Kagome zilálva dőlt a földre és a találathoz kapott; szemében könnyek gyűltek, de érzett valamit, valami tisztaságot, maga sem tudta megfogalmazni. A vér, mely eddig szinte rémisztően csöpögött ruhájából, hirtelen tűnt el, mint ahogy jött is. A halott papnő már ment volna, hogy bevigye a kegyelemdöfést, de kezét megállították. Egy igencsak dühös és elszánt szempárral találta szembe magát.

• Mégis mit művelsz? – emelete fel nyakánál fogva a nőt Sesshoumaru, olyan undorral tekintetében, amit ritkán lehetett látni tőle; a miko már alig kapott levegőt.
• Ne… ne bántsd… - nyögte ekkor egy hang lentről; a youkai erre kicsit megtorpant és engedett a szorításon – Nem… az ő hi… bája… Naraku… -

Sesshoumaru most már nem is foglalkozott Kikiyouval, ledobta a földre és szerelméhez fordult.

• S… ne beszélj… -
• Ki tudod… húzni? – markolta meg a füvet Kagome és keservesen nézett fel az égre, hátha gondolatát elterelik a fájdalomról, amit érzett a játékos bárányfelhők.
• Nem… - próbálkozott - nem tudom megérinteni… -
• Majd én! – guggolt le Kikiyou, mérhetetlen nagy bűntudattal szívében – “Tényleg Naraku volt, és én nem hittem neki… Hogy lehettem ekkora ostoba?!” – megfogta a nyílvesszőt, ami szinte azonnal porrá lett kezében.

A youkai gyorsan karjaiba kapta alélt szerelmét és elfutott vele táborukhoz. Kikiyou is követte hátasán már amennyire tudta, Chorot is vitte magával.

• Hát ezzel meg mi történt már megint? – kérdezte Yukamo mikor meglátta, az eszméletlen lányt szállító unokabátyját – Had találjam ki… Elesett? – viccelődött, de egy szúrós pillantás alapján, jobbnak vélte ha inkább csöndben marad.

Sesshoumaru lefektette a lányt prémjére és felhúzta szétszaggatott ingjét – “Mik ezek itt?” – értetlenkedett a kis vájatok láttám – “Ez a nyíl helye, de ez a többi, már régebbi…” –

• Sesshoumaru! – ugrott le lováról a gyönyörű miko és egyből odaszaladt – Hogy van? –
• Rosszul, hála neked! – rivallt rá a youkai.
• Had segítsek! – nézett szomorú szemekkel és piros nadrágja széléből egy nagy fehér kendőt húzott elő; kezét végigsimította karcsú derékon, majd egy kicsit megállt – fehérek… - csodálkozott el.
• Mi? – értetlenkedett a szellem.
• Ezek itt, eddig feketén ragyogtak, biztos a nyilam… -
• Te tudod mik ezek? –
• Pontosan nem, csak azt, hogy még Kai csinálta, és gonosz aura lebeg fölötte… - ere már Yukamo is közelebb ment, és próbált hallgatózni.
• Kai? – szólt közbe -, nekem és Sesshoumarunak is voltak ilyenjei, de eltűntek. –
• Nem tudom, de ez Narakunak mindenképen jó… -
• Ezt meg hogy érted? –
• Nem tudom… - mélázott el a papnő, majd gondosan átkötötte a sérültet.

Kagome az egész napot átaludta, nem is csoda; Kikiyou és Sesshoumaru ott ült felette; Rint elküldték játszani Jakennel, a kis szolga nagy “örömére”. Nem akarták, hogy ott aggodalmaskodjon.

