Sesshoumaru és Kagome kalandja 6 – Emlék lepkék

By: Haszina ^^

• E… ez Kagome… - kapta fel fejét Inuyasha és a mellette ülő lányhoz fordult.
• Kagome… -
• Kagome! – ujjongott mellettük egy kis gyerekforma démon, nagy lompos farokkal.
• Igen, Kagome és Sesshoumaru… meg még vala… - kezdte a hanyou Yukamónál tapogatózva, de amikor libbent a kunyhó rolója egyszerűen nem jött ki hang a torkán.

Kagome és Sesshoumaru lépet be, ahogy azt már az imént előre bejelentette, de kellett egy kis idő, amíg észhez kapott.

• Ka… Kagome? –
• Sziasztok. - integetett kedvesen a lány, de neki is eléggé kényelmetlen volt ez a helyzet.

Sippou egyből a nyakába ugrott és ölelgetni kezdte. Sango és Miroku kissé le voltak döbbenve, de utána ők is felálltak és körbeállták a. Kikiyou semmilyen kedélyállapot ingadozást nem mutatott, egyszerűen nem nagyon izgatta a dolog. Kaelde a tőle szokott kedvességgel, széles mosollyal arcán köszöntötte a vendégeket, majd mindenre gondolva elintézte, hogy a két pár egyedül maradjon.

• Nos… - kezdte Sesshoumaru – csak azért jöttünk, hogy tisztázzuk a helyzetet; mint látom, te végül is Kikiyou mellett döntöttél… -
• Kagome! A bátyámmal?! – hangozta Inuyasha nem kis szemrehányással hangjában – Amikor a kútnál… én nem akartam elhinni… ennél mélyebb… -
• Inuyasha… - vágott közbe Kikiyou és rosszallóan nézett hozzá – neked nincs jogod megítélni őt… -
• Én szeretem Sesshoumarut… és amíg ő is szeret engem, nem kell szégyellnem ezen, semmit… - mondta a lány enyhe daccal hangjában; ezt a kijelentést az is nyugtázta, hogy a szellem átölelte kedvesét.

Inuyasha nem szólalt meg, kicsit merengőn bólintott, majd mivel látta Kikiyou mosolyog, hozzátette.

• Sok boldogságot. –
• Nektek is. – indult kifelé az ember - szellem páros.
• Várjatok! – kiáltott utánuk a hanyou, majd mikor azok megfordultak már elbátortalanodott a hangja. – Miért nem maradtok egy ideig itt… mindannyiunknak nagyon hiányoztál… -
• Hm? – nézett Kagome kérdőn kedvesére.
• Legyen… -
• Rendben… végül is nem sietünk. - azzal együtt távoztak a kunyhóból, megkeresni a többieket.

***

• Akkor ti, egyáltalán nem is találkoztatok azóta Narakuval? – kérdezte Kagome immár este, frissen otthonról beszerzett iskolai egyenruhájában.
• Nem, nem tűnt fel azóta, mióta… mióta… -
• Elmentél. – fejezte be a mondatot Kikiyou.
• Igen, se híre, se hamva… és Kohakuval sem futottunk össze. – mondta csüggedten Sango, mire egy nyugtató kezet érzett vállán; reménykedve felnézett barátnőjére, de az egy intéssel jelezte, ő sem tud róla semmit.

Miután megvitatták tényleg helyes-e Yukamot a faluban marasztalni, átváltottak egy kellemesebb ám igazán semmiről nem szóló témára. Így telt el az egész nap.

***

Rin és Sippou már aludtak; Choro és Kirara ölében. Jaken valamivel arrébb Aunttal próbált zöldágra vergődni, de szokás szerint ez nem nagyon sikerült. Kaelde baljós felhőket vélt látni kunyhójuk fölött, de kisebb démonoknál nem igazán tartotta többre az egészet. Lassan mindenkinek álom jött a szemére. Párokba verődve szunnyadtak gyanútlanul…

***

Másnap Kagome igencsak korán ébredt, még szerelmét is megelőzte, nem akart senkit sem felébreszteni ezért kiment a kunyhóból, levegőzni. Jólesően nyújtózott egyet, majd lassú sétára indult, a hajnali ég alatt.

