Mikor meglátta a szent fát megint eleredtek könnyei. Közelebb lépett, lágyan végigsimította rajta kezét, majd leült a tövébe. Már nem szomorúsággal töltötték el Inuyashával való emlékei, inkább, mint egy jó kalandot könyvelte el, mégis jól esett most számára sírni. Kiadni magából mindent.

Egészen elmélázott ott a fa tövében, amikor egy alakot vett észre. Csak homályosan látta, mert a sok sírástól megduzzadt piros szemei már nem nagyon bírták a fényt. Tenyerét védőleg a homloka elé tette és úgy nézett fel. Először azt hitte, csak káprázik a szeme, majd már kétségbe esetten suttogta.

• Sesshoumaru… - remegő kezét lassan előrenyújtotta, majd belemarkolt a semmibe.

Csalódottan állapította meg, az alak távolabb van tőle, mint látszik.

• Ez ő? – kérdezte Yukomo – Legalább az ízlésed nem romlott, de akkor is csak egy egyszerű, törékeny halandó… -
• Itt várj meg. – parancsolta a szellem és arcára újra a hűvös és nyugodt ijesztő kifejezés ült ki.

Lassan odasétált a még mindig hitetlenkedő lányhoz. Nem sietett sehova.

• Sesshoumaru… - nyögte az elhaló hangon és szerelme karjaiba borult.

A youkai arcizmai megfeszültek. Kezét erősen ökölbe szorította, de hangja továbbra is hideg maradt.

• A szilánkokért jöttem. –

Kagome nem felelt, már abba az illúzióba ringatta magát, hogy Sesshoumaru érte jött, és visszaviszi, hogy még mindig szereti. Mikor meghallotta a valódi okot ledermedt, engedett szorításából, majd végleg félre húzódott. Arcán keserű mosoly jelent meg. Köntöse alatt megszorította a Shikon no Tamát majd sokat mondóan megszólalt.

• Hát persze… - ő sem gondolta komolyan, hogy visszamehet szeremével, és minden olyan lehet majd, mint régen, de mikor meglátta Sesshoumarut minden kiesett – Tessék… - akasztotta le nyakláncáról – ha ez az, amitől boldog leszel, neked adom… Most pedig menj… -

A szellem állt még ott egy darabig, fürkészte a síró lány tekintetét, majd mikor már nem bírta tovább magához ölelte jó szorosan és megcsókolta. Soha többé nem akarta elereszteni. A lány nem fogta fel mi történt.

• Bocsáss meg nekem… - suttogta a youkai.
• Naraku azt mondta, megöl… azt mondta meg fog ölni téged… Én nem viselném el, ha még egyszer elveszítenélek… - ölelte még erősebben.
• Sesshoumaru… szeretlek… -
• Én is… borzasztóan szeretlek. –
• Na jó most már elég lesz. Nem bírom tovább nézni, ahogy enyelegsz egy halandóval… -
• Ő ki? –
• Ő az unokatestvérem Yukamo. Uyoko ikerbátyja. –
• Uyoko? –
• Igen, te meg az a lány, aki kifektette. –
• Nem én voltam… -
• Attól függ, hol nézzük… de ez most nem lényeg. Mi kezd most a nagy Sesshoumaru? –
• Hm? – értetlenkedett Kagome és még mindig szörnyen boldog volt, átölelte kedvese derekát és hozzá bújt.
• Rin veszélyben van… -
• Rin?! – kapta fel a fejét ijedten a lány – Miért?! –
• Valami senkiházi félszellem az ékköveket akarja, és ha nem kapja meg őket, a kislánynak csúnya vége lesz… -
• Naraku? –
• Igen. –
• Akkor ezért kellett az ékkő, és ezért jöttél vissza… -
• Igen… de mindegy most el kell menünk Rinért. Nincs vesztegetni való időnk. –
• Már megint ez a rohanás. –
• Várjatok meg, két perc és jövök. –
• Nem te itt maradsz, ha bármi bajod esne… -
• Nem fog! Két perc és jövök. – szaladt be a házba, teljesen elfeledkezett mindenről, bár még fájlalta lábait nem törődött velük.
• Ez minek jön? Csak hátráltat minket. –
• Igaz, hogy lassabb, de meglepődnél mikre képes… az én életemet is megmentette már jó párszor… -
• Hát ez szégyen… -
• Lehet, de szeretem. –
• Csak ne kezd megint ezt a csöpögős dumát. Ezért nem tudtál megtartani egyetlen egy lányt se… - vigyorgott gonoszan.
• Ha egy haja szála is meggörbül, neked véged… -
• Értettem főnök. –
• Mehetünk? – ért vissza Kagome immár iskolai egyenruhájában, megszokott ütött-kopott sárga hátizsákjával.
• Induljunk… -
• Na végre… -

• Sesshoumaru. – cövekelt le a lány, mikor meglátta, merre indul szerelme.

