Sesshoumaru és Kagome kalandja 8 – Embernek lenni

By: Haszina ^^

• Hiányozni fogsz Kagome. – ölelte meg immár harmadszorra a lányt Sippou.
• Biztos jól vagy, maradhatnátok még egy ideig. – csatlakozott Sango is, aki szintén szerette volna, barátnőjét a közelben tudni.
• Igen, jól vagyok, nagyon kedves tőletek, hogy marasztaltok, de mennem kell. Sesshoumaru nem szeret sokáig egy helyben maradni… - “…vagy inkább egy helyen maradni… az öccsével…” – Most megyek, remélem, hamar látjuk egymást. Sziasztok! – szaladt, a jó pár méterrel távolabb álldogáló csapathoz, majd elindultak.

• Mi tartott idáig? – kérdezte Sesshoumaru a tőle már rég nem halott fagyossággal, rossz kedve lett testvérétől.
• Azt akarták, hogy maradjak. –
• Akkor miért nem tettél eleget kívánságuknak. – szólt közbe Yukamo.
• Ha… ha… ha… Ez aztán vicces volt. –
• Ó, ne hízelegj, elpirulok. –
• Olyat is tudsz? –
• Ha akarod, neked is megtanítom. –
• Majd inkább máskor, most elég belőled. –
• Hát jó… -
• Kagome – sama… -
• Tessék Rin. – a kicsi csak intett, hogy hajoljon közelebb, és valamit a fülébe súgott – Igen, most már igen. – bólogatott és hirtelen megállt Sesshoumaru előtt.
• Mi a baj? – kérdezte az.
• Tessék! – vett elő táskájából egy virágos csomagolópapírral átkötött téglaforma valamit.
• Mi ez? –
• Nem emlékszel? Ajándék, mondtam, hogy az csak előleg volt. Bontsd ki! – a youkai így is tett, letépte a fóliát és kinyitotta a barna dobozkát, abban egy férfi nyaklánc volt, fagyöngyből.
• Köszönöm, de én a másikat is nagyon szeretem. –
• Tudom, de ez mégiscsak jobban illik hozzád. – fűzte szerelme nyakába, majd egy puszit nyomott orrára.
• Ennyivel nem úszod meg. – mosolygott ravaszan a férfi, és megcsókolta Kagomét, aki boldogan karolta át őt, és viszonozta.
• Elég legyen már… - hallatszott még a másik szellem nyafogása, mielőtt tábort vertek aznap.

Reggel korán keltek, mert Sesshoumarunak helyváltoztatási kényszere támadt. Nem nagyon tudta volna megmagyarázni, mindig higgadt viselkedése, ugyan most sem változott, de belül igenis nyugtalan volt. Kagome is észrevette, hogy szerelme egyre többet gondolkozik, szemmel láthatóan rágódik valamin. Mikor ezt a témát Yukamoval is meg akarta vitatni, éretlen fülekre talált.

• Ez eddig a legelmebetegebb teóriád! – röhögött, ahogy csak a torkán kifért – eddig is tudtam, hogy valami nincs rendben odabenn, de most már kész… -
• Csöndesebben! És nem vagyok elmebeteg! Egyszerűen csak aggódom, nézd meg, most is csak megy előre, még a te lármázásod, sem zökkentette ki… Az előbb kérdeztem tőle valamit és még csak felém se fordult… -
• Akkor inkább ez zavar téged. Hát hiába, egyik szerelem sem örökkévaló… -
• Hogy mondhatsz ilyet?! –
• De most tényleg, gondolj csak bele… mi van, ha megunt téged, és most már egy kicsit tüzesebb nőre vágyik? –
• Tüzesebbre? Úgy érted, hogy én… -
• Ne, hogy már azt mond, hogy a vadságod miatt, nem hallotta meg a szavad. Nálad még egy száraz fatönkkel is többre megy az ember… –
• Nem… az nem lehet… - gondolkozott el a lány – “Talán, már tényleg megunt engem?! Nem szeret már… tényleg unalmas vagyok?! Jaj, Istenem! Yukamonak igaza van!” –
• Mi a baj Kagome – sama? – kérdezte aggódva Rin, de a lány észre sem vette, hogy hozzá beszélnek.
• Kisebbségi komplexus, majd rendbe jön… - vigyorgott a youkai, majd ismét vágyakozva sóhajtott egyet, az ő Kagurája után.

