utána.

• Szóval bátyus. Mi van az öcséddel? –
• Ne emlékeztess Inuyashára! –
• He? –
• Mi van? –
• Kimondtad a nevét… régen még anyámnak sem szabadott, nem hogy nekem. –
• És akkor mi van? Ne idegesíts, mert megöllek. –
• Ugyan olyan unalmas, mint mindig, jól emlékeztem… -
• Csönd. –
• Hová megyünk? –
• Leszámolunk valakivel. –

Már eltelhetett egy-két nap, mikor hatalmas ordítozás rázta meg a Csontevő kút nyugalmát.

• Úristen! Ez Kagome! – kiáltozott Souta és berohant a főépületbe egyenesen anyjához – Mama! Kagome a kútban! Szörnyen néz ki! – fuldokolt, annyira sietett, hogy már alig kapott levegőt.
• Hogy mi?! –
• Gyere gyorsan! –

• Kagome! Kagome! – ordított le lányának, de az nem felelt.

Ott hevert a kút alján, úgy ahogy megérkezett, azóta meg sem mozdult. Szeméből már nem eredtek a könnyek, kiszáradt. Bőre, ami eddig is porcelánfehér volt, most már betegesen festett. Sosem volt húsos, de most csont vékonyan feküdt ott és semmi életre való jelet nem mutatott.

• Souta szaladj, hívd nagypapát! –
• Igen! –

Mrs. Higurashi kétségbe esetten, próbált lemászni a meredek falon, nagy nehezen sikerült is neki. Hátára vette alélt lányát és ment volna visszafelé, de ez még problémásabb volt. Mire fölszenvedte magát, teljesen kifáradt.

• Kagome! Mi történt? – érkezett meg Jii - san is.
• Vigyük be a házba. Nem tudjuk, mióta van itt. – javasolta az asszony.

A lány könnyű testét a nappaliban terjeszkedő virágmintás kanapára fektették, majd próbálták élesztgetni, de mindhiába.

• Talán ki kéne hívnunk a mentőket… -
• Szaladj Souta. –

A kisfiú, hihetetlen sebességgel tárcsázta a számot, majd közölte pontos lakcímüket, de mivel biztos akart lenni dolgában még hozzátette: “Kérem, siessenek…”

• Önök hívtak minket? – csöngetett egy fehér-narancs ruhás férfi.
• Igen! Erre jöjjenek. A lányom elájult és nem tér magához. –
• Had nézzük. – miközben kivizsgálták a lányt, mindenféle infúziót, hoztak be, és rákötötték – Hamarosan felébred. A szervezete nagyon legyengült, most látjuk el a szükséges anyagokkal. Teljesen kiszáradt és olyan mintha hetek óta nem evett volna semmit. –
• Rendbe jön a nővérkém? – aggodalmaskodott Souta.
• Rendbe, de ne nagyon erőltesse meg magát. Nem tenne jót neki. -

“Hol vagyok… mi történt…? Miért élek még…” – ébredezett Kagome.

Az erős fénytől nem tudta kinyitnia szemét, de így is észrevették, hogy magához tért. Egy emberként ugrott fel a család összes tagja.

• Kagome! – kiáltottak örömükben.
• Anya… Nagypapa… Souta… -

A mentősök még megmérték a pulzusát, majd leszedték a felszerelést. Meghagyták Mrs. Higurashinak, hogy ne adjon sok ételt lányának, mert összeszűkült a gyomra. Felírtak pár antibiotikumot, majd távoztak.

• Kicsim jobban vagy? –
• Igen, csak aludni szeretnék… -
• Akkor gyere, felviszlek a szobádba. –

Mikor Kagome egyedül maradt szobájában, megint gondolkozni kezdett. Szívét elborította az a mérhetetlen nagy üresség. Torkából a gombóc még mindig nem tűnt el, sőt minden perccel nagyobbnak érezte és csak egy valakin járt az esze: Sesshoumarun.

“Miért is nem haltam meg… Nekem már úgyis mindegy… Az ékkő… még mindig nálam van… nem vette el… elfelejtette… Sesshoumaru, hogy tehetted ezt velem? Azt hittem szeretsz, azt hittem, hogy szeretsz, és boldogok leszünk… én azt hittem szeretsz engem…”

Addig-addig könnyezett, míg álomba nem sírta magát. Keserű álomba, de mégis csak ez adott oltalmat szíve bánatának.

• Á, Sesshoumaru… - hallatszott egy a sátáni kacaj, majd pár pillanat múlva egy szintén nem kellemes alak társult hozzá.
• Naraku… - morgott a szellem.
• Látom, kísérőt is hoztál… de ez most nem érdekes. Eltűntetted Kagomét? –
• El… -
• És a gyöngy? –
• Azt nem hoztam, másért vagyok itt… - támadt neki a gonosz félvérnek.
• Ugyan már… - vont maga köré védőpajzsot – Nem tudnál legyőzni… Kapsz még egy esélyt. Hozd el az ékkövet, vagy annak az aranyos kislánynak komoly bántódása eshet… - vigyorgott, majd ismét köddé lett, nem maradt más utána csak a nyomasztó sötétség.
• Francba! –
• Én már semmit sem értek! – jelentette ki Yukamo – Most te küldted el a lányt? Miközben szereted? És mi ez a dolog a korccsal, mert ugyebár csak félig volt szellem… –
• Hallgass! –
• Ha ennyit idegeskedsz, korán megőszülsz… - húzta mosolyra hosszú, széles száját.
• Indulunk tovább! –
• És most hová megyünk? –
• A gyöngyért… -
• Remek és az hol van? –
• Kagoménál… -

“Mit tehetnék, Rin élete is veszélyben van, ha őt is átvinném Kagoméhoz… nem ő nem juthat át… Mit mondok neki, ha újra meglátom? Mit teszek majd… Csak bírjam ki…”

Kagome lassan már egy hete csak feküdt a szobájában, amit hoztak neki fel, nagy unszolásra megette. A “Szia” -’n kívül más szót nem igen mondott, de folyamatosan csak sírt. Amikor csak tehette aludt és álmodott. Álmodott a szépidőkről, amikor még úgy tűnt minden rendben van. Görcsösen szorongatta a nyakában lógó nagydarabot a Shikon no Tamából. Csalódott volt és elkeseredett. Úgy érezte többé nem lesz szerelmes. Mindent ki akart zárni a szívéből.

• Kicsim amióta visszajöttél ki sem mozdultál a szobádból. Kérlek, menj ki egy kicsit a levegőre. Nekem el kell mennem itthonról, és nem szeretném, ha rosszul lennél. Egy kis friss levegő jót fog tenni.
• Nem akarok… -
• Kagome muszáj egy kicsit kimozdulnod… -
• Rendben… - kelt fel nagy kelletlenül, kikotort egy köntöst nagy akasztós szekrényéből és elindult lefelé.