A szellem egyenesen Kaelde faluja felé vette az irányt.

• Már megint mi van? – türelmetlenkedett Yukamo.
• Előbb meglátogatjuk az öcsémet. Azt hittem már túl vagy rajta… -
• Igen, de… Előbb menjünk el Rinért, aztán visszajövünk ide. –

Sesshoumaru még mindig nem volt teljesen nyugodt Inuyashát és Kagomét illetően, minél előbb le akarta tudni a dolgot. Kaelde anyóval is beszélni akart, ha elmegy megküzdeni Narakuval nem, viheti őket magával. Itt akarta hagyni szerelmét és, Rint is idehozni, úgy gyorsabb lett volna. De persze nem számolt a lány makacsságával, napokat tölthettek volna el azzal, hogy ezen vitatkoznak. Így hát a youkai jobbnak látta, ha inkább beleegyezik a javaslatba. Komoly képpel rábólintott a dologra, de látszott rajta, hogy húzza a száját.

Már majdnem az egynegyed utat megtették, mikor rájuk esteledett. Yukamo panaszkodott, hogy “a halandó lelassítja őket”. De mikor a másik szellem rákérdezett, hogy “ez mióta olyan fontos neki?” inkább elhallgatott. Kissé durcás fejjel leült a már lobogó tűz mellé és szúrós tekintetét Kagoméra emelete. A lány nem nagyon foglalkozott vele odabújt szerelméhez és lassan el is aludt

• Mit szeretsz ezen a hisztis tyúkon? –
• Ne nevez így. –
• Akkor sem értelek. –
• Inutaisho, én és majd te is… -
• Én nem leszek olyan, mint ti, nekem a nő csak szórakozás, időtöltés. –
• Majd egyszer rájössz… - mondta sejtelmesen, hangjában egyfajta apáskodást lehetett felfedezni.

Yukamo nem szólt többet hamiskás mosolyra húzta száját, és tovább bámult a semmibe.

Másnap újra tovább álltak, gyorsabbra véve az iramot. Kagome eléggé nehezen bírta, de esze ágában sem volt megemlíteni. Teste még mindig eléggé gyenge volt, könnyen fáradt. Már alig érezte a lábát, mikor egyszer csak megállt és mellkasához kapott. Sesshoumaru nem vette észre, a történteket, ő haladt a csapat élén. A lány ájultan zuhant a földre.

• Kagome! – kapta hátra fejét a szellem, odarohant kedveséhez és ölébe kapta.
• Csak nem kipurcant? – gúnyolódott Yukamo, de rájött, hogy ez nem a megfelelő alkalom.
• Hallgass! – rivallta le.
• Nem kell egyből bekapni. –
• Csak elájult, sok volt ez így neki egyszerre. Mindig ezt csinálja, nem szólt hogy fáradt… Ostoba. – emelte fel és két kezében vitte tovább.
• Nézd a jó oldalát, így legalább jobban haladunk. –
• Nem tudnál egyszer csöndbe maradni? Idegesítesz. –
• Na szép, én idegesítelek de ez a… de ez a lány nem. –
• Őt szeretem, téged meg nem. –
• Hogy mondhatsz ilyet egy rokonodnak? – játszott sírást, a végsőkig kifigurázva azt a nőt, akit emlékezete szerint egy hónapja ölt meg.

“Igaz is… milyen régen nem gyilkoltam… Átkozott halandók, mit tettek az én kedvenc unokatestvéremmel.”

• Felébredtél? – kérdezte a youkai, mikor meglátta Kagome mozgó pilláit.
• Mi történt, szédülök… – pattant ki a biztonságos karokból.
• Elájultál… -
• Én annyira sajnálom. -
• Hányszor mondat már, ha elfáradtál szólj. Rendben? –
• Hm. – bólintott, megigazította táskáját és a másik szellemre tekintett.