***

• Inuyasha. Hát te? – kérdezte Kagome a hanyout, mikor észrevette, hogy az, felé közelít.

Már igen csak kireggeledhetett, mert a nap előbúj a völgyet övező kisebb hegység mögül.

Inuyasha nem felelt, álmos tekintettel ment a lányhoz, mikor odaért, hirtelen átölelte. Kagome nagyon meglepődött; nem értette, mi történik most vele. A hanyou mélyen a lány gesztenyebarna szemébe nézett, lassan közeledett ajkaihoz, majd megcsókolta. Kagome annyira leblokkolt, hogy semmit nem tett ellene. Mikor ajkuk szétvált, döbbenten fürkészte a fiú tekintetét.

Ő ezt nem akarta, ő Sesshoumarut szereti! Egyszerűen nem tudta mire vélni Inuyasha viselkedését. Gondolatmentéből egy ág reccsenése szakította ki. Ijedten nézett a zajforrás felé, és amikor meglátta ki áll ott, szájához kapott és elfojtott egy halk sikkantást.

• Se… Sesshoumaru… - dadogta, a félelemtől remegő hangon.

A szellem nem szólt semmit. Rég nem látott fagyos tekintettel meredt a furcsa párosra.

• Sesshoumaru én… - kezdte a lány, de még mindig nem tért teljesen magához.

Sesshoumaru keresztül nézett a magyarázkodni próbáló “szajhán” és elfordult, visszaindult a faluba, tudomást sem véve az előbb látottakról, vagy Kagoméról. A lányt hidegzuhanyként érte a youkai megvető, hideg pillantása és azonnal utána rohant, nem törődve a bambán álldogáló hanyouval, aki végül komótosan eldőlt a harmatos füvön.

***

• Rin, Jaken megyünk. – szólt oda a szelem útitársainak.
• Engem meg itt hagynál? – vigyorgott ravaszan Yukamo, és levakarhatatlanul máris unokabátyja mellett termett.
• Kagome – sama? – kérdezte ártatlanul Rin, furcsállva, hogy őt már reggel óta nem látta.
• Ő inkább itt marad… - jelentette ki Sesshoumaru meglepő hűvösséggel hangjában.
• De hát… -
• Ő Inuyashával marad. Menjünk… -
• Sesshoumaru… – tűnt fel ekkor Kagome, kétségbe esetten rohant szerelme felé, megmagyarázni a történteket.

A youkai nem sokra becsülte igyekezetét, hátat fordított neki és elindult az ösvényen.

• Sesshoumaru! – kiáltott ismét a lány, de az említett meg sem rezzent.
• Rin, gyertek. – szólt hátra, majd eltűntek a szem elől.
• Sesshoumaru… - dermedt le a lány, most jutott csak el a tudatáig, hogy itt hagyták; csak úgy itt hagyták, mintha rá már nem lenne szükség.

Ott állt és meg sem tudott mozdulni.

“Ez mind Inuyasha hibája! Mit képzel, hogy ha van kedve, akkor velem van, egyébként meg Kikiyout szereti! Mi képzel magáról, hogy csak úgy szórakozhat velem?! Ostoba, ostoba! És most én kerültem miatta kellemetlen helyzetbe…” – dühöngött, majd szólítva kis-kedvencét köszönés nélkül Sesshoumaruék után eredt.

***

• Choro, érzed Rin illatát? –
• Mew – nyávogott helyeslően.
• Tudod követni? – erre már nem érkezett semmilyen válasz, Kagome mégis tudta, hogy Choro meglódulása bizony “igen”-re utal.

***

A táj egyre vadabb arculatokat öltött; Kagoménak ez cseppet sem tetszett. Tudta hova vezet ez az út: Sesshoumaru keresztanyjához, Marához. Élénken élt még emlékeiben, mikor az ott megőrzésre hagyott Rinért siettek. Szívét megint rettegés fogta el, és sejtelmesen fürkészte a benőtt ösvényt.

