***

• Régóta várlak. – mondta unottan Naraku, de arcáról elmaradhatatlanul kirívott a kárörvendés.
• Hol van Sesshoumaru és Yukamo? –
• Yukamoval, egyelőre még nem kell törődnöd… -
• Hol vannak? – feszítette ki ismét íját, Chorot a földre téve.
• Nem aranyom, neked most sem én leszek az ellenfeled… Sesshoumaru. – szólt és ezt követően megjelent a már imént bejelentett szellem.

Szeme zavaros volt, Száját beszédre nyitotta volna, de még idő előtt meggondolta magát és egyszerűen csak meglódult előre. Karmaival három csíkot vázolt a rémült lány vállára, így az már néggyel is büszkélkedhetett. A youkai ismét lecsapott, Kagome egy ugrással el tudta annyira kerülni, hogy ne hasába, ami már így is eléggé fájt neki, hanem ismét karjába kapja a vájatokat. Sesshoumaru végignézett kezén, majd mélyen a levegőbe szippantott. Érezte a vér mámorító illatát és ettől szinte teljesen lerészegedett.

• Mi, az? Miért nem támadsz vissza? – gúnyolódott a gonosz félszellem.
• Átkozott! –
• Túl gyenge vagy hozzá, vagy egyszerűen, nem akarod elintézni? – dobott egy ezüst tört Kagome elé; az eddig vadul vagdalkozó szellem, most megállt egy helyben és fejét a magasba szegte, szabat utat adva ezzel védtelen nyakához.
• Undorító vagy! Miből gondolod, hogy én ezt valaha is megtenném?! Ez már eléggé lejárt próbálkozás; mindig ugyanezt veted be! –
• Én adtam neked esélyt az életben maradáshoz… Sesshoumaru, öld meg, csak az ékkövet hozd el. – parancsolta, majd elment.

A szellem úgy látszott engedelmes szolga, megropogtatta ujjait, és ismét a lánynak vetette magát.

• Sesshoumaru… Sesshoumaru, kérlek, figyelj rám… - könyörgött Kagome, de hasztalan a félelmetes karmok ismét hasába mélyültek.

“Mennyiszer játszottuk ezt már el…” – gondolta és térdre rogyott fájdalmában.

• Sesshoumaru… figyelj rám… Tudom, hogy te ezt nem akarod… figyelj rám… - próbálkozott megint, de szerelme újra meg újra sérüléseket ejtett rajta – Sesshoumaru… - most egy pillanatra megállt.

Nézte a lány ajkán kicsorduló vérpatakot, amint az előkelően végigcsordul állán, és végül a zöld szoknyán állapodik meg, ezzel mély-bordóra festve azt.

• Sesshoumaru… -

A szellem karmai megint a lány hasába hatoltak, várt egy kicsit, meg sem próbálta kihúzni. Kagome szemében könnyek gyűltek, száját nem tudta becsukni; a torkában hirtelen megnőtt gombóctól alig kapott levegőt. Hirtelen ötlettől fogva átölelte a youkait. Jó szorosan magához húzta, amivel még nagyobb fájdalmat okozott magának. Állát ráhajtotta a még mindig nem mozduló Sesshoumaru vállára, és fülébe halkan suttogni kezdte azt, amitől javulást várt. Egy darabig, csak így térdeltek ott mozdulatlanul, majd Kagome utolsó reménysugarával megcsókolta szerelmét. Szeméből egy gyöngy könnycsepp hullott le, mint tiszta gyémánt. Keze, mely eddig kitartóan szorított a youkai kimonóját engedett, majd végül végleg elernyedt. Már émelygett a szájába szivárgó vértől. Úgy érezte, nem bírtja tovább. Összes sérülése hirtelen elkezdett fájni, lüktettek, valószínűleg a nagy mennyiségű vérveszteségtől.

• Ka… Kagome… - Kagome utolsó erejével még felnézett és elégedett mosollyal látta, hogy a csókja meghozta várt hatást, majd elájult.

Sesshoumaru nézte az ölében elterülő lányt, akinek szájából még mindig kegyetlenül csorgott a vér. Saját lábán is valami meleget érzett, félve lenézett, majd észrevette hófehér nadrágján egy, egyre csak terjedő bordó folt terült vészjóslóan. Ijedten vizsgálta kezét, melyen ugyan azt az anyagot vélte felfedezni: Kagome vérét. Ekkor mindent megértett:

Ő volt; ő tette. Hasított tudatába e rémes gondolta. Átölelte az ernyedt testet és halk zokogásban tört ki.

