• Köszönöm… -
• Hát ti? – lépett közelebb a palota ura érdeklődve az események után.
• Megszúrta az ujját a rózsákkal… -
• Aham… -
• Liliomokat szeretnék… - kezdte csöndesen Kagome, félve, hogy valami kapzsit mond – Fehérliliomokat… -
• Fehérliliom? Rendben. – mosolygott kedvesen Sihoya, és már intett is egy csapatnak a háta mögött – Hallottátok. – azok eliszkoltak, mintha ezen az életük múlna.
• A ruhád, már a szobában vár, ezt az egyet én döntöttem el; édesanyám is azt viselte, remekül fog állni. –
• Köszönöm, nagyuram. –
• Most menj, pihend ki magad, holnap nagy nap lesz. –
• Igen dono – sama. –

***

• Állj… -
• Mi az, bátyó, már megint rémeket látsz? –
• Démon szagát érzem… -
• Fhfhfh… tényleg, és erre felé tart. Olyan ismerős… –
• Ne erőltesd, mindig is gondok voltak a memóriáddal… -
• Régi ismerősök… - jelent meg ekkor egy női alak, cseppet sem barátságos arckifejezéssel, szája sarkában egyfajta kárörvendő mosolyt lehetett felfedezni. –
• Tudtam! Tudtam, hogy valahonnan ismerem. –
• Gratulálok öcsi, bíztam a képességeidben. –
• A…. A……. Ajalania… Nem! Ajniaaaaaa….. Nem! –
• Ahyanna, te féleszű! –
• Látom élénken élek még az emlékeidben. – vigyorgott Ahyanna, de szemében csalódottság tükröződött.
• Széphölgyem, minek köszönhetem látogatásod? –
• Pofa be! Nem hozzád jöttem… Sesshoumaru… - fordult ekkor a youkaihoz - Az a lány… Kagome… hozzád tartozik, nem de bár? –
• És akkor mi van? –
• Meghívást nyertél az esküvőjére. –
• Esküvő?! –
• Igen. –
• Csak nem az a lila ocsmányság, amelyik az én képemet öltötte? –
• Ugyan már… Ne nevettesd ki magad… Egy: ne beszélj így a testvéremről! Kettő: szerelemből megy férjhez, méghozzá az idősebbik öcsémhez. Ő és én, inkább anyánkra hasonlítunk… -
• Szerelemből? Ki itt a nevetséges? Kagome soha nem menne hozzá egy másik férfihez. –
• Fogadd el… -
• Hazudsz! –
• Na jó, én megpróbáltam szépszerivel… - sóhajtott mélyet, majd hirtelen közelebb lépett a szellemhez, és homlokához érintette kezét; attól kezdve se látott, se hallott; majd elindult a nő után, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy orránál fogva vezeti a youkait.
• Sesshoumaru! Hová mész?! Sesshoumaru! –
• Sesshoumaru – sama! –
• Nagyuram, várj meg! Ne hagyj itt! – kiáltozott Jaken, de mindhiába; az ő szeretett gazdája, még csak hátra se nézett.

Mindenki teljesen ledermedve állt ott, míg a páros el nem tűnt a horizontról. Legelőször Yukamo tért magához, de ő is csak ennyit mondott:

• Na tessék, ezeket meg itt hagyta a nyakamon… -

***

• Choro, mi baj? – szaladt Kagome szeszélyes kis-kedvence után. – Choro? – torpant meg a lány mikor észrevette, pöttöm kis állatkája, igencsak megnőtt – “Mint Kirara…” – gondolta, de ezzel még nem volt letudva az ügy; Choro erősen fújt az épen ekkor megérkező Ahyanny úrnőre.
• Fékezd meg ezt a kis bestiát, vagy nem éri meg a másnapot… -
• Igenis… - kapta ölébe Chorot, ismét “miniatűr” változatban, de ekkor meglátta az úrnő mellett álló magabiztos alakot. – “Olyan… ismerős…”
• Na mi az nem mész? –
• De, de… Jó éjt! – szaladt el, feltehetőleg szobájába.