Már lassan egy hete, hogy nem látta szerelmét, hiszen Naraku újra elbújt, valami biztonságos helyen, hogy némi átalakítást végezzen testén. Természetesen reinkarnációit is vitte magával. Így a kis csapatnak megint lehetett egy kis szabadideje.

Az éjszaka igencsak hűvös volt. Mindenki jó szorosan a tűzhöz települt alvás céljából. Yukamo még farkas szemet nézett Rinnel egy kavicsmentes helyért, de végül Kagome indítványozására a kicsi feküdt a bársonyos fűre; Choro nagy farkával betakarta, meg ne fázzon, és egy halk nyávogással, ő is elszundított. Jaken önkéntes őrködésbe kezdett, de végül elnyomta az álom és botjára támaszkodva pihegett, épphogy csak el nem dőlt, miközben Aunt zablájának szíját szorongatta. Sesshoumaru a társaságtól távol, egy kiálló sziklán foglalt helyet és csak nézte a holdat, mely ezüstporral hintette meg az égboltot és a mellettük csörgedező patakot.

• Zavarok? – kérdezte Kagome, behajolva a szellem látószögébe.
• Mi… nem, gyere csak. –
• Mit nézel? –
• Semmit, csak kicsit elmerengtem… -
• Min? –
• Nem fázol? – terelte el a szót a youkai, és már vette volna le kimonóját, ha a lány hirtelen meg nem fogja kezét.
• Nem fázom… Kai miatt… -
• Igen, persze. Ne haragudj, nem akartam felhozni, csak mostanában olyan figyelmetlen vagyok… -
• Nem vagy az, csak túl sokat töprengsz… nem akarod elmesélni? –
• Már nem álmodsz Narakuval? –
• Ne kezdj el másról beszélni. Kérdeztem valamit. –
• Nem akarom veled megosztani! – kiáltott rá a lányra, aki az erős hangnem hallatán kicsit meghátrált, majd elszörnyülködve arcához kapott.
• Hát igaz… Yukamonak igaza volt… már nem szeretsz… - gördült le egy könnycsepp rémült arcán és legszívesebben elfutott volna, de addigra a youkai elkapta derekát.
• Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Egyáltalán Yukamo honnan vette ezeket a butaságokat. Persze, hogy szeretlek, nagyon szeretlek… csak mostanában olyan idegen érzés kering bennem… és ez megrémít. Akkor éreztem ilyesmit, amikor először vallottam be magamnak, hogy beléd estem… és most megint, valami más… nem tudom megfogalmazni… - szorította magához a még mindig könnyező szerelmét.
• Olyan buta vagyok… -
• Nem vagy az. – nyomott csókot ajkára, majd ők is közelebb húzódtak a meleg lángokhoz, és egymás karjaiban aludtak el.

• Yukamo, ébredj, te ostoba. – rúgott egyet unokatestvére oldalába, a valamennyivel idősebb szellem.
• A hátam… -
• Nem volt erős, úgyhogy ne nyafogj, úgy, mint egy kisgyerek. –
• Nem azért… az a kis vakarcs elfoglalta a legjobb helyet, nekem meg telement kavicsokkal az oldalam… Amúgy meg, mi olyan fontos, hogy ilyenkor felkeltesz? –
• Tán aludtál? –
• Természetesen nem, de pihenésre nekem is van szükségem, de mondjad, hogy mit akarsz… –
• Mikkel tömted te tele Kagome fejét? –
• Tömtem?! – méltatlankodott – Én csak megosztottam vele egy érdekes elméletemet az érzéseidről… -
• És pontosan mi is volt ez? –
• A lényege csak annyi, hogy már meguntad őt. –
• Te ostoba, agyalágyult… -
• Lehet, hogy már mondtam… de hízelgéssel nem mész semmire, se te, se más. –
• Ütődött. –
• Jól van, na. Tévedni emberi dolog, de most velem is előfordult… amúgy meg, biztos, hogy nincs igazam? –
• Arra mérget vehetsz. –
• Köszi, inkább kihagyom, majd máskor. – dőlt vissza, és többet nem foglalkozott a mérges Sesshoumaruval; az visszaballagott szerelme mellé, és ismét ölébe vette, fejét; elmerengve kezdte cirógatni selymes, fekete haját, miközben gyengéd szellő járt végig a tájon.