Az felhúzta az orrát és másfelé fordult, csak a maga orra alatt dörmögött valamit, de azt se lehetett tisztán kivenni. Kagome kicsit szomorúban nézett felé. Rájött, hogy ezzel is ugyanúgy meg kell küzdenie az elismerésért, mint annak idén Sesshoumaruval, vagy Inuyashával.

“Hiába ez már csak családban marad…”

• Sesshoumaru… - csendült fel régismert kellemetlen kacaj, melytől hőseinknek borsódzott a háta.
• Maradj mögöttem. – intett a szellem Kagoménak, és előrántotta kardját.
• Milyen kedves hogy meglátogatsz. Látom, a szilánkokat is elhoztad, de nem a megfelelő csomagolásban… Ha már így felajánlod, régen nem szórakoztam jót. Szerintem Rin ennyire nem élvezi az új helyét…–
• Hol van Rin? – kérdezte Sesshoumaru hideg hangon, mintha csak egy üveggolyóról beszélne melyet kölcsönadott barátjának.
• A szilánkokat kértem érte… Nincs szilánk, nincs halandó. –
• Naraku! – kiáltott Kagome kifeszített íjjal, kilépett szerelme háta mögül és célba vette a gonosz félvért.
• Ostoba egy nyíllal akarod felvenni a harcot egy démon ellen… - méregette lenézően Yukamo.

Nagy meglepődésére Naraku inkább, hátrálni látszott, arcán még mindig ott éktelenkedett az, az idegesítő, magabiztos mosoly, lépett párat hátra, majd megszólalt.

• Elhozod nekem az ékkődarabokat vagy a kislánynak annyi. Értetted? – nem lehetett eldönteni kihez intézi szavait, de Kagome és Sesshoumaru is megborzongtak.

Ekkor Kagura tűnt fel a színen, védve menekülő gazdáját. Naraku eltűnt, a szélboszorka meg ott ált egyedül és végigmérte ellenfeleit. Yukamo kiélezte karmait, majd támadóállásba állt, már késült volna lecsapni, mikor, észrevette, bátyja elteszi a kardot.

“A halandó se támad, mi van ezekkel?”

• Kagura… régen láttalak… - kezdte negéd édesen Sesshoumaru, de hangjában gúny érződött.
• Én is téged… azóta összeálltál ezzel a halandóval… Nem vártam volna, tekintettel arra, hogy egy nő sem érdekelt… -
• Változik a világ… -
• És változnak a szellemek… na jó én nem érek rá itt fecsegni. – húzott ki szoros kontyából egy tollat – Viszlát később. – mosolygott Yukamóra, majd eltűnt.
• Ez meg ki volt? –
• Kagura, Naraku egyik reinkarnációja, de nem igazán az engedelmesebb fajtából… -
• Értem… - mélázott a szellem és még mindig a szélboszorka régi helyét nézte.

Kagome csak elmosolyodott magában, tudta, hogy ez mit jelent. Ne tartott sokáig boldogsága, most eszébe jutott Rin. A kislány, aki miatta van életveszélyben.

• Indulunk? – nézett kérdően a lány.
• Én indulok. –
• Nálam vannak az ékkövek. –
• Veszélyes lenne neked… add ide őket. –
• Nekem kell vinnem. –
• Kagome, ez veszélyes… kérlek, menj vissza… -
• Inuyasháékhoz? –

A szellem erre már nem felelt csak némán elindult arra amerre Naraku eltűnt, a többiek utána…

Este egy kisebb tisztászon letáboroztak. Sesshoumaru elment, nem tudni hova, nem közölte senkivel. Talán csak gondolkodni akart, rendezni a történteket. Yukamo sem bírt sokáig egy helyben maradni, ugyan őt nem Rin helyzete izgatta ennyire. Kagome ott ült teljesen egyedül. Fejét térdére hajtotta, mintha nehezére esne tartani, és mélyen a vidáman lobogó tűzbe meredt. Sokáig merengett ott így, mígnem zajt nem észlelt háta mögött.