• Bátyám kérdezi, hogy készen vagy-e? –kopogtatott Siiye, a menyasszony, ajtaján.
• Pillanat… nem tudom elrendezni a fátylat… Nem látta, Cirát? Az előbb még itt volt…–
• Kit?
• Az udvarhölgyeket? –
• A konyhában, túl sok a tennivaló… -
• Siiye – dono, nem tudna segíteni? –
• De, hogyne… - nyitott be a lány szobájába, majd elfelejtett levegőt venni.

Kagome ott ált, talpig fehérben és a haját, próbálta eltűzni, a fátyol mögé, nyakában, még mindig ott lógott a holdkő-berakásos, ezüstlánc.

• Meseszép… -
• Igen, gyönyörű darab… az édesanyád is ezt hordta. –
• Aham, persze… had segítsek. – azzal a nagyúr, lágyan hátratűrte Kagome hosszú, ébenfekete haját, és egy liliomos csattal eltűzte; majd ráborította csillogó, lágyesésű fátyolt.
• Köszönöm… -
• Semmiség, de most sietnünk kell. –
• Rendben. Choro, gyere! –

A sarki-róka, durmolt egyet és elindult gazdája után.

• Choro, hová mész? –
• Erre most, nincs időnk… -
• Siiye – dono, menjen előre. Én is sietek. –
• Rendben, de ne maradj soká. –
• Choro! –

• Hát megvagy! – kapta el Chorot, vagy négy folyosó végigrohanása után, és ekkor olyasvalakibe botlott, akire egyáltalán nem számított; a tegnapi alak állt előtt, és nemsokára megjelent Ahyanna is.
• Már megint te? A menyasszony elkésik a saját esküvőjéről? Mondhatom, szépdolog. Sesshoumaru, menjünk. –
• Se… Sesshoumaru… - ismételte Kagome, és a férfi karja után kapott – hirtelen, valami megmozdult benne… - Sesshoumaru! – ismerte fel az alakot, és most már szinte semmit sem értett – “A démon, akivel régebben együtt utaztam… De miért hagytam ott? Elraboltak, aztán megkaptam ezt a… EZT A MEDÁLT! Hát persze!” – nézett megvetően a kis, kerek ékszerre, majd ismét szerelméhez fordult – Sesshoumaru, emlékszem! Már emlékszem! – borult karjaiba, majd nagy meglepettséggel vette észre, hogy a karok, melybe nagy hévvel belevetette magát meg se rezzennek; félve nézett fel, és szembetalálta magát a youkai hideg tekintetével:

• Halandó… –

***

• Yukamo – sama, hova megyünk? –
• Kislány. Had tisztázzak le pár dolgot. Én egyes-számban megyek. Ma-gam-ban. Kettő: Nem tartozik rád! Három: Sesshoumaru nagyúr, jelenleg házon kívül, illetve hát belül, tartózkodik. Ergo, megölhetlek bármelyik percben. –
• És mikor érünk, ahhoz a házhoz? –
• Figyelsz te rám?! –
• Hasztalan, nem lehet levakarni. – jelentette ki Jaken, és mélyet sóhajtott hozzá.
• És téged, ki hívott?! –
• Vigyáznom kell Rinre, ha a helyén akarom tudni a fejem… -
• Fhfhfh… patkányok… méghozzá sokan… - jelentette ki Yukamo és kicsit előrébb szaladt, fogadni a hívatlan vendégeket.