• Jó reggelt. – köszöntött mosolyogva mindenkit Rin, és már ugrált is tovább; Kagome álmosan, nagyokat ásítozva kászálódott ki a meleg prémből, nem mintha fázott volna, csak jól esett szerelme bundájában fetrengeni.
• Mehetünk? –
• Minek? – legyintett Yukamo.
• Kagomééknak enniük kell. Keresni kéne egy falut. –
• Igen, már éhes vagyok. – kordúlt meg a kicsi pocija, és pótmamáját kézen fogva elindult.

• Egy szellem. – szimatolt Sesshoumaru a levegőbe – Kagome, menjetek, bújjatok el. Jaken, védd meg őket. –

• Choro! – intett Kagome, majd elbújtak egy bokorban.
• Az ékkőszilánkokat akarom! – érkezett meg a már előre bejelentett démon; két méteres, aránytalan testét vörös tüskék védték; szemében égett a kapzsiság.
• Arról letehetsz… de régen is volt… édes gyilkolás. – mosolygott ravaszan Yukamo, és ujjait megropogtatva támadt a monstrumnak.
• Engem te nem érdekelsz. – tért ki a mérgezett karmok elől, meglepő gyorsasággal, és már a bokorban gubbasztó Kagome előtt termett – Nálad vannak! Add át, és gyors halálod lesz. –
• Nem. Mégis, hogy gondoltad?! - feszített ki egy nyílvesszőt, de még mielőtt lőhetett, volna az óriási kar feléje lendült, és a legközelebbi fának repítette.
• Kagome! – sikkantott Rin és feléje szaladt volna.
• Maradj itt! – fogta meg kezét Jaken, és visszarántotta.
• Kagome! – termett ott most már Sesshoumaru, és karmából formált fénynyalábjával, lehasította ellenfele fejét.
• Nem tudod te… ki az én anyám… - recsegte még a legyőzött, és mikor porrá lett, helyén csak egy öreg vénasszony maradt.
• Az egyetlen kisfiam… - mondta undorral hangjában – arra sem méltó, hogy bosszút áljak érte. –
• Az anyai szeretet. – röhögte el magát Yukamo, de a csípős tekintetre elhallgatott:
• Megátkozlak, te ki végeztél, az egyetlen gyermekemmel… Elveszem az erődet, már úgyis hanyatlóban volt… Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik… Ember leszel; hátralévő életedet, szánalmas, gyenge rongyként, fogod leélni. – lángolt fel, majd eltűnt a semmiben.
• Mi? – nézett fel Yukamo és igencsak megrémítette a látvány – Ez csak valami rossz vicc… -
• Mi? – tekintett végig magán a youkai is: Haja barnára színeződött, karmai már csak körmök voltak, hegyes fülei is emberiek lettek – Nem… ez nem lehet… -

• Kagome – sama! Ébredj! – rázogatta az alélt testet Rin, igencsak aggódott.
• Rin… Mi történt? – nyitotta ki szemét, a még mindig kába lány, először azt hitte, hogy valami nincsen rendben, pislogott párat, majd hangosan felsikított, úgy, ahogy csak a torkán kifért.

• Már megint a hiszti gép. –
• Ez Kagome! – eszmélt fel Sesshoumaru is, és azonnal elszaladt a semmi jót nem ígérő hang irányába.

• Mi a baj Kagome – sama? – ijedezett Rin.
• Ne… nem látok… - forgatta jobbra–balra fejét a lány, reménykedve abban, hogy egyszerűen csak sötét van.
• Mi történt? – érkezett meg a “két szellem” is.
• Sesshoumaru, te vagy az? –
• Mi a baj Kagome? – ölelte át a lányt.
• Nem látok, egyszerűen nem látok! –
• Hogy mi? Hogy érted…–
• Nem látok semmit! –
• Sesshoumaru – sama? Mi tör… - kérdezte volna Rin, de Yukamo befogta száját.
• Azt mondod, nem látsz? Lehet, hogy csak valami átmeneti. -
• Igen… biztos csak átmeneti, bevertem a fejemet, biztosan azért van. – próbálta magát megnyugtatni; Sesshoumaru, elkeseredetten nézett rá a kislányra és hallgatásra intette, Rin már értette: gazdája nem akarja, hogy Kagome megtudja, mi történt, bár még ő maga sem nagyon értette…