***

• Sesshoumaru ne menj el… kérlek ne hagyj egyedül… félek… - csuklott el Kagome hangja és görcsösen ölelte szerelmét.
• Nem foglak, itt vagyok veled. – mosolygott az, és úgy tett mintha nem is látná a lányt kínzó Narakut.
• Miért hagyod, hogy bántson? –
• Ki bánt? –
• Hát nem látod? Naraku… -
• Itt nem bánt téged senki, Naraku csak jót akar… -
• Elég legyen, nem veszed észre, hogy nekem ez fáj? –
• Látod… hiába van melletted Sesshoumaru, nem tud megvédeni tőlem, senki nem tud megvédeni tőlem… - vigyorgott a gonosz hanyou – Nem volt valami bölcs döntés, hogy nem használtad az íjat, amit adtam… Végezhettél volna vele… -
• Te tényleg ennyire elmebeteg vagy? –
• Drágám, én zseni vagyok, nem őrült… És előbb utóbb leigázom a lelkedet. Már Kikiyou nyila sem a régi, nem tartott sokáig a tisztító ereje, különben nem lehetnék megint itt… bár az sem kizárt, hogy az én erőm növekszik… -
• Had kérdezzek valamit… Miért nem veszed el tőlem az ékkövet? Már számtalan alkalmad lett volna rá, itt van nálam és alig hiányzik belőle pár darab. –
• Hogy miért nem? Mert hozzád tartozik, és ha engem szolgálsz majd, sokkal jobban ki tudod használni az erejét, természetesen az én javamra. Most pedig elég volt a fecserészésből. Öld meg! Öld meg Kikiyout és még több sötétség éri a gyöngyöt –
• Elég legyen! – szorította meg Sesshoumaru kezét.
• Öld meg! –
• Hallgass! –

***

• Hallgass! – riadt fel ismét és azon kapta magát, hogy négyen is őt bámulják: Sesshoumaru, Kikiyou, Yukamo és Kagura.
• Megint befeketedett? – kérdezte a miko.
• Igen… nem tartott sokáig a nyíl ereje. -
• Kagome… én tényleg igazán sajnálom… -
• Semmi baj, nem te tehetsz róla… -
• Még szép, hogy nem! Mert ez a bolond, beugrik a nyílvessződ elé, nem a te hibád. – nyugtatta Yukamo, szokásához híven, lemoshatatlan nagy, szemtelen mosolyával arcán.
• Megint Naraku volt az? – kérdezte aggodalmasan Sesshoumaru, és gondoskodóan megfogta szerelme kezét.
• Igen… -
• Mit akart? –
• Hogy álljak mellé… -
• De miért annyira fontos ez neki? –
• Mert Kagome Kai erejének örököse. – felelt a lány helyett Kagura mély megvetéssel és ellenszenvvel hangjában -, ha megöli Kikiyout az ékkő még jobban bemocskolódik. A szíve és az ékkő, ami a birtokában van szennyezetté válik, és így már nem lesz olyan, aki megtisztíthatná, legalábbis ezen a földön. –
• Ez igaz? –
• Aham. – bólintott a lány, de nem akart kedvese szemébe nézni.
• És mégis miért mentél el? Amikor felébredtem, nem láttalak sehol, nagyon megijedtem, egészen odáig követtem az illatod… de Naraku is ott volt, nem igaz? –
• Igen, tényleg, de muszáj most erről beszélnünk… -
• Kagome, ezt nem kell szégyellned – szólalt meg Kikiyou hosszú hallgatás után – nem álltál át Narakuhoz; még mindig ellene vagy, és az hogy Kai… az hogy Kai ereje a tiéd lesz, még nem jelenti azt, hogy használni fogod… ugye? –
• Nem persze, hogy nem! Mit gondoltok ti rólam?! – nézett végig csalódottan a csapaton, mivel Kagura ha lehet még erősebben magához húzta Yukamot, a halott papnő pedig bizonytalan hanggal beszélt, nagy valószínűséggel Inuyashára gondolva – Csak nem gondoljátok, hogy én… -
• Nem persze, hogy nem. – jelentette ki határozottan Sesshoumaru és megcsókolta szerelmét, majd óvatosan visszafektette a meleg prémre – Nyugodj meg… - szólt kedvesen és megcirógatta a lány arcát.
• Ezek sohasem hagyják abba… - temette arcát kezébe Yukamo, majd ő is hasonló enyelgésbe kezdett a szélboszorkával.
• Akkor én megyek… - állt fel Kikiyou és lovához ballagott – még egyszer nagyon sajnálom, és mindent tisztázok Inuyashával. -
• Rendben, mond meg neki, hogy nem én voltam… -
• Megmondom. – mosolygott, majd elvágtatott barna táltosán. - “Amíg rajta van a tündér kelengye semmi baj nem lesz…” –

Lassan mindenki nyugovóra tért. Kagura nagy kelletlenül visszatért gazdájához, ezzel Yukamot magára hagyva Kagoméval együtt. Bár semmi baja nem volt a lánnyal, Kait ki nem állhatta, és igencsak nyugtalanította a tudat, hogy bármikor elnyerheti képességeit. Sesshoumaru nem mutatott különösebb aggodalmat e témában, teljesen megbízott kedvese szerelmében, és minél jobban ki akarta használni az együttöltött időt. Egymás karjaiban aludtak el.