***

• Halandó… – nézett megvető szemekkel Sesshoumaru, a hozzá dörgölőző lányra.
• Kagome! Hát nem emlékszel? Én vagyok az Kagome… -
• Nem ismerek, egyetlen egy Kagomét sem… -
• Te lány, gyere velem egy pillanatra. – hívta félre Ahyanna és pár méterrel arrébb egy üres szobába húzta be Kagomét – Te éppen most készülsz férjhez menni. –
• De, csak emiatt, a nyaklánc miatt! –
• Én a helyedben, most mennék az esküvőmre… -
• Sesshoumarun is biztos valami átok van… soha nem felejtene el engem… -
• Igen, ő is ezt mondta, amikor közöltem vele, férjhez mész… Nem akarta elfogadni. Van róla fogalmad, hogy magába omolt? - mosolygott sejtelmesen, csodálkozva saját tehetségén a hazudozásba, amit valószínűleg nem most fedezett fel – Te most mindenképpen férjhez mész. Ez egy démonpalota, mit gondolsz, ki parancsol itt? –
• Sess… -
• Sesshoumarunak jobb az emlékei nélkül. Bele pusztulna, ha úgy kellene élnie, hogy te férjnél vagy. Hagyd békén! -

Kagome nem hallgatta ezt tovább, könnyes szemekkel kirohant, és a youkai kimonóját ráncigálva könyörgött neki, hogy térjen észhez; hasztalan.

• Ezzel nem mész semmire… -
• Engedd el! Hallod, hagyd békén, add neki vissza a tudatát! –
• Azt sajnos nem tehetem… felsőbb utasítást kaptam… -
• Kagome úrnő! Mindenki önt keresi! Jöjjön… - szaladt oda Yemena.
• Nem, a világ összes kincséért sem. – kiáltott Kagome és kiszaladt az udvarra, csapdába került; két nagy fa, körbe virágágyás, a kertet körülvéve, hatalmas kőfal.
• Choro? – nézett ekkor, az őt immár nagy alakban hátára rakó rókára, nem múlott sokon, de Choro kiugratott gazdájával, majd a felhők közé vetette magát. {ha nem elég érthető, ez az egy órás metafora = repült}

• Choro! Ott, látod, ők a barátaim. Kérlek, ereszkedj le. –

Choro kiadott, valami helyeslésre emlékeztető hangot, majd egyenesen a búsan ballagó kis csapat előtt ért földet. Kagome lepattant a hátáról és egyből Yukamohoz fordult.

• Sesshoumaru, elvitték, nem emlékszik rám! –
• Nyugi van. Tudom, de te hogy kerülsz ide és kié ez a táltos paripa? –
• Az enyém. Choro; de most nem ez számít, mennünk kell Sesshoumaruért! –
• Még egy kolonc a nyakamba… -
• Kagome – sama! – szaladt a lány nyakába Rin, és könnyei megeredtek örömében.
• Rin, jól vagy, nem esett bajod? –
• Nem, Yukamo végzett a patkányokkal, de Sesshoumaru nagyúr, elment egy fiatal nénivel… Kagome –sama, honnan van ez a gyönyörű ruha… -
• Igen, tudom, de érte megyünk. Yukamo! – kiáltott nem is figyelve Rin utolsó kérdésére.
• Jól van, na… Megvárnak nem? Csak nem kezdik el menyasszony nélkül a ceremóniát… -

***

• Mi?! Hogy megszökött?! Hogyan?! –
• Azon a kis, állatkán, hirtelen naggyá változott és… -
• És mi?! Démonok vagytok nem?! Hagytátok, hogy elmeneküljön előletek egy halandó, meg egy csipogó-játék?! –
• Bátyám, ne légy mérges… -
• Ne legyek mérges?! Megtörte a medál bűverejét! Ne legyek mérges?! –
• Bátyám, nyugodj meg, erre felé tart és… hozza Yukamot is… -
• Yukamo? –
• Igen, ide fognak jönni és akkor… -
• És akkor bosszút állhatok. –

***

• Ez a valami nem tud gyorsabban menni? Már kétszer odaértem volna, ha tudnám az utat… -
• Semmi baj, Choro. Nagyon ügyes vagy, erre a nagyszájúra meg ne is figyelj… -
• Mew. –
• Már mindjárt ott vagyunk. –
• Végre… -
• Rin. – szólt a lány, a háta mögött Aunton ülő elszánt tekintetű kicsihez – Ti előbb leszálltok, Jaken majd vigyáz rád… -
• Igen, Kagome – sama. – bólintott, majd leereszkedett a sárkány-lóval.
• Itt várjatok! – kiáltott még utána Kagome, majd gyorsabbra vette az iramot.