• Naraku hivat. – hallatszott az unott női hang, mely Kagurához tartozott.
• Hivat? –
• A kislány miatt… -
• Sesshoumaru? –
• Őt nem tanácsos értesíteni… Megállítana… -
• Miben? –
• Életed a gyerekéért… -
• Az életem… -
• Nem tud irányítani. Mindig kibújtál a kezei közül, túl veszélyesnek tart. –

Kagome hirtelen meg sem tudott szólalni…

“Az életemet?” – kérdezte magában hitetlenkedve.

Az ember akármennyire is jószívű ez azért sok… Hosszú csend után végre megszólalt.

• Ha odamegyek, elengedi? –
• Egy démonról beszélünk… Soha nem lehet tudni, de ha nem mész mindenképpen meghal. Most Kohakuval van… egy szobában… Tudod ez mit jelent… -
• Ahm. Menjünk. –

• Meghoztam. – vezette be egy sötét szobába Kagura a lányt.

A teremben nem volt semmi csak egy párna, és azon egy férfi. A fal mellet még fel lehetett fedezni pár misót, de a félhomályban azok is alig látszottak. Kagome ijedten nézett körbe, tudta mit jelent az, hogy most itt van: meg fogják ölni. Mikor felhangzott az a gúnyos sátáni kacaj, kicsit összerezzent. Ki ne félne a haláltól? Akkor miért jött ide? Tudván, hogy neki mindenképpen vége, miért jött mégis ide? …

Rinért. A kislányért, akit nagyon szeretett. És ez megtette volna Sippouért, Jakenért és az összes többi barátjáért is. Nem tudna tovább élni a tudattal, hogy ő okozta a kicsi vesztét. Lassan kiegyenesedett és Naraku szemébe nézett, vakmerő volt és tüzes, állta a félvér gúnyos, megvető tekintetét.

• Tudtam, hogy eljössz… Jó kislány… -
• Hol van Rin? –
• Kohakuval, egész jól összemelegedtek. –
• Engedd el! –
• Oh persze, Kohaku máris viszi vissza, nekem semmi hasznom belőle… -

Kagome nagy adag levegőt fújt ki a száján, fellélegzett. Teljesen el is felejtette, hol van, és hogy mekkora veszélyben.

• Kagura közöld Sesshoumaruval a rossz hírt. – parancsolta Naraku és arcán ott virított az a gonosz félmosoly.
• Először is add ide az ékköveket. –
• Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
• Az ékkő arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide őket. –
• Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettől az érzéstől. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
• Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse őket egy közönséges ember. –
• Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erőt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyőzöl… -
• Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –

• Rin? –
• Sesshoumaru – sama. – futott oda a kislány és már könnyeivel küszködött.

A szellem átölelte a kislány és kérdően a még mindig babán ott ácsorgó Kohakura tekintett. Nem érette miért hozta vissza a lányt. Körbenézett Kagome után és ekkor vette csak észre: nincs ott. Zaklatottan járatatta szemét a de mindhiába. Sehol nem találta szerelmét.

• Hol van Kagome? – fordult a fiúhoz.
• Narakuval. – jelent meg ekkor Kagura – Én a helyedben megköszönném neki a kislány épségét.
• Mi?! –
• Hát nem hiszem, hogy túléli. –
• Az ostoba. – csóválta fejét Yukamo, aki csak Kagura megjötte után lett ilyen élénk.
• Ezt meg hogy érted?! –
• Ne őt hibáztasd… nem nagyon volt más lehetősége. Ha nem áldozta volna fel magát, a gyerek már nem élne. –
• Kagome… - dermedt le a szellem.

Szeme tágra nyílt és nem akart hinni fülének. Megint elvesztette… megint elveszette azt, akit a világon a legjobban szeretett. Szemében könnyek gyűltek és hirtelen meg se tudott szólalni.

• Én a helyedben nem fűznék hozzá sok reményt, hogy újra látod még… Naraku elintézi, hogy ne tudd már feléleszteni… -
• Hallgass! – ordított rá hevesen Sesshoumaru, megtörölte szemét, majd mivel időközben térdre rogyott felállt.

Lehajtott fejjel előrántotta a Toukijint, várt egy kicsit, majd megindult a szélboszorka felé.