***

• Sesshoumarut ép az imént vesztettem el… Naraku, azt mondta, hogy bármit tehetek veled… - magyarázta Kai, a bamba youkainak, aki nem csinált semmit, akkor sem, amikor a két centis karmok belé hasítottak – akár meg is ölhetlek… - nyomott most csókot Yukamo szájára, noha ez a viselkedés eléggé ellentétesnek tűnt beszédével.

Ekkor Kai hirtelen félreugrott. Közé és Yukamo közé hatalmas szélkarmok csapódtak be üllők módjára.

• Vedd le róla a mocskos kezed. – kiáltott Kagura és egyből lepattant tolláról, egyenesen a youkai mellé.
• Ó… ezzel bevallom megleptél… -
• Ha nem akarsz még pár ilyen kellemetlen meglepetést, akkor tűnj el! –
• Ő az én prédám. Naraku nekem adta az életét. –
• Ha neked megéri a saját életed fejében… - szólt és legyezőjével intett egyet.
• Eléggé vakmerő ez tőled nem gondolod? – Kai ügyesen kikerülte a támadást, majd ő is odakapott.
• Fogd be! – csapott le ismét.

A meccs kimenetele végül Kagura javára számolható. Amikor Kai a számára oly fontos gúnyolódással volt elfoglalva, egy óvatlan pillanatban hasába fúródott egy szélkarom.

• Ügyes… - nyögte.

A szélboszorka odaállt fölé és elvégezte a kegyelemdöfést. Sóhajtott egy mélyet, majd az akkor érdeklődően körbepislogó Yukamo felé fordult.

• Máskor vigyázz jobban. – dörmögte, majd már állt is volna tovább, ha mellkasába nem hasított volna bele az a iszonyatos fájdalom. Gyorsan nem létező szívéhez kapott és zilálva kapkodott levegő után – Átkozott… - suttogta, majd újult erővel talpra szökkent.

Kezét ekkor hirtelen megfogta valaki és arra eszmélt, hogy Yukamo karjaiban fekszik. A szellem lágyan megcsókolta a meglepett Kagurát, majd ismét elengedte. Kagura nem felelt, szája sarkában megint megjelent az a kis titokzatos mosoly, majd sietve felszállt a magasba és elrepült. Boldog volt, szörnyen boldog.

***

• Kagome… - ölelte át a lány testét Sesshoumaru és szeméből még mindig könnycseppek gurultak.
• Már megint… - jelent meg ekkor Yukamo és jó mély levegőt vett, majd lassan kifújta – Jobb lenne gyorsan elvinni, valami faluba, mert elvérzik.

Sesshoumaru lassan fölnézett unokatestvérére, aki a szokásos unott arc helyett, némileg aggódott. Valahol, mélyen… Most ostobának érezte magát; a nagy bánattól, vagy csak éppen figyelmetlenségből nem vette észre a lány nehézkesen, de dobogó szívét. Bambán bólintott és elrohant, ölében Kagoméval. Yukamo egy darabig fájdalmas képpel bámulta a földön heverő Chorot, majd miután túl volt még egy sóhajon, két újjal, mintha nem akarná bemocskolni magát vele felemelte, és ügyelve arra, hogy ne siessen, követte unokatestvérét.

***

• Sesshoumaru… Mi történt vele? - kérdezte Kaelde, mikor látta a youkai rémült arcát, miközben lefektette Kagomét az ágyra.

Sesshoumaru nem felelt lehajtotta fejét, nem nézett az anyó szemébe. Az öreghölgy pontosan tudta mit jelent ez… Hányszor hozta Inuyasha így oda Kagomét. Nem mondta meg mi történt, csak segítséget kért. A bűntudat miatt…

• Kérlek, menj ki, ameddig megnézem, és szólj Kikiyounak, hogy jöjjön, rá is szükség lehet, többet tud nálam…
• Rendben. – biccentett és megkereste a halott mikót, mely számára oly egyszerű volt, mint másoknak az egyszeregy.

Követte a nő illatát, egészen a szent fáig. Ott találta Inuyashával együtt. Ültek a friss, harmatos fűben és beszélgettek. Egy kicsit habozott, hogy megszakítsa őket, de végül rávette magát.

• Kikiyou… - szólította meg a papnőt; az, felé fordult, és kérdően tekintett – Kagome… bent van a kunyhóban, Kaeldével… -
• Kagome? –
• Igen, súlyosan megsérült. –
• Megyek. – indult el otthagyva ezzel kedvesét.