Másnap reggel Rin a boldogságtól majd kicsattant és azonnal pótmamája ölébe ugrott, persze vigyázva nehogy fájdalmat okozzon neki, de aggódása hiába való volt.

• Sesshoumaru – sama, mikor állunk tovább? – kérdezte a kislány ártatlanul.
• Amint Kagome rendbe jön. –
• Én már tökéletesen jól vagyok, hiszen, csak egy lélekvessző volt, és ahogy kihúzta eltűnt, mára már a heg is. –
• Igazán? – sandított a youkai.
• Persze. –
• Akkor rendben. –
• Jaken menjetek el enni. –
• Te nem jössz? – kérdezte Kagome.
• Nem. Yukamo elment, ha visszajön követi az illatunkat… egyenesen a faluba… -
• Oh, ez igaz, akkor én is maradok, amúgy is el akartam menni fürdeni. –
• Biztos? –
• Igen, tiszta trutymó vagyok, így amúgy sem lenne gusztusom enni. –
• Rin, igyekezz már! – kiáltott hátra Jaken, és miután a kislány beérte, megszaporázta lépteit.
• Akkor megyek fürdeni. –
• Ne menj túl messzire! –
• Nem megyek. – nyomott puszit a szellem arcára és törölközőjével kezében elindult a tegnap előtt látott forráshoz, nagyon szerette ezt, mindig felidézte benne a régi emlékeket.

Nesztelenül levette ruháit és belegázolt az azóta még alacsonyabb vízbe. Sebei megint elviselhetetlenül kezdtek égni, gondolt egyet és hirtelen felsikkantott, nem telt bele sok idő a megrémült szellem ott is termett.

• Kagome mi történt? – kérdezte.
• Semmi. - ült fel, és elkezdett lassan kisétálni szerelme felé; Sesshoumaru értetlenül állt ott, mint egy tönk; majd mikor a lány az egyetlen törölközőt, mi valamicskét is takarta eldobta teste elől, ezzel látni engedve idomait, teljesen ledermedt.
• Mit művelsz? –
• Szeretlek… - bújt oda az erős youkaihoz – nem érzed ezt… ezt a tüzet? –
• Kagome… - tolta el magától.
• Nem akarod? Nem kívánsz engem? –
• Kagome, te nem ilyen vagy. Mi történt? –
• Csókolj meg… - húzta magához, és karjában olyan erő volt, hogy a szellem nem is tudott menekülni.

A víz szintje még lejjebb esett, és ha nem zuhogott volna belé a vízesés, talán végleg kiszáradt volna. Sesshoumaru tényleg szerette a lányt, de valami azt súgta neki ez nem ő; majd valami átvillant agyán:

“Mert Kagome Kai erejének örököse.”

• Kagome, állj le! Hallod, térj magadhoz! –
• Mi a baj Sesshoumaru, nem akarod? – vágott szomorú arcot és lehajtotta fejét, majd mire újra felemelte, gonosz vigyor jelent meg szája szélében – Bármelyik férfit megkaphatom. – szólt, majd addigra megnőtt karmait a youkai hasába mélyesztette, magára kapta matrózblúzát és szoknyáját és Chorot hívva elrohant; még menet közben felpattant a hátára és eltűnt a messzeségben.
• Ez nem lehet igaz… - eszmélt fel Sesshoumaru – Ezt nem hiszem el! – üvöltött és utána eredt, bár eléggé lassan haladt, oldalában lévő sérülésből csak úgy ömlött a vér, de hajtotta tudat, hogy észhez kell térítenie egyetlen szerelmét, mielőtt olyat tesz, amit maga is megbánna.

• Kagome? – nézett hitetlenkedve a farkasok vezére és felállt a szalmarakásból.
• Kouga. – mosolygott a lány, de nem olyan szívmelengetően, ahogy máskor szokott, sokkal inkább ijesztő volt ez tőle.
• Mit keresel te itt? – segítet leszállni a morgó sarki-rókáról.
• Csak gondoltam meglátogatlak. –
• Mi van a barátaiddal? –
• Egy kicsit várhatnak rám nem? –
• De-de, örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb. –
• Köszönöm. – engedte magát bevezetni, és Kouga kezénél fogva egészen a helyéig vitte, ott leültek a már régen letarolt, állott szalmára.
• Szia húgi! –
• Szia húgi! – köszöntek rá mindenfelől, szemmel láthatóan örültek neki, hiszen sokszor jött hozzájuk ellátni a sebesülteket.