“Mi lesz, ha meg sem hallgat… mi lesz, ha nem is tudok vele találkozni… Mara eddig sem tartott valami sokra… Ha ezt megtudja. Ostoba, ostoba Inuyasha!”

***

• Sesshoumaru! – kezdett el kiabálni egy nagy, igencsak régi rom előtt, melynél Choro leszállt – Sesshoumaru! Tudom, hogy itt vagy! Kérlek hallgass meg! –
• Te vagy az? – lépett elő ekkor egy magabiztos női alak, Kagome egyből felismerte.
• Mara… -
• Mit akarsz itt? –
• Beszélnem kell Sesshoumaruval… -
• Ő nem akar veled. –
• Kérlek, ez az egész egy félreértés… Látnom kell őt! El kell magyaráznom neki, hogy mi történt valójában! – rimánkodott.
• Nézd kislány: Engem a legkevésbé sem érdekel mi történt kettőtök között. Sesshoumaru azt mondta, hogy nem akar látni; nem faggatóztam, nem fogom megmásítani a döntését… Nyílván nem, ok nélkül határozott így. –
• Kérlek, ez az egész egy félreértés! –
• Ne erőlködj szívem. Már van egy jelöltem a helyedre. –
• A helyemre? –
• Sesshoumaru egy jóképű, erős youkai. –
• Ezt, meg hogy érti?! –
• Felejtsd őt el. –
• Nem! –
• Kagome – sama. – szaladt ki ekkor egy aranyos kislány, szemmel láthatólag örült Kagménak.
• Rin… -
• Ott maradsz! – rivallt rá a kicsire Mara, dühhel hangjában – Sesshoumaru nálam hagyta megőrzésre. –
• Megőrzésre? Úgy érted ő nincs itt? –
• Erre mikor jöttél rá? – húzta gúnyos mosolyra száját.

A lány válaszra sem méltatta a kárörvendő megjegyzést, még hátra fordult Rinhez, majd felugrott Choro hátára és ismét felemelkedtek.

***

• Sesshoumaru, emlékszel Sesshoumaru illatára? Tudod követni? – kérdezte Kagome a sarki-rókát, az némán gyorsabbra vette az iramot.

***

• Úr isten! – kapta kezét szája elé Kagome és elszörnyülködött mikor látta merre felé viszi útjuk.

“Kaelde anyó faluja… Sesshoumaru…”

***

• Itt meg mi történt? – lépett be Kagome a letépett ajtóval tátongó kunyhóba; kérdőn nézett Kikiyoura, aki éppen Inuyasha arcát tisztított.
• Ezt inkább neked kéne tudnod. – köpte oda a nő, és tovább folytatta az ápolást.
• Ezt meg hogy érted? –
• Sesshoumaru volt itt… -
• Sesshoumaru?! –
• Inuyasha azt mondta… azt mondta, hogy újra együtt vagytok… - vetett oda gyűlölködő pillantást Kikiyou és látszott tekintetével megölné a lányt.
• Ez hazugság! –
• Sesshoumaru nem így vélekedett behúzott egyet és elment. –
• Figyelj ide Kikiyou, Inuyashával valami nincs rendben… Elmentem reggel sétálni, és amikor már egész világos volt összetalálkoztam vele… olyan furcsán kába volt… Nem érezted valami gonosznak a jelenlétét? –
• Nem… várjunk csak. Naraku… - de ezt a kifejtést Kagome már nem várta meg, kiviharzott az szebb időket is látott házikóból és Choroval elindult megkeresni szerelmét.

***

• Sesshoumaru… - hallatszott ekkor egy gonosz kacaj, és nem sokkal később Naraku tűnt fel a színen.
• Mit akarsz? – kérdezte a youkai cseppnyi érdeklődéssel sem hangjában.
• Ajjaj… Ezek a nők… -

Sesshoumaru egyáltalán nem volt kíváncsi a korcs véleménynyilvánítására; unottan a képébe bámult, majd egyszerűen elsétált mellette.