• Ez az egész nem látok dolog most nagyon jól jött… - pislogott az alvó Kagoméra Yukamo, majd felnézett fivérére.
• Hogy mondhatsz ilyet, te ostoba?! –
• Ne mond már, akkor miért nem mondtad el neki, hogy mi történt… amúgy is bármelyik pillanatban visszanyerheti a látását… vagy akár örökre elveszítheti… -
• Hallgass… ebbe még belegondolni is szörnyű, el kéne vinni Kaeldéhez… -
• Az, szép lenne, és te? Az öcséd lehet, hogy még mindig ott tanyázik… -
• Igen… - szorította ökölbe kezét – de most Kagome fontosabb… -
• Szerintem, jobb addig, amíg nem tud a dolgokról, így is folyton aggodalmaskodik. Előbb inkább oldjuk meg a te “kis” problémádat, aztán vigyük csak kezelésre, lehet, hogy mire felébred, megint látni fog… Most meg mi van? –
• Mióta lettél te ilyen megértő? –
• Soha, csak felfogtam a helyzet súlyosságát… Jaken, te meg mit bámulsz ott még mindig? – szólt oda Yukamo a gnómnak, aki még mindig ledermedten állt ott és gazdája nevét motyogta.
• Jaken! – intett Sesshoumaru is – Kagoménak nem szabad megtudni. Megértetted? –
• Me… meg… -
• Akkor megkeressük a banyát? –
• Meg, és ezt a találkozást nem fogja túlélni. – nézett el dühösen a megátkozott szellem, arcáról már mindent le lehetett olvasni: Aggodalmat, dühöt, csalódottságot.
• Pihenj le. – javasolta Yukamo – Majd én őrködöm. –
• Mióta… -
• Azóta, mióta én vagyok az erősebb, szükséged van alvásra. –
• Ha visszakapom az erőmet, ezt még drágán megfizeted… -
• Persze, persze… -

• Sesshoumaru… Sesshoumaru… hol vagy? – motoszkált a sötétben Kagome, bár neki mindegy volt, verőfényes napon, sem látott volna semmit.
• Csöndesebben ostoba. – hallotta meg a másik youkai lágy hangját – Most hagyd aludni. Eléggé legyengült… -
• Bocsánat… - “Hogy én milyen ostoba vagyok… nem nagyon szokott aludni, de ha harcol, és kifárad, akkor is éberen…” – Yukamo hol vagy? – fogta suttogóra hangját.
• Lehet hogy itt, de lehet hogy itt, vagy inkább itt? –
• Ez nem vicces. –indult el az utolsó hang irányába, és miután kitapogatta a mély barázdákkal szántott fatörzset, óvatosan leült, majd megfogta a szellem karját – Te vagy az? –
• Nem… -
• Hogy van Sesshoumaru, olyan furcsán viselkedik, most még az idegesség is kilátszott rajta… -
• Csak aggódik miattad. –
• Aham… - bólintott, és belül akkora bűntudata támadt, csak maga sem tudta mitől.
• Na, te is menj aludni. –
• Nem tudok, eléggé zavaró, hogy ha az ember nem lát semmit… tudod, mindig is olyan voltál nekem, mint egy idegesítő bátyó. – mosolyogta el, most magát.
• Jaj, csak a lelkizést ne… -
• De most tényleg, Van egy öcsém is… -
• Szerencsétlen kölyök. -
• …és mikor veled veszekszem, mindig olyan, mintha a testvérem lennél. –
• Mi a megoldás? Ne veszekedj velem. –
• Yukamo? – szorította meg a youkai kimonójának ujját, és bár nem látott semmit, szemébe nézett, vagy legalább arra felé.
• Mi va… - kérdezte, és szembe találta magát a lány közeledő ajkaival.

• Naraku! Hogy tehetted ezt?! – rontott be Kagura egy vájt sötét barlang szűk résén, és teremtőjére támadt.
• Kagoméra és Yukamora gondolsz? –
• Kanna mutatta! –
• Tudom, én mondtam neki, hogy ez talán érdekelhet téged… de miért is? – húzta kárörvendő mosolyra hosszú, halovány száját.
• Átkozott! –
• Ajaj Kagura. – jelent meg kezében egy szív, és összeszorította, a szélboszorka mellkasához kapva rogyott térdre – Csak nem vagy féltékeny… Kagoménak szüksége van démoni energiára, mivel Sesshoumaruból egyelőre nem tud nyerni, más forrás után kellett, hogy nézzen, még ha tudat alatt is… és egy csók elegendő ahhoz, hogy életben tartsa Kai erejét… egy ideig… Te meg, tudd hol a helyed! Kamaru, ébredj… van egy kis feladatom számodra…–