Kagome nem sokáig tétovázott intett egyet a többieknek (üdvözlés kép), majd közelebb hajolt a farkas démonhoz és kihívóan félrebillentette vállát.

• Küld ki őket. – suttogta és kacsintott egyet hozzá.
• Ka… Kagome… rendben. –
• Hakakku, Ginta! –
• Igen? –
• Mindannyian menjetek ki, és egy jó ideig ne gyertek vissza… vadásszatok, vagy mit tudom én… -
• De hát miért? –
• Szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. – ölelte át hátulról a meglepődött vezért Kagome, és ismét kacsintott, amire a két jó barát vette az adást.
• Jól van emberek, mindenki kifelé! Itt az ideje egy kis edzésnek! –
• Gyerünk, gyerünk Kouga utasítása! – hajtották ki a népet; mikor már csak ketten maradtak a barlangban, meg pár farkas, Kagome feltérdelt és szembe helyezkedett a helyes fiúval, majd levette róla a páncélt.
• Biztos, hogy ezt akarod? –
• Persze, különben nem lennék itt. –
• És mi van azzal a Sesshoumaruval? –
• Ugyan már, látod őt itt valahol? –
• Ugye sza… - kezdte de hirtelen jobbra fordította fejét, Choro miatt, aki még mindig morgott rá. - Ennek meg mi baja? –
• Nem tudom. Choro, elég legyen! – szólt rá a lány, amire a kis kedvenc elhallgatott; Kagome újra belevetette magát és elkezdte csókolgatni az izmos felsőtestet.
• Ugye szakítottatok már? – kérdezte közben Kouga, de a válasz már nem nagyon érdekelte.
• Kagome! – hallatszott ekkor egy ismerős és meglehetősen dühös hang.
• Sesshoumaru… - állt le a lány és kiegyenesedett.
• Azonnal fejezd be, és gyere velem vissza! –
• És miért mennék, veled még játszadozni sem tudok jól, Kouga legalább szórakoztató. – mosolygott ördögien, úgy ahogy egykor Kai.
• Elviszlek Kaeldéhez. –
• Nem viszel te sehová! Még sohasem éreztem magamat ilyen jól, szabad vagyok. –
• Azonnal velem jössz! –
• Nem halottad! – állt fel Kouga is, és átkarolta szerelmét.
• Ostoba! Ez nem az igazi Kagome… sohasem viselkedne ilyen kihívóan… Ennyire elvakított a vágyakozásod utána? -
• Miről beszélsz… -
• Új erőt kapott, és még nem tudja irányítani. –
• Új erőt? –
• Ez most nem fontos. –
• Kagome ez igaz? –
• És ha igen? Meguntam már a képmutatást, hogy én legyek a jó, és a kedves. Kagome majd segít, Kagome majd beszél vele. És mit kapok cserébe: Köszönöm Kagome. –
• Tudhattam volna, hogy nem jöttél volna el… -
• Te… - nézett elszántan Sesshoumarura –, tönkretetted a szórakozásomat! – támadt neki, és ha a szellem nem fogja meg időben a karját, mondjuk úgy, most eléggé fejetlen lenne…
• Kagome, nyugodj meg, Kagome kérlek… - próbálkozott, de a lány, csak egyre vagdalkozott – Sajnálom, de egyszer még nagyon hálás leszel ezért… - szólt a youkai és hasba ütötte kedvesét, aki azonmód felnyögött, majd elájult.
• Most hova viszed? –
• Biztonságos helyre. –
• Nem mehetnék vele? –
• Tartsd magad távol tőle, megértetted? Többet nem lesz ilyen, nem engedem, hogy még egyszer előforduljon. Megértetted? –
• Meg… - szorította ökölbe kezét.
• Choro megyünk; ja, és öltözz fel. – szólt még hátra majd eltűnt.
• Kouga, mi volt ez? És hol van Kagome? – lépett be Hakakku és Ginta.
• Ez… ez igazából nem Kagome volt… -
• Mi?! –
• Csak összezavarodott… -

• Sesshomaru – nagyúr!
• Sesshoumaru – sama! Kagome – sama! Hol vagytok? – kiáltozott Rin, mikor visszatértek a kis gnómmal.
• Hát ti meg? És hol van a turbékoló gerlepár? – érkezett meg Yukamo is.
• Nem tudjuk, nagyra becsült gazdám felszívódott. –
• Erre, érzem az illatukat. – intett a youkai és a forrás felé vette az irányt.