• Végig se hallgatsz? –
• Már miért tenném? –
• Talán, mert van valamim, a szíved fájdalmára… -
• Remek, akkor menj és keresd meg őt, már régen nem találkoztam vele. –
• Ne légy nevetséges, nyitott könyv vagy számomra. Úgy fáj a szíved, hogy majd belepusztulsz… - Naraku arcán megjelent az a kárörvendő, gúnyos mosoly, ami nélkül szinte fel sem lehet ismerni – Nem gyűlölöd őt? –
• Kit kéne? –
• Tudod te azt… Kagomét. Nem kívánod a halálát? Elárult, becsapott. Megérdemelné, hogy úgy szenvedjen, ahogyan most te! Nem gyűlölöd őt? –
• Naraku… tudom, mit akarsz, és most közlöm veled, hogy tűnj el, de azonnal. –
• Én csak segíteni akarok. –
• Nem leszek a bábod. – köpte oda végül, majd tovább állt, hátat fordítva a számára oly csábító ajánlatnak.

***

“Kagome… miért…” - gyűltek könnyek szemében, és úgy érezte, hogy most kiadhatja magából fájdalmát, most hogy már senki nem látja.

• Miért?! – ordította és térdre rogyott – Miért?! – hangjába beleremegett a táj; a fenyvesekről rémült madarak szálltak fel és kerestek maguknak biztonságos helyet – Kagome hogy tehetted… - csuklott el hangja és sírásban tört ki; kezét a mellette lévő fába ütötte, az egy nyekkenéssel csütörtököt mondott és oldalára dőlt.
• Hé te fickó! – halott ekkor a szellem egy hangot háta mögül, lassan megfordult és mérhetetlen nagy undorral a lován ülő kövér bandita szemébe nézett – A gúnyád, sokat érhet, ha nem akarsz bajt, add át az értékeidet szó nélkül. –
• Nem találtatok jó kedvemben… - ropogtatta újait; az iménti sírásnak már nyoma sem volt arcán, csak az a kőkemény hűvösség látszott, amit egykor Rin és Kagome együttes erővel elűzött tekintetéből.
• Na ne… - hogy mit akart mondani már senki nem tudhatta meg; egy fénynyaláb hasított végig a mocskos csapaton; senki nem élte túl azt a pusztítást.

A szellemben ekkor megmozdult valami, végignézett az embereken és mélyen beszippantott a vér mámorító illatát. Feltámadt. Feltámadt benne a gyilkolás utáni vágy. Hiszen milyen rég óta nem űzte már ezt a sportot; a démonok kedvenc sportját. Szemei most már szinte megszállottan csillogott és halandók sikolyát vélte hallani fülében. Ekkor egy lágy női hang szakította ki képzelete borzalmaiból, ő megfordult és nem akart hinni a szemének.

• Kagome… - motyogta.

Ott állt előtte egy lány, aki szinte csak a szem színében és hajhosszában tért el az imént említett Kagométól. Eléggé furcsa volt ez.

• Kagome? Nem én Kai vagyok… - mosolygott gonoszan a nő és démoni szemei beszűkültek.

Sesshoumaru hirtelen megtorpant, fejéhez kapta kezét, szokatlanul imbolygott, majd mikor újra kiegyenesedett, határozottan indult a nő felé.

• Kai. – ismételte a nevet, majd forrón megcsókolta.
• Szép munka volt. – tapsolt az ekkor megjelenő Naraku és szemügyre vette az elszánt youkait.
• Kagome számára már nem létezik. – mosolygott Kai, majd szorosan hozzábújt újdonsült kedveséhez – Most mit akarsz tenni? –
• Azt akarom, hogy ezt Kagome is megtudja, azt akarom, hogy szenvedjen. Mekkora fájdalom lehet neki látnia, hogy egyetlen szerelme más nő mellett döntött. –
• És Inuyasha? –
• Azt majd én intézem. –