• Hercegnőm… -
• Sihoya… -
• Én meg Yukamo, most, hogy ezt így letisztáztuk… -
• Pofa be! –
• Ejnye… ez úgy látszik családi szokás… -
• Hát szép dolog a frászt hozni a jövendőbelidre? –
• Nem megyek hozzád! – vágta le Kagome a csillogó nyakéket a démon lába elé.
• Ez nem valami szép dolog tőled… -
• Add fel és vonulj zárdába. A nők utálnak! –
• Te, meg ne merj szólalni! Mindjárt megyek és foglalkozom veled is! –
• Kagome, ezt a szerencsétlent, hagyd rám és menj Sesshoumaruért! –
• Igen. Choro, gyere! –
• Szemtől szembe… -
• Rég vártam már erre! –

• Sesshoumaru! –
• Hát te sosem adod fel? Sesshoumaru látod, ez itt a öcsém menyasszonya, egy közönséges halandó… - köpködte a szavakat, mély megvetéssel hangjában Ahyanna – Szerencsétlen kis szajha… Nem lesz ilyen vejem! – rontott neki a lánynak, de valaki megfogta a kezét.

***

• Szemtől szembe… -
• Rég vártam már erre! – támadt Sihoya, hirtelen megjelenő hosszú kardjával.
• Csak meg ne bánd! –
• Pusztulj! –
• Ó csak nem Nekume miatt vagy még mindig ennyire zabos? –
• Ne merd a szádra venni a nevét! Kihasználtad és otthagytad! –
• Tévedés, még azelőtt meghalt, hogy otthagyhattam volna… - vigyorgott gonoszan Yukamo és ügyesen hárított egy valószínűleg halálos ütést.
• És most már halandókkal? –
• Nem süllyedek a te szintedre! –
• Csak, hogy tudd, az a lány erősebb, mint te vagy én valaha lehetünk. –
• Ugyan… hiszen csak egy ember… -
• Ostoba, egy miko… -
• Miko?! –
• Menyi időt töltöttél vele, hogy ez még nem esett le? –
• Miért te talán… -
• Nekem megvannak a saját trükkjeim, az udvarhölgyei, mind gnómok… Hallottam Jaken is veletek van… -
• Arra a kis zöld valamire gondolsz… -
• Igen, de most elég a fecsegésből. – csapott le ismét, de megint elvétette.
• Szerintem is elég, untatsz! – jelentette ki szinte már sértő magabiztossággal és bevitte a végső csapást; Sihoya nem fogta fel mi történt, utoljára még meglendítette kacifántos kardját, majd némán a porba hullott.