***

• Mi történt? – lépett be a kunyhóba Kikiyou.
• Ezeket a nagyobb sérüléseket el tudom látni… de vannak itt ilyen kis karomnyomok… -
• Nem tudsz hozzáérni? –
• Nem… -
• Látod a fekete fényt? –
• Igen, mi ez? –
• Amikor elmentem Kagome után, ájultan találtam. Naraku egyik gyermeke csinálta ezeket, én sem tudtam hozzáérni… -
• Ajaj… ez nem jelent semmi jót… Gondolod, hogy talán ennek még lesz következménye? –
• Lesz, de félek Kagome fogja a legjobban megszenvedni… -

***

• Sesshoumaru… - fordult a hanyou testvére felé – Én sajnálom… azt a csókot, nem voltam magamnál… -
• Igen tudom… én is tapasztaltam. Akitől bocsánatot kell kérned az Kagome. – itt összeszorult a szíve; arra gondolt, hogy meri ezt pont ő mondani, majd utólag hozzátette – Megütöttelek, kvittek vagyunk. –
• Rendben. Egyébként, hogy van? –
• Nem tudom, nézzük meg. –

***

Mikor leértek már Sango és Miroku is ott térdepelt a lány mellett. A kis rókadémon fel alá ugrált Kagome körül, aki még ugyan fáradt szemekkel pislogott, de már ébren volt. Mikor meglátta, kik jöttek le hozzá, csak lágyan elmosolyodott. Inuyasha megkérdezte, hogy érzi magát, majd mire erre a “remekül” feleletet kapta, aggódva letérdelt a többiek mellé. Yukamo is befutott, hanyagul odadobta az anyónak Chorot és úgy ült le, mintha szét akarna esni; most is csak a csinos szélboszorka járt az eszében. Kaelde megállapította, hogy meglehetősen sok jutott ki neki a Naraku féle gonosz aurából, és nekilátott gyógyteát főzni. Kagome megérdeklődte, hogy azért rendbe jön e, és megnyugtatóan hatott rá a “persze”. Kis idő múlva az egész házikó kiürült. Különféle indokokkal, mindenki lemorzsolódott, hogy együtt hagyják a Sesshoumaru - Kagome párost.

• Hogy vagy? – kérdezte a youkai és leült a lány ágya szélére, tekintete tele volt aggodalommal.
• Jobban… - mondta, bár a szellem által szerzett sérülések nagyon fájtak neki.

Sesshoumaru egy pillanatra elfordult, majd mikor újra visszanézett, a lány csókjával találta magát szembe. Megmerevedett karjai erre ellágyultak és körbefonták a törékeny testet. Mikor szétváltak, Kagome mélyen a szemébe nézett.

• Jól vagyok, tényleg… -
• Hm. – bólintott Sesshoumaru, de szájában még mindig érezte a lány édes vérének ízét, most mégis rosszul volt tőle.

***

Egy héten belül újra útnak indultak. Kagome még haza szaladt; felkapott egyet a számára felhalmozott iskolai egyenruhák közül, és étellel megtöltött hátizsákjával sietett is vissza. Kissé nehézkesen, búcsút intett barátainak és mentek Rinért no meg persze Jakenért, akik eddig Mara – sama társaságát élvezhették, bent valahol az erdő közepén.

• Sesshoumaru. –
• Mara. –
• Anya. – vigyorgott Yukamo ölelésre tárva karjait; anyja erre elejtett egy “uram segíts” rimánkodást, majd keresztfiához fordult.
• Már azt hittem, jobbra fordulnak a dolgok. – nézett itt szúrós szemmel Kagoméra, aki immár Rin kezét fogta.
• Az egész egy félreérés volt. –
• Javíthatatlan, de még mindig jobb, mint ez a szerencsétlen. – tekintett itt dalolászó fiára, aki énekét pár diabetikus balett mozdulattal hitelesítette, és a végén nagyot röhögött, saját hülyeségén – Na jól van, menjetek… - intett lemondóan a démon asszonyság és visszasétált szerény kis lakába.

A kis csapat tovább indult, teli reményekkel, jókedvűen, széles mosollyal arcukon. Még egy kaland, amit sikeresen túléltek.

Folytatás következik…

Remcsizem tecccccccccccett

Haszina@freemail.hu

Pussz: Haszina ^^