***

• Ki vagy te? – ért földet Mara egy Sesshoumarut támogató nő mellett.
• Mara, velem van. –
• Azt látom. –
• A nevem Kai, és… -
• És ő a szerelmem. – mondat ki nyílta Sesshoumaru és átölelte a démonnőt.
• Hm… őrülök… - biccentett Mara; kicsit meglepte, hogy keresztfia ilyen gyorsan váltott, de hátrébb húzódott, mire a pár belépett a romos kapun.
• Sesshoumaru – sama! – szaladt feléjük Rin és boldogan átölelte a nagyúr lábát.
• Nagyuram! – érkezett meg Jaken is és szeméből egy könnycsepp csordult ki örömében; a nagyurat láthatóan egyikük sem izgatta nagyon.
• Ezen a nőn… - járta körbe őt Yukamo, de taktikai-megfontolásból nem mondta ki hangosan észrevételét – “Ezen a nőn Naraku bűze…”. – Nagyon csini, honnan szerváltad? – vette fel szokásos ostoba tekintetét, amivel mindenkit megtévesztett.
• Hozzá ne merj érni, ha meg akarod élni a másnapot. – hangja közel sem volt olyan erőteljes, mint mikor Kagomét védelmezte, de így is eléggé fenyegetően hangzott.

***

“Hol lehet? Hová mehetett? Talán vissza Marához? Remélem semmi őrültséget nem csinált…” – aggodalmaskodott Kagome, miközben Choro hátán próbálta felderíteni kedvese honlétét.

Choro ismét szagot kapott; úgy nekilódult, hogy majdnem elhagyta gazdáját.

***

• Hová mentek? –
• Van egy kis elintézetlen ügyünk. – tett eleget Kai Mara kérdésének, majd fénygömbé vált a szellemmel együtt és messze elszálltak.

***

Egy elhagyatott kunyhóhoz értek. Kai magabiztos léptekkel, besétált magával vitte a kába Sesshoumarut. Otthonosan mozgott a kis lakban, az sem volt kizárva, hogy a házikót maga Naraku adta ki neki. A youkait lefektette a szórós szalmaágyra és felhízta kimonójának felső részét. Hegyes fekete-vörös karmait lágyan végigfutatta az izmos felsőtesten, majd hirtelen mozdulattal belevájta.

***

• Itt? – nézett hitetlenkedve Kagome a kis sarki-rókára, majd mivel az, ismét kicsivé vált elindult a kunyhó felé.

Mikor benyitott elállt a lélegzete. Szerelme ott feküdt a szoba közepén, egy ágyon és mellkasa erősen át volt kötve egy fehér ruhaanyaggal.

• Sesshoumaru! – örült meg a lány és azonnal kedveséhez szaladt, és átölelte; Sesshomaru erre mozgolódni kezdett, majd végül kinyitotta a szemét, dermedten nézte a rá akaszkodó nőszemélyt. – Sesshoumaru. – mosolygott, mikor észrevette, hogy felébredt.
• Te ki vagy? – kérdezte a szellem és úgy nézett a lányra, mint egy bolondra.
• Hogy-hogy ki vagyok? Kagome. Em… -
• Elnézést… - lépett be ekkor egy igencsak csinos nő is a kunyhóba, és rosszallóan nézett Kagoméra.

Kagome ledermedten nézte, ahogy a nő odasétál Sesshoumaruhoz és csókot nyom arcára, majd a friss vízzel, melyet most hozott elkezdte törölgetni sebeit. Kai, lassan a lányra nézett, aki még mindig nem akart eltűnni, mint arra ő számított.

• Kagome vagy igaz? –
• I… igen… -
• Gyere ki velem egy percre. –
• Rendben. –
• Kai, ne hagyj itt… – kapott a démonnő keze után Sesshoumaru, és Kagome valami olyat vélt felfedezni, amit csak akkor látott a szellem szemében, ha ő vagy Rin bajba került, félelmet; mintha szorongana valamitől.
• Mindjárt jövök… -

***

• Sesshoumaru most már hozzám tartozik. –
• Mi? Ezt nem értem egészen… -
• Mara elmesélt mindent, amit vele tettél. Hagyd őt békén, addig jó neki, amíg nem emlékszik rád, se semmire, ami történt. –
• Mara, hiszen azt mondta, hogy neki nem mond… - “Ne erőlködj szívem. Már van egy jelöltem a helyedre. Sesshoumaru egy jóképű, erős youkai.” – Hát persze… Beszélni akarok Sesshoumaruval… -
• Felesleges, nem emlékszik rád. –
• Majd fog… -
• Látott téged az öccsével… Saját akaratából nem emlékszik semmire… Túlontúl fájdalmas lenne ez számára… -
• Az csak egy félreértés volt. –
• Sesshoumaru nem így véli; utoljára mondom: hagyd őt békén! –
• Nem! –
• Hát jó… - vette elő Kai megvető tekintetét, majd a lányba mélyesztette két centis karmait.