• Ez Kagome – samáé! – sikkantott fel Rin és felvette a lágy ruhadarabot.
• Te jó ég, ne mond, hogy már megint megsérült… Egy percig, nem tud egybemaradni. – siránkozott a szellem és elindult Kaelde faluja felé, sejtései szerint ott tartózkodhattak, ha meg nem, legalább kaphat abból az isteni levesből, amivel múltkor is kínálták.

Jaken és a kislány Aunt hátán követték, a kicsi igencsak ideges volt, nagyon aggódott.

• Sesshoumaru mi történt? – kérdezte Kikiyou, mikor a szellem Kagoméval kezében belépett a kunyhóba, és lefektette Inuyasha mellé, aki éppen egy próbálta megúszni a napi zöldséglevesét.
• Kai… -
• Kai? Hol van a Tünde felső?! –
• Elment fürdeni és azután… az a lényeg, hogy levette és otthagyta valahol. –
• Azonnal meg kell keresni! Azzal felfogtam valamennyire Kai természetét. –
• Szóval… ezért akartad annyira megszerezni… -
• Mi?! Én egy szót sem értek… - pattogott a hanyou.
• Majd később elmesélem, de most az a fontos, hogy… -
• Csak nem ez kell? – kapta ki Yukamo a ruhadarabot Rin kezéből, és most felmutatta egy nagy mosollyal arcán.
• Azt én hoztam! – lépett rá a lábára a kislány és mérges szemekkel csak úgy meredt a szellemre, mintha az a kedvenc babáját vette volna el tőle.
• Rin! – ölelte át Sesshoumaru a gyereket; teljesen kiment a fejéből, hogy őket meg csak úgy otthagyta.
• Hogy van Kagome – sama? –
• Most már jobban lesz… Add ide a felsőt, és menjetek ki, ráadom. – szólt Kikiyou és kitessékelte a fiúkat, még Inuyashát is; mikor végzett mindenki bement, és még ellátta Sesshoumaru sérülését, majd letelepedtek a lány mellett.

• Kaelde hol van? – törte meg a feszült csendet Sesshoumaru.
• Elment egy másik faluba, csak két nap múlva jön. –
• És az a másik kettő? –
• Sango és Miroku? –
• Igen. –
• Sétálni indultak, nem tudom meddig maradnak… -
• Ez Naraku szaga! – ült fel ismét Inuyasha és idegesen szimatolt körbe.
• Nem, ez Kagura. – nézett megvető pillantással Yukamo.
• És minek jön ide?! –
• Hozzám. Á, megjöttél. – köszöntötte forró csókkal, amire a még nem beavatottak igencsak meglepődtek.
• Rossz híreket hozok. – kezdte a szélboszorka – Naraku tudja, hogy az ereje kiteljesedett… - bökött fejével a még mindig alélt lány felé – Nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi a kis kedvencét. –
• Egy újjal nem ér Kagoméhoz! – köpte oda Sesshoumaru.
• Úgy legyen… Egy ideig nem kell tartanotok tőle… -
• Ezt hogy érted? –
• Megint költözünk, felerősíti magát, úgyhogy Kagome is nyugodtan alhat. Rólam se hallotok egy ideig. –
• És mégis meddig. – hisztizett Yukamo.
• Nem tudom… de ha megjelenek, az számotokra kellemetlen élmény lesz. Most megyek. – nyomott búcsúcsókot kedvese ajkára, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott is.

• Se… Sesshoumaru? –
• Felébredtél. –
• Én annyira sajnálom, és Kougával is… képzelem most mit gondolhatsz rólam… -
• Semmi baj, tudom, hogy nem te tehetsz róla. Kai egy kicsit melegvérű volt, és ezt örökölted tőle. –
• Akkor megbocsátasz? –
• Persze. Sőt mi több, akkor én ott, nagyon kívántalak… tudod milyen nehéz volt ellenállnom, te kis bestia – mosolygott ravaszan, majd megcsókolta szerelmét – de Kougával többet nem akarlak úgy együtt látni. –
• Nem fogsz, soha többet. – viszonozta a csókot; és érezték ez egy el nem múló szerelem.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccccccett

Véleményeket és ötleteket a folytatással kapcsolatban a haszina@freemail.hu - ra küldjetek.

Pussz: haszina ^^