• Yukamo? – szorította meg a youkai kimonójának ujját, és bár nem látott semmit, szemébe nézett, vagy legalább arra felé.
• Mi va… - kérdezte, szembe találta magát a lány közeledő ajkaival, melyek lassan összeértek a szellemével, így keserű csókot váltva.
• Köszönöm… - suttogta Kagome.
• Mi van veled te ostoba?! –
• Csak kell, hogy állva maradjak… nem tudom megmagyarázni… -
• És Sesshoumaru? –
• Nem tudom… de köszönöm bátyó… Remélem, tudod, hogy nem azért volt… - ijedt meg hirtelen.
• Halandó, te napról napra meglepsz, de ilyet soha többé. –
• Igen, ne haragudj, én sem akartam, már egy ideje viaskodtam a gondolattal… -
• Rendben, akkor máskor Jakent szemeld ki magadnak, engem meg hagyj békén… Várjunk csak… - “Elveszem az erődet, már úgyis hanyatlóban volt… Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik…” – hát erről beszélt a banya… -
• Milyen banya? –
• Semmi, semmi… és ne gyere közelebb. –
• Lehetne egy kérésem… Sesshoumarunak ne szólj… én nem tudom mi ütött belém… -
• Majd éppen evvel fogok dicsekedni… -
• Yukamo? –
• Mi van? –
• Elvinnél egy forráshoz? –
• Kagome, ez az elmebaj kezd súlyosbodni. –
• Kérlek, csak vigyél oda, muszáj megfürdenem. –
• Nem várhatna reggelig? Ha itt hagyom őket és megtámadják a szellemek? –
• Igazad van, eddig eszembe se jutott, Choro, kérlek… -
• Tudsz magadra vigyázni? –
• Csak nem aggódsz egy közönséges halandóért? –
• Nem, csak az egyetlen hugicámért… Nagyon hasonlítasz Uyokóra… mindketten ostobák vagytok. -
• Choro vigyáz rám. – botorkált kedvencéhez.
• Segítsek, te isten csapása? –
• Nem, nem kell. – ült fel nagy nehezen, és már indultak is; Yukamo még sóhajtott egy mélyet, és megint Kagurára gondolt, kinek csókja most százszor jobban esett volna számára.

• Choro itt vagyunk? – kérdezte a lány, mikor a kedvence megállt, az egy édes mormolással jelezte: ”igen”.

A lány, óvatosan lehuppant a bársonyos fűre, és térdelve levetette ruháit, csak a Kikiyoutól kapott tündérkelengye maradt rajta, és melltartója. Majd ismét Choronak támaszkodott, aki közelebb vezette őt a tóhoz, ott négykézlábra ereszkedett, és próbálta pontos helyét meghatározni.

• Segítsek? - hallatszott ekkor mögüle egy ismerős férfihang.
• Sesshoumaru, te vagy az? –
• Igen, nyújtotta kezét… - és beleborzongott a gyönyörbe, a lány is elpirult, hiszen szinte alig volt rajta ruha.
• Megköszönném. – válaszolta végül.
• Itt óvatosan. - vezette bele a vízbe, és a partról fogta kezét; nagy meglepetésükre ez a többi tóval és patakocskával ellentétben, egészen bővizű volt; már a parton csak a válla látszott ki a fürdőző hölgyikének – Yukamo mondta… -
• Mit mondott?! – rémüldözött Kagome.
• Hogy lejöttél… a forráshoz… - nézett furcsán a szellem, de a lánynak ismét megindult vére, ami egy pillanatra megállt a félelemtől.
• Igen… te nem hallottad? –
• Mit? –
• Nem tudom… biztos csak képzelődtem, neked sokkal jobb füled van… -
• Igen jobb… - jelent meg keserű mosoly arcán.
• Mi a baj. – fogta meg szerelme arcát és csókot akart volna adni neki, ha remegő kezei nem fedeznek fel valami, igazán érdekeset – A füleid… Mi történt velük? Ezek… -
• Emberiek… - szólt közbe még egy férfihang, de ez az előzővel ellentétben, teljesen ismeretlen volt a lány számára.
• Ki vagy te? – kérdezte morogva Sesshoumaru és testével takarta a szinte meztelen kedvesét, bár azt teljesen eltakarta a víz.
• Oh, az, számodra nem olyan fontos… inkább csak az, hogy ki küldött, kedves Sesshoumaru… mert ugyebár te lennél az, említették, hogy ideiglenesen ember lettél… -
• Miről beszél ez Sesshoumaru? –
•