***

• Sesshoumaru! –
• Hát te sosem adod fel? Sesshoumaru látod, ez itt a öcsém menyasszonya, egy közönséges halandó… - köpködte a szavakat, mély megvetéssel hangjában Ahyanna – Szerencsétlen kis szajha… Nem lesz ilyen vejem! – rontott neki a lánynak, de valaki megfogta a kezét – Sesshoumaru… -
• Ne merj hozzáérni Kagoméhoz… -
• Se… Sesshoumaru… - mosolyodott el a lány, majd mikor szerelme végzett a démonnővel odaszaladt hozzá és szorosan átölelte – Annyira féltem… nem emlékeztél rám… annyira féltem. –
• S… - csitítgatta – Most már semmi baj, itt vagyok… -
• Yukamo! –
• Ő is itt van? –
• Igen, Sihoyával küzdöttek. –
• Hogy kivel? –
• Nem lényeg, siess… -
• Nem kell sietni, már végeztem vele. – lépdelt feléjük az említett az “én megmondtam” kifejezéssel arcán; mintha egyenesen sértőnek tartaná, hogy a lány aggódott miatta.
• Patkányok! – hallatszott ekkor egy csengő sikoly, valahonnan a közelből és társult hozzá jó pár rémül vijjogás, feltehetőleg a palotában szolgáló kis zöld gnómoktól.
• Kagome! – lettek figyelmesek ekkor a feléjük futó, igencsak ismerős lila ocsmányságra.
• Siiye… -
• Egy perc alatt végzek vele… - húzta elő kardját nyugodtan Yukamo.
• Ne, várj! – figyelmeztette a lány, mert neki feltűnt, hogy körbevették őket a gnómok, nem éppen barátságos tekintettel.
• Kagome, nem mész sehova! –
• Siiye, kérlek; tudom, hogy te ezt nem akarod… Adj szabad utat, kérlek… - Siiye kicsit elmélázott, lassan körbetekintett, majd végül megvonta vállát és így szólt:

• Engedjétek őket! – erre, nagy sustorgás futott végig a társaságon, majd valamivel később út nyílt a tömegben; kis csapatunk bizonytalanul elindult.
• Viszlát; és köszönök mindent! – szólt még hátra Kagome, majd Choroval kezében, ő is eltűnt.

• Rin hol van? – szólalt meg Sesshoumaru mikor már palotán kívül voltak.
• Nem messze innen, nem akartuk őket veszélybe keverni… -
• Egyes-számba beszélj, engem speciel egyáltalán nem érdekel. –
• Mi a baj Choro? Olyan nyugtalan vagy… -
• Nem csoda… patkányok, érzem a bűzüket és… - de nem fejezte be, mert úgy vélte, sürgős dolga akad fél mérfölddel arrébb; Kagoméék villámgyorsan követték.

• Jaken –sama! –
• Maradj a hátam mögött Rin. –
• Au! –
• Mi történt?! –
• Megharapott. – lengette a kislány maga előtt úját, melyből egy kis vérpatak indult a fognyomokon.
• Ez is ugyan olyan, mint a várban lévők! – cincogott egy nagyobb rusnyaság, majd Jakennek vetette magát, nem volt szerencséje.

A kis talpnyaló résen volt és már emelte is a Fejek botját. A következő pillanatban már az egész terület letaroltan, és patkánymentesen virított; kár volt előre örülni. Még nagyobb raj tűnt fel és nem volt idő ismét bevetni a pálca hasznos, bár veszélyes varázserejét.

• Rin vigyázz! – ugrott a kislány elé Jaken, hogy testével is óvja, de ekkor…
• Sesshoumaru – sama! – a szellem úgy érkezett, mint derült égből villámcsapás, csak éppen pozitív értelemben; a youkai nem habozott, egyetlen csapással elpusztította a sereget és most már tényleg csak por maradt utánuk.
• Rin! – érkezett meg Kagome is és aggódva átölelte a gyereket, majd semmivel sem törődve Sesshoumaruhoz szaladt és megcsókolta.

A szellem átölelte és visszacsókolt. Még hallották Yukamo gúnyos megjegyzését, de nem foglalkoztak vele. Gyorsan indultak tovább Kaelde falujához.

***

• E… ez Kagome… - kapta fel fejét Inuyasha és a mellette ülő lányhoz fordult.
• Kagome… -
• Kagome! – ujjongott mellettük egy kis gyerekforma démon, nagy lompos farokkal.
• Igen, Kagome és Sesshoumaru… meg még vala… - kezdte a hanyou Yukamónál tapogatózva, de amikor libbent a kunyhó rolója egyszerűen nem jött ki hang a torkán.

Kagome és Sesshoumaru lépet be, ahogy azt már előre bejelentette, de kellett egy kis