Kagome ijedtében felnyögött, pár vérző vájaton kívül nem szenvedett nagyobb sérülést. Lángoló szemekkel, újra elindult a kunyhó felé, de ismét megakadályozták. A lány levegő után kapkodott, és térdére esett; mielőtt elájult volna, még tisztán látta, hogy Kai és szerelme elhagyják a kunyhót.

***

• Kagome… - ütötte meg a lány fülét egy ismerős, lány női hang – Kagome… -
• Ki… Kikiyou… - ült fel, és kezét erősen fejéhez szorította, mert az borzasztóan fájt neki.
• Ki tette? – lett figyelmes a miko Kagome blúzán átütő vérre.
• Egy démon, valami Kai… Sesshoumaruval volt együtt. –
• Nem éreztél körülötte különös gonosz energiát? –
• Nem tudom, azt hiszem igen… -
• Had nézzem. – hajtotta fel a bemocskolt ruhadarabot, és szemügyre vette a kis véres krátereket.
• Nem veszélyes. Nem is próbált mélyebb sebeket ejteni. –
• Mert nem is volt rá szükség. –
• Hm? –
• Méreg, ezek mérgezett karmok… -

Kagome óvatosan lenézett hasára, a mélyedések körül tompa, fekete fényt vélt felfedezni, megdörzsölte szemét, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg jól látja e. A halott papnő kezével lassan közelített az egyik nagyobb vájat felé, de mikor megérintette volna, hirtelen elrántotta.

• Ez Naraku aurája… -
• Naraku aurája?! –
• Igen, úgy néz ki az a nő az egyik újabb teremténye volt. –
• A nyílvessző… -
• Megpróbálom. – ez sem sikerült – Most egyelőre csak bekötözöm, mást nem tudok vele tenni… Valószínű ezt a fényt, csak mi látjuk mikók, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod, ha emberek közé mész. Viszont Naraku nem véletlenül nem akarta, hogy ne halj meg… Valami célja van veled, és szerintem ezek a sebek segítik ebben… -
• Ha e mögött az egész mögött Naraku áll, akkor Inuyashát is ő… -
• Igen, miután úgy elrohantál, megtaláltam a csuklójára erősített hajszálat… hosszú fekete… -
• Pont, mint azé a nőé! Sesshoumarut is az irányítása alatt tartja… el akarta velem hitetni, hogy őt szereti ,és engem végleg elfelejtett, de akkor ez is csak valami átok… - kapta fel a fejét és azonnal talpra szökkent – Utána megyek! –
• De Kagome… -
• Sesshoumaru veszélyben van… -
• Rendben, de ezeket vidd magaddal, szükséged lesz rá… - nyújtotta át Kikiyou íját és a hozzá tartozó nyílvesszőket.
• Köszönöm! – sietett el a lány, és futás közben felugrott Choro hátára.

***

• Choro mi a baj? – kérdezte rémülten a lány, mikor észrevette “hátasa” hirtelen rázni kezdte fejét a levegőben; vadul hánykolódott, majd mintha eszméletét vesztette volna, vészjóslóan zuhanni kezdett az alattuk terülő erdő felé.

Choro végül egy sziklán landolt és azonnal visszaváltozott miniatűr állapotába, nem mozdult. Kagome valamivel arrébb erősen a földre esett, beletelt néhány perc, amíg képes lett felállni. Gyorsan odasietett kis kedvencéhez és ölbe kapva cirógatta, hátha felébred. Ekkor egy gúnyos kacajt vélt hallani és természetesen azonnal felismerte kihez tartozik ez a hátborzongató hang.