A többiek értetlenül néztek, a youkai olyan gyorsan mozgott, hogy semmit nem lehetett látni az egészből. Mikor Sesshoumaru ismét földet ért immár a túloldalon néma csönd lett. Kagura mellkasához kapott, ha lett volna szíve ez most szörnyen fájt volna neki, de így csak nyögött egyet és a porba hullott. A szellem felemelt fejét és hűvösen annyit csak mondott:

• Várjatok meg itt… -

Arcvonásai még sosem látottra keményedtek. Szeme teljesen üres volt, nem tükröződött benne semmi. Érdektelenül nézett a világba, már azt se bánta volna, ha meghal.

• Hová mész?! – kiáltott utána unokatestvére.
• Bosszú… - lehetett hallani még a zord hangot, majd az is eltűnt gazdájával együtt és ismét riasztó csönd borult a tájra.

• Először is add ide az ékköveket. –
• Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
• Az ékkő arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide őket. –
• Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettől az érzéstől. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
• Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse őket egy közönséges ember. –
• Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erőt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyőzöl… -
• Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –
• Hát még mindig nem érted? Én csak azért jöttem ide, hogy megvédjem Rint, azt, akit nagyon szeretek. Te soha nem győzhetsz, velem szemben… Nekem minden mozdulatomat szeretet irányítja. Neked mid van? Lehetnél boldog… megváltozhatnál…–
• Hallgass! – ordítozott és hangját egy nagy robbanás követte.

Naraku nagyon meglepődött. A porfelhőben fürkészte ki volt az, aki áttört a pajzsán. Lassan egy alak jelent meg. Nyugodtan lépdelt a félvér felé. Arcán mérhetetlen ürességgel, kardját maga előtt tartva. Hirtelen megtorpant, értetlenül nézett körbe.

• Sesshoumaru! – ugrott kedvese nyakába a boldogságtól Kagome.
• Ka… Kagome… - csordult le egy könnycsepp arcán.
• Mi a baj? –
• Azt mondták… meghaltál… -
• Jaj de édes… - ált fel Naraku is – Rosszul vagyok tőled. Hogy van még olyan szellem, aki szégyent hoz a nevünkre… -
• Te csak hallgass, korcs! –
• Már nem vagyok korcs… -
• Hiába választottad le magadból Onigumót, még mindig van benned emberi. –
• Hallgass! –
• Csak nem vagyunk idegesek? –
• Ideges… Hm… Még meghagyom az életeteket… - tűnt el.
• A kastély… egy újabb illúzió. –
• OSTOBA! – kiáltott fel Sesshoumaru.
• Hm? –
• Majdnem megölt! Mi lett volna velünk?! Gondolhatnál néha ránk is! –
• Sajnálom… hogy aggódtál miattam… -
• Ostoba… - ölelte át szerelmét és forró csókot váltottak.

• Sesshoumaru – sama! Kagome! – sikkantott fel vidáman Rin és a kézen fogva jövő pár felé futott.

• Rin… - ölelte át Kagome, majd szeme a még mindig ott heverő szélboszorkára vándorolt.

Kérdően tekintett szerelmére, de az nem felelt semmit.

• Kicsit ideges volt. – válaszolt helyette Yukamo.
• Kagura nem rossz démon… - térdelt le mellé a lány – Kérlek… -

Sesshoumaru sóhajtott egyet, majd elővette gyógyító kardját, suhintott egyet a holttest fölött. Pillanatok múlva a szélboszorka megmozdult. Zaklatottan levegő után kapkodott, majd felült.

• Hát te élsz? – találta magát szembe Kagoméval.
• Ezt inkább nekem kéne kérdeznem… -
• Ez nem volt tőled szép Sesshoumaru… mindenesetre újra élek, de ezt nem felejtem el. – kapott ki kontyából egy apró fehér tollat, majd kámforrá vált.
• Szívós egy halandó vagy… - járta körül a lányt Yukamo.
• Nem, csak mindig megmentenek. – mosolygott – és ezt bóknak veszem… -
• Felejtsd el. Soha nem foglak megkedvelni. –
• Hát persze. De most már tényleg induljunk Inuyasháékhoz. Van még egy lerendezetlen ügyünk. – noszogatta őket Sesshoumaru és lassan útra is keltek.

Fáradtam ám, de arcukon széles mosollyal, hisz míg együtt vannak legyőzhetetlenek.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remélem tecccccccett

Pussz: Haszina J